4 zseniális film, amit meg kell nézned!

A filmművészetet ma a hetedik művészeti ágként tartják számon. Pedig alig telt el egy évszázad azóta, hogy a Lumiére-fivérek első vetítésüket tartották Párizsban, és alig 80 év, hogy a Warner Brothers A jazzénekes című alkotásával kezdetét vette a hangosfilm korszaka 1927-ben.

A film népszerűsége az első perctől kezdve töretlen, ma már nincs olyan ember, aki ne látott volna legalább százat életében - a számmal pedig nem is túlzunk, hiszen gondolj csak bele: csak Hollywoodban közel száz filmet forgatnak évente!
Ezek után természetesen igen nehéz válaszolni arra a kérdésre, hogy melyik a legjobb, sőt talán nem is lehet, ám mindenkinek van néhány kedvence, amit valamiért különösen a szívébe zárt - nekünk is. Hogy melyek és miért?

"Félek, Dave. Dave, butulok. Érzem. Nincs kétség... Jó napot, uraim. Én a H.A.L. 9000-es számítógép vagyok."

Luca kedvence: 2001:Űrodüsszeia

Szeretem a filmeket, és rengeteget is nézek, ezért nagyon nehéz eldönteni, hogy melyik a kedvencem, főként mert sokszor hangulatfüggő. Ami azonban nagy meglepetést okozott számomra, az a 2001:Űrodüsszeia volt.
A filmnek - amely 1968-ban készült Arthur C. Clarke egyik legismertebb sci-fi regénye alapján - már a kezdete is hihetetlen: teljes csend és sötétség hosszú-hosszú percekig, miközben már ekkor is látszik, hogy a technika, a díszletek és a történet meghazudtolja a film készítésének dátumát, és hűen bizonyítja, hogy a rendező, Stanley Kubrick egy zseni.
A történet egyébként egy ismeretlen intelligencia, egy monolit köré épül, amely már az őskorban megjelenik a majmok között, majd a Holdról küld jeleket egy betemetett kráter mélyéről. A film nagy része így az űrben játszódik, csendben, nagyon kevés párbeszéddel - a filmet emiatt mégis megéri eredeti angol nyelven nézni -, ám a beszédet Kubrick képekkel és zenével pótolja, így válik vízióvá az egész történet.
A központi szereplők az űrhajó legénysége: egy részük élő, egy részük hibernált, illetve van közöttük egy H.A.L. névre hallgató számítógép is, mely tökéletesen úgy működik, mint egy ember. Sőt, talán ő a legemberibb...

A film nagyszerűsége Kubrick kitűnő ábrázolásában rejlik: az űrhajó bemutatásában, a gépek jövőjének ábrázolásában, illetve abban, ahogy felvázolja, hogy hová is juthat el az emberiség. Az egyre nagyobb csend, a furcsa párbeszédek, H.A.L. megrázó és egyben félelmetes meghibásodása, a végtelen űr mind azt mutatja, milyen kicsik is vagyunk mi, emberek a világegyetemmel szemben. Rémisztő világvégi jövőkép 1968-ból vér, fegyverek, ijesztő szereplők nélkül. És mindenközben ott van a furcsa monolit, mely az egész cselekményt mozgatja. Hogy mit jelképez? Mindenkinek mást.

2001:Space Odyssey
1968
rendező: Stanley Kubrick

Irónia humorral fűszerezve 1970-ből

Gergő kedvence: Kelly hősei

Nem halmozták el díjakkal, nem kaszált az Oscar-díjátadón, mégis talán a legviccesebb és legironikusabb háborús film remek alakításokkal, óriási poénokkal és zseniális színészekkel. Brian G. Hutton filmje ugyanis nagyban különbözött a mozikat elárasztó második világháborús hős-sztoriktól: cinikus volt, humoros, remekül karikírozta a háborút, mindezt egy kalandos történetbe bújtatva.

És a történet: unva a nyugati front poklát és síkhülye őrnagyukat, az amerikai 35. gyaloghadosztály kiábrándult emberei kincskeresésre indulnak. Egy német tisztből Kelly - Clint Eastwood - kiszedi egy vonalak mögött elhelyezett, hatalmas aranykészlet titkát, tervébe pedig bevonja a káromkodó, nagypofájú és először vonakodó Bazi Joe-t - Telly Savalas -és kevésbé vonakodó embereit: egy kufárlelkű ellátási tisztet - Don Rickles -, valamint a homokos, teljesen dilis tankparancsnok Csodabogárt - Donald Sutherland.

