Vérfagyasztó alakítást nyújt Nicolas Cage az év egyik legjobban várt horrorfilmjében: így sikerült a Longlegs - A rém

A héten végre a hazai mozikba is megérkezik az év egyik horrorszenzációja, a Longlegs - A rém című film. Vajon tényleg annyira hidegrázós és zseniális lett, mint ahogyan azt a nem mindennapi marketingkampány és az első vélemények sugallták? Szerintünk így sikerült!

Longlegs - A rém filmkritika

Ritkán van rá példa, hogy egy produkciós cég annyira eltalálja egy film promócióját, mint ahogyan az a Longlegs - A rém című alkotással történt. A NEON hivatalos YouTube-oldalára fél évvel ezelőtt kerültek ki az első rövid és kontextus nélküli videók, amelyekből nem sok minden derült ki a film cselekményéről, de a szorongató atmoszféra és a szuggesztív képi világ azonnal torkon ragadta a nézőt.

Egy baljós, kegyetlen, kényelmetlen és igen nyomasztó film körvonalai rajzolódtak ki a videókból, így hát nem csoda, hogy a horror és thriller műfaj kedvelői egyből fellelkesültek. 

Aztán kijöttek az első előzetesek, kiderült néhány részlet a cselekményről, és az érdeklődés egyre csak fokozódott. Az egyre izgatottabb horrorrajongók azt is megtudhatták, hogy a borzongató címszereplőt generációjának egyik legizgalmasabb színésze, Nicolas Cage fogja alakítani, a felismerhetetlenségig elmaszkírozva. 

Július közepén aztán a mozikba került a film a tengerentúlon, és egyes kritikák szuperlatívuszokban beszéltek róla, néhányan egyenesen az új A bárányok hallgatnak-nak nevezték az alkotást. Vajon tényleg valami ennyire fontosat és meghatározót sikerült készítenie Osgood Perkinsnek, a film rendezőjének és forgatókönyvírójának, valamint a többi alkotónak?

A film főszereplője Lee Harker (Maika Monroe) FBI-ügynök, akinek különös és megmagyarázhatatlan megérzései vannak. A fiatal nő egy vérfagyasztó sorozatgyilkossági ügy megoldásában segédkezik, amely egy Longlegs nevű, enigmatikus alakhoz kapcsolódik, aki titkosírással készült üzeneteket hagy a tetthelyeken. Az ügy egyre különösebb fordulatokat vesz, miközben a nyomozók okkultizmusra utaló bizonyítékok sorát fedezik fel, ráadásul úgy tűnik, hogy Lee Harker valahogy kapcsolódik a gyilkoshoz. 

Bár az alaptörténet ennyi alapján nem tűnik túl egyedinek, és sok sorozatgyilkosos thrillerben láthattunk már hasonlókat, van néhány aspektus, amiben mindenképp egyedülállót alkot a film. 

Az atmoszféra lehengerlően erős és szuggesztív, a vizualitás, a képarány változásai, a hangok és zajok, a zeneválasztás mind-mind hozzájárulnak, hogy a film hangulata még napokig a nézővel maradjon. A mű ebből a szempontból jól illeszkedik az Ari Aster (Örökség) és Robert Eggers (A boszorkány) típusú, szerzőibb zsánerfilmekhez, ahol a rendezőnek egy erős víziója van, amelyet a lehető legnagyobb maximalizmussal és művészi eszközökkel próbál meg vászonra vinni. Itt a rendezésen kívül érdemes még kiemelni az operatőri (Andres Arochi), zeneszerzői (Elvis Perkins) és hangmérnöki (Eugenio Battaglia) munkát is, amelyek rengeteget adnak az összhatáshoz. 

Osgood Perkins - aki egyébként a Psycho című Alfred Hitchcock-klasszikus főszereplőjének, Anthony Perkinsnek a fia - láthatóan tudta, hogy mit csinál, a jelenetek rendkívüli tudatosságot tükröznek. Ám úgy tűnik, hogy a rendezőt jobban érdekelte az atmoszféra és a hangulat mesteri megfestése, mint a krimiszál vagy a karakterek kidolgozása. 

A film sok nyomozós thrillerekre és horrorfilmekre jellemző klisét felvonultat, de maga a rejtély nem igazán jól összerakott és következetes, és a természetfeletti aspektusok sem illeszkednek tökéletesen a film szövetébe. A karakterekről sem tudunk meg eleget ahhoz, hogy kellő mértékben törődhessünk a sorsukkal, inkább csak bábuk egy kényelmetlen és horrorisztikus sakkjátszmában. 

A színészek mindenesetre megtesznek mindent, Maika Monroe legtöbbször kevés színészi eszközzel él, alakítása minimalista, de a tekintete és finom rezdülései életre keltik a karakterét.

Nicolas Cage ezzel szemben hozza a saját intenzív, szuggesztív és helyenként zavarba ejtő színészi stílusát, ami a legtöbbször remekül működik az ördögi Longlegs megformálásánál. Amikor a karakter megjelenik a vásznon, az ember legszívesebben félrenézne, de mégsem tudja levenni róla a tekintetét. A maszkmesterek munkáját is feltétlenül ki kell emelni, Longlegs maszkja egyszerre emberi és nem emberi, pont mint a karakter. Néhány pillanat azonban van a filmben, amikor Nicolas Cage képletesen szólva “kilóg” a karakter álarca mögül, és megtörik a dermesztő varázs. A hatás még ezzel együtt is kiemelkedő, rég láttunk már olyan filmes gonoszt, aki ennyire az ember bőre alá tud férkőzni, és képes is ottmaradni még a vége főcím után is.

Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az a jelenet, amelyben Lee Harker először kerül szembe Longlegsszel. A valóságban Maika Monroe addig a pillanatig nem látta a Longlegsszé maszkírozott Nicolas Cage-t. A stáb a jelenet közben monitorozta a színésznő pulzusát, és amikor Monroe meglátta Longlegst, a pulzusszáma 170-re emelkedett, pedig a nyugalmi pulzusa 76 dobbanás percenként.

Amikor beléptem, és megláttam Nicolas Cage-et Longlegsként, az olyan zsigeri élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni.

- fogalmazott a színésznő.

A film lezárása szintén hatásosra sikerült, még úgy is, hogy van néhány logikai hézag a sztoriban. 

A Longlegs - A rém egy kreatívan, művészi érzékenységgel elkészített film, ami a horror és thriller műfajt azért nem forradalmasítja. A csavarokat imádó fekete öves krimirajongók nem lesznek maradéktalanul elégedettek, de a horrorrajongók számára is hagy kívánni valót az alkotás. Ezzel együtt mindenképp megéri a mozijegy árát, mert ilyen csontig hatoló atmoszférával nagyon ritkán lehet találkozni a mozivásznon. Longlegs nem e világi kacagása pedig még sokáig kísértheti a nézőket a rémálmaikban. 

Borítókép: ADS Service/NEON

• filmajánló
• filmkritika
• kritika
• mozi
• film
• nicolas cage
• horror
• exkluzív
• Terasz