Ilyen volt az élet Pripjatyban a csernobili robbanás előtt: csupán 16 évig élvezhették a lakosok a várost

1986. április 26-án számos dolog megváltozott a világban. A csernobili atomkatasztrófa hatására Ukrajnában és Európa egy részén sugárszennyezetté vált a levegő, rengeteg ember betegedett meg, de a tudományos és a politikai közeg is rengeteget tanult az esetből.

A legjobban talán mégis azok érezték a robbanás súlyát, akik az erőmű közvetlen szomszédságában, Pripjatyban éltek. Sokan itt terveztek családot, itt szerettek volna megöregedni, ám az élet máshogy döntött a sorsukról.

Csak 16 év jutott a városnak

A belarusz–ukrán határ közelében található Pripjatyot egyszerre kezdték építeni a csernobili atomerőművel, hogy minden igényét ki tudja szolgálni az ott dolgozóknak és családjaiknak. Ahogy a létesítmény, úgy a mellé tervezett alvóváros is 1970-ben kezdett épülni, ezt az évet tartják az alapítás dátumának. A szovjet maximalizmusnak köszönhetően gyorsan haladtak a munkálatok, és 1972-ben már az első iskola is megnyitotta kapuit, a város pedig szép lassan benépesült. Fénykorában közel 50 ezren éltek itt  - összehasonlításként: nagyjából akkora város volt, mint Eger -, rendkívül magas volt a gyermekek aránya, az átlagéletkor pedig 26 év volt. Úgy tervezték, hogy a településen 75 ezer ember fog majd élni, ám ez a terv soha nem valósult meg.

Pripjaty egy igazi szovjet mintavárosnak számított a gyors ütemű fejlesztéseivel, emelkedő szaporulatával és azzal a ténnyel, hogy a lakosai nagy része a kommunista államot szolgálja az erőműben végzett munkájával. Ennek a lakók is látták az előnyeit, hiszen a korábban zsúfolt, infrastruktúra és esetenként közművesítés nélküli otthonaikból sokkal komfortosabb panelházakba költözhettek, számos jól felszerelt sportlétesítmény, uszoda, vidámpark várta őket, a gyerekeknek pedig számos játszótér nyújtott szórakozási lehetőséget a lakótelepek udvarán. A városkép fő jellemzője a háromszög alakú építkezés elve volt, ami a Szovjetunió akkor virágzó városait szinte mind jellemezte. Ez az alacsonyabb és magas épületek kombinációját jelentette, az épületek közötti nagy térrel és a utcák és utak azonos szögével.

Az egykori lakók úgy emlékeztek vissza, hogy Pripjatyban élni kiváltságnak számított a Szovjetunióban, hiszen nemcsak a lakások állapota volt sokkal jobb, hanem elmondásuk szerint az üzletekben is nagyobb volt a választék, mint máshol. Az utcák mentén és a parkokban virágok és fák sorakoztak, a Pripjaty folyón és az erőmű melletti mesterséges tavon gyakran horgásztak, de még homokos strandot is kialakítottak itt, hogy a város lakói lehűthessék magukat a nyári hónapok alatt. A hatóságok külföldről érkező vendégeket hoztak Pripjatyba, hogy bemutassák nekik a modern szovjet város példáját. 1986-ra mozi, kultúrpalota, négy könyvtár, szálloda, művészeti iskola koncertteremmel, orvosi komplexum, több mint tíz óvoda, középiskola, kávézó épült a városban, nem beszélve a számos üzletről. A hivatalos szovjet magazin, a Soviet Life egy rövid cikket tett közzé az 1986. februári számban, amely leírta a várost, mint idilli lakóhelyet, melynek lakói egyáltalán nem aggódtak a közelében lévő atomerőmű miatt. Ez év áprilisában azonban mindent megváltozott, és a város 16 éves virágzása egy pillanat alatt megszűnt. Az egykori idilli életről még több képet itt találsz.

A robbanás utáni napok

Az 1986. április 26-án, hajnali fél kettő körül történt robbanást sokan hallották és érezték a város lakói közül is, míg mások a hangos szirénák zajára ébredtek fel az éjszaka közepén. Voltak lakók, akik nem tudtak visszaaludni, és a városban található vasúti hídról próbáltak rálátni az erőműre, ám olyan mértékű sugárszennyezettségnek tették ki ott magukat, hogy azóta a Halál hídjának nevezik a helyet. Ám a legtöbb lakos, aki felébredt, nem sokkal később vissza is aludt. Április 26-án, szombaton reggel Pripjatyban normális volt a légkör. Az emberek sétálni, horgászni mentek, vagy a vidéki nyaralóikhoz indultak. Meleg tavaszi nap volt, a gyerekek játszottak az utcán, homokoztak vagy bicikliztek. Sokan előkészültek a közelgő május elsejei ünnepekre. Tudták, hogy a közeli erőműben robbanás történt, de részleteket nem ismertek, és sugárzásról sem volt szó. Azon a szombaton 16 házasság volt a városban.

