Tényleg tökéletes a Dűne második része? Megnéztük, és elmondjuk, megéri-e a mozijegy árát

Be kell vallanom, a 2021-es Dűne kicsit sem nyűgözött le, és nem csupán azért, mert kolosszális David Lynch-rajongó vagyok - hiszen az ő 1984-es feldolgozása sem tökéletes, sőt, meglehetősen távol áll attól. Denis Villeneuve rendező első etapját számos, véleményem szerint jogos negatív kritika érte - ezeket később bővebben is kifejtem -, annak ellenére, hogy a világra szóló kasszasiker lett, és a fősodratú tömegízlés valósággal istenítette. Önmagában ez azonban nem képvisel maradandó filmművészeti értéket.

Dűne: Második rész - Kritika

A távoli jövőben játszódó történetben két uralkodóház harcol az Arrakis bolygó feletti hatalomért, hiszen az univerzumban egyedül az ottani végtelen sivatagban bányászható az a fűszer, amely lehetővé teszi a csillagközi utazást. Az első epizódban a Harkonnenek ura kiirtatta az Atreides családot, de Paul Atreides herceg (Timothée Chalamet) megmenekült: a sivatagban bujkál a titokzatos fremenek között, ahol megismerkedik egy lánnyal, Csanival (Zendaya). 

Bosszút szeretne állni a családjáért, miközben döntenie kell, hogy a szerelmet választja-e, vagy beteljesíti a végzetét. Elhatározásán pedig az univerzum sorsa múlik. Következzen hát a spoilermentes kritika!

Minden, amit szerettünk

A 2021-es felvonást az alábbi jelzőkkel illetném: színtelen, szagtalan, mű, felszínes, élettelen. A színészek sok esetben csupán visszaverték a fényt, a kizárólag rébuszokban beszélő karakterek miatt pedig átélhetetlen volt a sztori. Kis túlzással, valószínűleg, ha nem lenne az eredeti könyvnek és történetnek ekkora jelentősége a sci-fi-világban, és nem a legfelkapottabb színészek álltak volna a kamerák előtt, a film középszerű értékeléssel tűnt volna el a süllyesztőben, csekély nézőszámmal.

Karakterek, dialógusok

Örömmel jelentem, imáink meghallgattattak: hús-vér szereplőkkel "cserélték le" a készítők az első epizód fabábúit. Intim karakterpillanatokkal, átérezhető motivációkkal tarkított a film - ez ügyben sikerrel rendezték a sorokat az alkotók. Olyannyira ütős a kontraszt, hogy a sztori még engem is maradéktalanul berántott, pedig a 2021-es etap kevésbé hozott lázba, mint holdkórost a lefekvés előtti kávézás gondolata. Az is felveheti tehát a sztori fonalát, aki teljesen kicsekkolt néhány évvel ezelőtt. A film tónusa is könnyedebb, humoros pillanatok is akadnak, bár ezek nem mindig érnek célba.

Fényképezés

Az első film színtónusát és helyszíneit tekintve gyakran unalmasnak, élettelennek, szürkének - amúgy sárgának - bizonyult. Ez esetben is fordult a kocka: új helyszíneket, színeket, impulzusokat kap a néző, amelyek által egy kicsit jobban elhiszi, hogy egy bolygóközi kalandvonaton ül. Az operatőrök bátrabban kísérleteznek a kamerával: az első rész javarészt steril, egysíkú megoldásait kreatív snittek váltják fel, hatásosabban játszik a film a kameraszögekkel, a színekkel és a fókuszokkal is.

Akciódús feszültségfokozás

Mindenkinek, akinek celluxszal kellett elérnie, hogy ébren maradjon a legutóbbi epizód közben - kis túlzással én is közéjük tartozom, pedig mint már mondtam, Lynch-rajongó vagyok, szóval a birkatürelmemet tekintve nem érheti szó a ház elejét -, volt egy-két optimista szavam: "szerintem a második epizód töméntelen akciózás lesz". Ez kis túlzással így is lett. 