A valószínűtlen kommandó sikerrel jár, miközben a poénok legalább akkorát durrannak, mint az ágyúk, nem kis részben köszönhetően a kitűnő magyar szinkronnak - bár az eredeti angol verzió is remek. A lökött Csodabogár beszólásaiból szállóigék lettek, a film pedig hatalmas sikert aratott, leginkább vicces iróniájának köszönhetően. Ráadásul a vígjátékban a történelemrajongók is csemegézhetnek: a használt felszerelés a leginkább korhű háborús filmek közé emeli a Kelly hőseit.

Kelly's Heroes
1970
rendező: Brian G. Hutton

Pablo Picasso és a nők

Juli kedvence: Túlélni Picasso-t

A kedvenc filmem? Nehéz döntés, ugyanis nagyon sok kedvencem van, de hogy melyik a fő kedvenc? Talán nincs is, viszont amit kiemelnék, az a Túlélni Picasso-t. Hogy miért? Mert nem kitalált történet, mert kultúrát közvetít, és mert a főszereplő, sir Anthony Hopkins az egyik régi kedvencem.

A film, ahogy azt a címe is elárulja, az avantgarde egyik zseniális festőjéről, Pablo Picasso-ról (1881-1973) szól. Ez azonban nem sorolható a tipikus életrajzi alkotások közé: a művész életének és pályájának csupán tíz évét öleli fel, ám talán éppen a legmozgalmasabb és legeseménydúsabb éveket. A film nagy kérdése pedig az, hogy a nőfaló, az életet 100%-osan élvező Picasso-t miként éli túl "a nő".
Francoise - a nő - művésznövendékként ismeri meg Picasso-t, és hogy, hogy nem, a 23 éves festőnő és a hatvanas éveit taposó öntörvényű művész egymásba szeretnek, és viharos tíz évet töltenek el egymás mellett. Szenvedély, gyötrelem, kétség, csalódás, amit Francoise átél mellette, miközben szerelmükből két gyermek is születik.

Picasso-t a film ezen a viharos kapcsolaton keresztül mutatja be, melynek vége kudarcként, de akár "happy end"-ként is felfogható, Francoise ugyanis felismerte egyéniségének gyengülését, esetleges elvesztését - ne felejtsd el, hogy festőnő, akinek saját egyéniséggel és stílussal kell rendelkeznie -, és bár ő is függővé vált a festőtől, mégis képes volt meghozni és végrehajtani a döntést, hogy elhagyja Picasso-t. Ráadásul ő volt az egyetlen, aki erre képes volt...

Surviving Picasso
1996
rendező: James Ivory

Aki megváltoztatta az ír törvénykezést

Pálma kedvence: Lapzárta

Miközben filmek százai készülnek évente, és tucatszámra vetítik őket a mozik és a televíziós csatornák, addig az embernek - bármennyire is rajong a filmekért - szinte alig jut eszébe egy is, amikor a kedvence felől érdeklődnek. Persze aztán elindulnak a gondolatok, és megint csak ott tart, hogy nem tud választani. Nem vagyok ezzel másként én sem, ám van egy film, ami mindenek felett áll: a Lapzárta Cate Blanchett főszereplésével, Joel Schumacher rendezésében.
Talán nem is a filmet szeretem, mint inkább a történetet, vagy még inkább annak a történetét és azt a személyt, akiről a film készült. Veronica Guerin ugyanis azon kevés emberek egyike volt, akik olyan elhivatottan voltak képesek alávetni magukat a hivatásuknak, hogy nem gondolkoztak azon, hogy a céljuk elérése akár az életükbe is kerülhet.
Az ír újságírónő 1994-ben csatlakozott a Sunday Independent című ír napilaphoz, mint tényfeltáró riporter, és igen hamar ismertté vált az alvilági vezetőkről és drogdílerekről írt cikkeivel. Az 1990-es évek elején ugyanis - bármennyire is meglepő - Írország igen rossz gazdasági helyzetben volt, és ezt csak súlyosbították a rohamos ütemben terjeszkedő és egyre nagyobb hatalmat szerző bűnszövetkezetek és az egyre terjedő keménydrogok.

Veronica kivételes tehetségnek bizonyult bűnügyi témájú cikkeivel, újszerű tényfeltáró technikája pedig lehetővé tette, hogy olyan közel kerüljön az kábítószer-maffiát irányítókhoz, mint ahogy addig senkinek sem sikerült. Munkásságát 1995-ben a Nemzetközi Sajtószabadság Díjjal is kitüntették - fél évvel azelőtt, hogy Dublin külvárosában egy motoros a piros lámpánál melléhajtott, és hat lövést adott le rá, és azelőtt, hogy megváltoztatták azt az ír törvényt, mely nem sokkal Veronica halála után lehetővé tette a kábítószer-maffia teljes felszámolását Írországban.

Veronica Guerin
2003
rendező: Joel Schumacher

• szabadidő
• szórakozás
• szerintünk
• film
• Terasz