Őszinte vallomás egy menekültekkel foglalkozó önkéntestől - Ilyenek a mindennapok egy menekültszállón

Egy hete nem voltam a Madridi úti menekültszálláson, és elvonási tüneteim vannak. Sokszor mondjuk is magunk között, hogy az önkéntesség olyan, mint a drog. Molnár Zsóka, a Migration Aid önkéntesének beszámolója.

Amikor éppen benne vagy, annyira felpörget, annyi és olyan energiát ad, mint semmi más. Amikor eljössz, a hormonjaid még órákig pörögnek, majd eléred a mélypontot, a tested rájön, hogy kimerült, és napokig fátyolként lóg rajtad a zavartság, a fáradtság, amit nem tudsz másoknak megmagyarázni. 

Éjjelre elcsendesedik a szálló

Egy héttel ezelőtt kétszer mentem be, mind a kétszer éjszakai vagy hajnali műszakban. Sokatoknak először megütközés ül ki az arcára, amikor meghalljátok, hogy hajnali 02:15-kor kelek, hogy 04:00-kor már felkészülten lehessek az új műszak koordinátora, vagy hogy éjfél után lett vége a 8 órás önkéntes műszakomnak. De nincs ebben semmi durva. Sőt, az éjszakai műszakok semmivel sem nehezebbek, mint a nappaliak! (Néha még könnyebbek is.)

Különösen szeretem, ahogy éjjelre elcsendesedik a szálló, és amikor hajnalban a regisztrációs pultból nézzük, ahogy kel fel a nap, miközben ismerkedünk egymással (hiszen minden műszakban újabb és újabb önkénteseket ismerek meg). Az egészen békés. Persze, mindig vannak érkezők és távozók, sosem ülünk órákig a napfelkeltét bámulva. És amellett, hogy elég idilli, kicsit izgalmas is a hajnal, mert tudom, hogy pár órán belül életre kel a szálló, felébrednek benne a vendégek, zsizsegni kezdenek a gyerekek, mindenki reggelizni és kávézni jön az étkezőbe, el fog fogyni a meleg víz, és sorra fognak eldugulni a budik. 

Az önkéntesség árnyoldalai

A pezsgő energia mellett, amiből töltekezni lehet, van árnyoldala is az önkéntességnek. A nehéz része, amiről mindenki tud, de amiről ritkán beszélünk. 

A szállón mindig vannak nők, anyukák, nagymamák - nem is kevesen -, akik bús, üveges tekintettel kullognak az étkezőben vagy a hallban. Lebotorkálnak a raktárunkhoz, a recepcióra, ha szükségük van valamire. Kérdeznek ukránul, oroszul. Ha mázlink van, a közelben akad egy tolmács, és azonnal tudunk segíteni. Máskor a mutatóujjunkat feltartva meg kell kérnünk, hogy egy kicsit várjanak. De akik már napok óta a szállón vannak, csak rutinosan előkapják a telefonjukat, és Google Fordítóba belemondják a kérdésüket, a szükségletüket. Így vagy úgy, igyekszünk megérteni egymást.

A Madridi úti szálló folyamatosan épül, szépül, rendeződik. Az épület előtt kialakítottunk egy kis játszóteret. Gyerekszobánk, gyereksarok már a kezdetek óta van. Igyekszünk vidám környezetet biztosítani a gyerekeknek, akik sokszor a szüleik nélkül lézengenek a folyosón, mert az anyáknak nem marad erejük arra, hogy figyeljenek rájuk, és csak aludni akarnak, egy kicsit nem törődni semmivel.

Egyszer csak egy kicsi kéz elkapja a kezem a folyosón, ahogy sietek egyik szobáról a másikra információt szerezni a lakóktól, hogy mikor, hova terveznek tovább utazni. Egy 6 év körüli kislány keze bújik be a tenyerembe, miközben a szememmel kutatom, merre lehet az édesanyjuk. Hiszen nem szabad felügyelet nélkül elhagyniuk a szobát. 

Egymás szavait nem értettük, de mosolygott rám, fogta a kezem: figyelmet akart, és játszani. Jobb híján elkapta a kitűzőmet, és megpróbálta leolvasni róla a nevemet, ami cirill betűkkel is rá volt írva. ZS-O-K-A. Betűzte. Elismételtem neki mosolyogva, folyékonyan: Zsoka. És csak mosolygott rám, fogta a kezem, és ukránul motyogott valamit. Megsimogattam a fejét, mosolyogtam, és mutattam nekik, hogy ő és a testvére menjenek be a szobájukba az anyukájukhoz. 

