Saját magukat mumifikálták a szerzetesek: haláluk előtt így készítették fel testüket

Ha azt halljuk, múmia, elsősorban Egyiptomra asszociálunk. Pedig a mumifikálás több kultúrához is köthető, így például a japánhoz is. Igaz, nem ugyanolyan formában, mint ahogyan az egykori fáraók birodalmában szokás volt.

Japánban a buddhista szerzetesek körében a 12-15. században gyakori volt önmumifikáló eljárást végezni, és egészen a 18. századig akadt, aki megpróbálkozott ezzel.

A szokusinbucu eredete

Az eljárás neve magyarul azt jelenti, élő Buddha. A rituális önmumifikálás célja az volt, hogy a holtában is épen maradt testű szerzetest megvilágosultnak tekintsék, és templomi kegyhelyre helyezzék. Sok szerzetes vágyott erre, sokan is próbálkoztak, de nem mindenkinek sikerült mumifikálnia önmagát.

Bár vágytak megvilágosulni, elhatározásuk nem öncélú volt. Úgy hitték, ha a megvilágosodás által varázserejük lesz, akkor sokat tehetnek a közösségért, az emberekért, és enyhíthetik az ő szenvedéseiket.

A folyamat Kúkai egy ezoterikus doktrinájából eredeztethető, egy valószínű félreértés okán. A Szokusin-dzsjóbucu nevű tan szerint ugyanis a megvilágosodás még az életben elérhető, megtestesíthető. Ezt véve alapul indulhatott el a szokusinbucu szokása.

Több ezer napos folyamat

A szokusinbucu eljárása egy több ezer napig tartó folyamat volt, azaz sok éven át elhúzódott. Az ezt az utat választó szerzetes az első ezer napban csak bogyókat és magvakat fogyaszthatott, így megszabadulhatott a lehető legtöbb testzsírtól.

Ezután a következő ezer napban csak fakérget és gyökereket ehetett, majd a szakasz végén egy mérgező fanedvet is rendszeresen inni kezdett. A szervezet ennek hatására egyrészt egyre inkább kiszáradt, másrészt méregtartalma miatt a halál után ellenállóvá vált a férgekkel szemben.

Az utolsó szakasz újabb ezer napig tartott. A szerzetes erre az időszakra egy kicsi kosárba ült be, melyben lótuszülésben is alig-alig fért el. A szerzetes csak egy apró csövön át kapott levegőt, míg életben volt. A kosárba egy kis csengőt is vitt magával, hogy azzal naponta egyszer jelezhessen a külvilág felé, él-e még. Ha már nem csengetett, akkor húzták ki a kosárból a levegővételre szolgáló csövet, és fedték be a sírt.

Idővel kiderült, hogy az önmumifikálás sikeres volt-e. Ha igen, vagyis a szerzetes teste kiszáradt, mumifikálódott, akkor úgy vélték, elérte a buddhaiságot.

Akár sikeres volt, akár nem ez a bizonyára rengeteg szenvedéssel járó eljárás, nagy tisztelet övezte azokat, akik megpróbálkoztak a szokusinbucuval. Napjainkban már nem lehetséges ilyesmivel próbálkozni, mivel öngyilkosságnak minősül, ezért betiltották.

A skót Pompeji

Kőkori falucska került elő, mikor nagy vihar tört ki: a réges-régi kőházak rendkívüli állapotban maradtak fenn.

• szerzetes
• szokás
• múmia
• furcsa
• mumifikálás
• folyamat
• Terasz