Több tanú azt mondta, hogy az egyetlen szokatlan dolog számukra aznap reggel az volt, hogy furcsa fehér habbal szórták be az utcákat. Ez a hab, amely elérte a boka magasságát, több órán át az utcán maradt. A figyelmeztetések dél körül kezdődtek. A gyerekeknek azt mondták, hogy közvetlenül az iskola után menjenek haza, és a rádióban minden lakónak azt tanácsolták , hogy maradjanak a lakásaikban, és csukják be az ablakokat. Aznap az erőmű dolgozói, akik a nappali műszakba mentek, észrevették, hogy az erőmű felé vezető út le van zárva, hiszen az éjszakai műszakból visszatérő munkavállalóknak orvosi vizsgálatokat kellett elvégezniük, mielőtt hazaengednék őket. Az idő múlásával egyre több lakó lett figyelmes a helyzet komolyságára. Sok embert figyelmeztettek rokonai és ismerősei, akik az erőműben dolgoztak, és néhányan úgy döntöttek, hogy autóval egyedül hagyják el a várost. Másrészt a lakosok jelentős részének még mindig fogalma sem volt arról, hogy mi történik.

36 órával a katasztrófa után, április 27-én kezdődött a lakosság evakuálása. A hivatalos rádióhír beolvasása után az embereknek egy órájuk volt, hogy összepakolják a dolgaikat, a legtöbben csak a legfontosabb irataikat és néhány ruhát vittek magukkal, hiszen úgy tudták, csak néhány napig kell elhagyniuk az otthonaikat. Kijevből küldtek autóbuszokat, de a vasút is besegített, így néhány óra leforgása alatt sikerült kiüríteni az egész várost. 1986 szeptemberében még visszatérhettek a lakók a könnyebben mozdítható értéktárgyaikért, ám ekkor már mindenki számára világos volt, hogy soha többé nem nevezhetik otthonuknak a várost.

Élet a katasztrófa után

Az egykori lakosok egy részét átmenetileg Kijevben helyezték el, ám már 1986-ban elkezdtek építeni egy másik várost nem messze a Zónától, ahol az egykori pripjatyiak élhetnek. Az új város kialakításában Ukrajna mellett nyolc egykori szovjet köztársaság, Örményország, Azerbajdzsán, Észtország, Grúzia, Lettország, Litvánia és Oroszország is segített, így építészetileg nagyon változatos, mégis a szovjet városkialakítást figyelembe vevő település jött létre. Szlavutics új házaiba 1988-ban költözhettek be az első lakók, és sokan ugyanúgy folytatták Csernobilban a munkát, mint korábban. Bár az erőmű 2000-ben végleg leállt, közel 3000 ember még mindig állagmegóvást és karbantartást végez a területen, így napi szinten jár vonat Szlavutics és Csernobil között.

Az egykori lakosok, Nyikolaj Szjomin és felesége, Natalja így nyilatkozott az új életükről:

- Szlavuticsnak ugyanaz a szelleme, mint annak a városnak, amelyet elhagytunk, de ez mindig a második otthonunk lesz. Pripjaty annyi emléket adott nekünk! A fiunk ott született, és mindenkinek hiányzik. Csak emlékeink vannak. Mentálisan nehéz volt visszajárni, nagyon fájdalmas, ezért abbahagytuk. Amikor utoljára ott voltunk, láttuk, hogy mindenen eluralkodott a természet, ezért keményen kell dolgoznunk, hogy megőrizzük emlékeinket. Abban az időben, amikor fiatalok voltunk, éltünk, és semmi sem okozott problémát. Nem törődtünk azzal, hogy az erőmű közelében élünk. Azt mondták, hogy biztonságos. Április 26-án találkozunk barátokkal és szomszédokkal Pripjatyból, hogy emlékezzünk rá. De nem mehetünk vissza, ezért előre kell tekintenünk.

Így néz ki most a csernobili atomerőmű környéke - Magyar fotós mutatja meg a szellemvidéket

Hajdanán menekültek onnan az emberek, most özönlenek vissza a turisták - döbbenetes átalakuláson ment keresztül a csernobili atomerőmű környéke.

(Borítókép forrása: Vitaly Kozlov/Pripyat-City.Ru/News Dog/Northfoto)

• pripjaty
• csernobil
• csernobili fotók
• atomkatasztrófa
• múlt
• történelem
• Terasz