Ezen az estén sok szomorú gyereket láttam...

Amikor már ment le a nap, a recepción karjában a 10 hónapos babájával állt egy fiatal anyuka, és ringatta őt szüntelen, de közben egyszer sem nézett a kicsire. A baba nem sírt, de nyugodt sem volt. A tekintete könnyes, üveges, zavart. Miközben fel-alá mászkáltam az épületben, ők végig odalent voltak, és csak néztek mindketten kifelé a nagy üvegablakon. Nézték, ahogy besötétedik, miközben körülöttük jöttek-mentek a menekültek, és sürögtek az önkéntesek. 

Egyszer megálltam mellettük, és próbáltam kapcsolatot teremteni a babával. Egy mosolyt vagy bármi reakciót csalni az arcára. Beszéltem hozzá, mosolyogtam rá, épphogy csak táncikálni nem kezdtem előtte, hogy legalább egy pici rezdülést lássak a pufi arcocskáján, a kék szemében. Hogy egy kicsit kizökkentsem. De semmi. A baba nem sírt, nem mosolygott. Csak bámult üveges tekintettel. Még sosem láttam kisbabát ilyennek, pedig tudjátok, babákkal dolgozom.

Pár órával később, amikor már sötét volt, érkezett egy 6-7-tagú család - nagymama, anyukák, gyerekek. Amikor bejelentkeztek a regisztrációs pultnál, még zavartak voltak, csendesen toporogtak. A gyerekek jobbra-balra néztek, a nagymama fáradtan ült a sok csomag mellett, a jobbján egy 3 éves kislánnyal. Megkapták a szobájukat, a tolmács és a segítők egyszerre mozdultak, hogy felkísérjék őket. 

Csak a 3. emeleten tudtunk nekik helyet adni, így sokat kellett lépcsőzni. Minden fordulónál a mama jó kedélyűen felnevetett, hogy „na, még egy kicsit küzdjünk, mielőtt megpihenhetünk”. Egyik kezében bőrönd, másikban a göndör, hároméves kislány keze, aki ugyanazzal a semmibe meredő, üveges tekintettel ment a mama mellett, mint amit a 10 hónapos karonülő szemében is láttam. A nagymama először nem akarta, de végül engedte, hogy valaki átvegye a csomagját. Akkor, amikor a kislány az első emelet fordulójában egyik pillanatról a másikra keservesen, a rémülettől sikítva sírni kezdett. 

A család többi tagja már mind előrébb járt, csak a mama és a kislány battyogtak hátul, én pedig mellettük. A kislány megdermedt, lába a földbe gyökerezett, nem lehetett elmozdítani, a teste remegett, rémülten nézett szét maga körül a fehér lépcsőházban. Nézte az idegeneket, akik egy ismeretlen helyre kísérik őket, nem értette, mi történik, nem tudta, hol van. Eddig csak ment a mama után a kezét fogva, de egy pontnál tovább már nem volt rá képes. Kitört belőle a rémület. Még sosem hallottam ilyen gyereksírást, pedig 3 éve vagyok bölcsis néni. 

A szívem szakadt meg értük, mégis ez volt az első olyan műszakom, amikor nem sírtam el magam. Hogy sírhatnék én, ha ők sem tudnak? 

Egyre több olyan nő, anya, nagymama érkezik hozzánk, akik annyira nincsenek maguknál, hogy nem képesek ellátni a kisbabájukat, gyereküket vagy önmagukat. Akiknek pszichológiai segítségre van szükségük, és mi igyekszünk ezt is biztosítani. Van, aki elfogadja, van, aki nem. 

Sötét dolog a trauma, és elborzasztó dolgokat tud művelni az anya-gyerek kapcsolattal… 

És annyi történet van, amit nem látunk, nem hallunk. 

Az éjjeli műszakomat egyszerre fejeztem be Krisztivel, akivel a legelső napomon ismerkedtem meg, amikor megnyitott a szálló. Kérdezte, hogy megyek haza, mondtam, az éjszakai busszal. „Nem, nem” - tiltakozott, ő megvár, és hazavisz. Még fél órát ott kellett töltenem, Kriszti is órák óta dolgozott, szervezett, irányított, sőt, heti több órát, mint én - mégis megvárt. Alig ismerjük egymást, mégis megtette ezt értem. Hazahozott, és amikor leparkolt a kocsival, tovább beszélgettünk.

Elmesélt egy történetet, ami számára az egyik legnehezebb volt az elmúlt hetekben: az, amikor végignézte, hogy egy édesapa elhozta a családját idáig, beültette őket Kriszti kocsijába, biztonságba helyezte őket, majd elszakadt tőlük, és visszament Ukrajnába harcolni.

Éjjel 1:30-kor az autóban Krisztivel hallgattuk egymás történeteit, érzéseit. Nem régóta ismerem őt, de ezek után nem lett volna helyénvaló nem megölelni.

Mi, önkéntesek, törődünk egymással is. Egymásra is figyelünk, nem csak a menekültekre. Még sosem tapasztaltam olyan összefogást, amit itt, ezzel a sok idegen emberrel, akik annyira nem is idegenek. Sőt, azt hiszem, egészen eddig nem is értettem, éreztem valódi mélységében, hogy mit jelent az összefogás. 

Amikor megérkezek a hajnali 04:00-s műszakomba, az előző műszak önkéntesei mindig mosollyal, kávéval és a héten rétessel fogadtak! Zsófia barátnőm pedig mindig meglep valamivel, amikor együtt indulunk a szállóra. Egy palack kóla, egy szelet rétes, micsoda apróságok, de eszméletlenül boldoggá tudnak tenni. 

Mi, önkéntesek, egymás számára idegenek vagyunk, mégis mintha már ismernénk egymást - már akkor is, amikor először találkozunk. Ismered azt az érzést, amikor először találkozol valakivel, de csak nézed őt, nézed, és meg mernél esküdni rá, hogy már valahol találkoztatok, valahonnan már ismered őt? Furcsa dolog ez. 

Ahányszor bemegyek a menekültszállóra, és ránézek a még idegen önkéntesarcokra, sokszorosan ilyen érzésem van. Mintha már ismerném őket. Azt hiszem, azért, mert ugyanazt csináljuk, ugyanazzal a céllal, ugyanazzal a motivációval, ugyanazokat a nehéz, máskor viszont felemelő érzéseket megélve. 

Összedőlt a korábbi világnézet

Amikor elkezdtem a Madridi úti menekültszállón önkénteskedni, már évek óta éltem abban a "csodás" hitben, hogy ez a világ rossz, rohad, az emberek önzők, mindenki csak magával törődik, és átgázol másokon, semmi nem számít nekik. Rossz volt ebben a világban létezni. 

De itt, már az első nap után úgy mentem haza, hogy ez a nézet összedőlt, mint egy felrobbantott toronyház. Mert minden egyes alkalommal, amikor a szállón dolgozom, azt látom és érzem, hogy az emberek jók, empatikusak, és minden elvárás nélkül csak szimplán segíteni akarnak. És ettől az egész világ egy kicsit jobb hely lesz. Néha szülők a gyerekeikkel együtt érkeznek segíteni a szállóra: így tanítják nekik, hogy magunknak kell tennünk azért, hogy a világ jobb legyen. Ahogyan viselkedünk, olyanná válik a társadalmunk. Ezek a szülők azt tanítják, hogy egy ember döntéseiből és cselekedeteiből indul ki, hogyan, mivé formálódik a világ. 

Ez egy olyan munka, amiért nem kapsz pénzt, csak érzéseket. Olyan munka, amit szívvel-lélekkel csinálsz, és nem az elismerésért, nem az előrejutásért, nem magadért, nem a fizetésért. Hanem 100%-ig másokért. És azért, hogy egy kicsit te is hozzátehess a világ megszépítéséhez a pusztítása helyett. 

Az érzés, amit az önkéntesség nyújt, felpörget, felemel, és rengeteg energiát ad. A háborús menekültekkel való munka pedig lelkileg igen nehéz tud lenni, és amikor az adrenalin kiürül a szervezetből, kimerülsz, napokig össze vagy zavarodva, és időről időre magad alá kerülsz. 

Mégis, amikor nem ott vagyok a szállón, akkor is ott akarok lenni, és azt érzem, hogy CSAKIS ANNAK VAN ÉRTELME, ha az ember ilyesmit csinál.

Így segíthetsz az orosz-ukrán háború civil érintettjeinek

Összegyűjtöttük azokat az alapítványokat és kezdeményezéseket, amik által bárki segíthet a háború érintettjeinek.

(Borítókép forrása: Molnár Zsóka)

• menekültek
• segítség
• önkéntesség
• orosz-ukrán konfliktus
• háború
• Terasz