A homokféreg az egyik legizgalmasabb aspektusa és lénye a Dűne-sztorinak, ám mélységesen csalódást keltő volt az ötlettelen, klisés megvalósítása az első részben. Újfent pozitív változás történt: már-már az eredeti Star Wars-trilógiát megidéző egyszerű, mégis hatásos akciójelenetekkel sokkal félelmetesebbé tették giliszta barátunkat. Számos ügyes feszültségfokozó momentumban gazdag a film, ami nagyon jól áll neki. Középtájon Paul kalandja a gilisztával az egyik legerősebb pillanat - fenomenális a kivitelezése. 

Austin Butler

Kissé aggódtam, amikor megláttam a nevét előzetesen a szereplők közt - lám, még egy csodaszép, szupersztár színész a stábban. Úgy éreztem, újfent a történetbeli hiányosságokat pótolnák a készítők a csillogó-villogó előadóművésszel. Nem így lett. A Voldemort-pszichózisban szenvedő, zsigeri módon erőszakos és kegyetlen karakter bár klisés, és a történetszálának köszönhetően leül egy 20 percre a film - erről bővebben később -, megbocsátható, hiszen rendkívül szórakoztató, ahogy lubickol a szerepében.

A monokróm gladiátorjelenet a film egyik csúcspontja - Villeneuve ötvözi a műfaji stílusokat, bátrabban nyúl a filmnyelvi eszközökhöz, mint az előző epizódban. 

Zene

Hans Zimmer törzsi ütemekre és acapellamotívumokra épülő filmzenéje ismét okos húzás volt. Földön kívüli erőt és dinamizmust sugároz, mégis szelíd tartópillérként fókuszál a sztoriban - egyáltalán nem tolakodó, ízléses és hatásos. 

Minden, ami kevésbé működött

Még mindig kicsi az univerzum

Csillagközi rombolók ide, monumentális univerzumsorsok oda, még mindig picinek érződik a világ. Említettem az imént, hogy törekszenek miliő grandiozitásának erősítésére a készítők, de a sztori oroszlánrészében még mindig a "Góbi-sivatagban" császkálunk. Ami egy idő után elfárasztja a nézőt. Dehát így jár az, aki több filmre bont szét, nyújt el egy történetet.

Pacing, avagy a történetvezetés

Austin Butler karakterintrodukciója mellékvágányra küldi a sztorit, felszínre hoz egy B szálat, ami lelassítja a történetvezetést, melynek köszönhetően amint korábban említettem, 15-20 percre leül a film. Miután visszacsöppenünk a fő cselekményszálhoz, egy kis időre elveszíti a nézőt, de a tetőpontra ismét berántja a sztoriba. Butler szerepének köszönhetően azonban hatásosabb a végjáték, és számos lélegzetelállító jelenetsort köszönhetünk neki. 

Színészek

Az Elvist játszó színész szerepe alkalmas lett volna a modoros túljátszásra, ami szerencsére nem következett be, viszont Dave Bautista, Rebecca Ferguson és néha még Timothée Chalamet is túltolja a biciklit, vagy ahogy a Gyalog galoppban fogalmaznak: "Túlspilázta egy kicsit, nem?" Értem én, hogy a Dűne sztárparádé és látványpékség, de egyes esetekben a kevesebb több lett volna. 

Stellan Skarsgård karaktere, Vladimir Harkonnen báró messze a legerősebb momentumait hozta el az első résznek, a másodikban viszont alig-alig tűnik fel, amit sajnáltam. Christopher Walken és Florence Pugh éppen csak beköszönnek pár pillanatra a vásznon, Anya Taylor Joyról nem is beszélve. Ki tudja, lehet, hogy lesz még alkalmunk találkozni velük ebben az univerzumban.

Túlnyújtott rétestészta

Már-már visszatérő kritikai elem napjaink blockbustereinek esetében, hogy túlságosan elnyújtottak a filmek. A szóban forgó darab 2 óra 45 perces, de 15-20 percet zokszó nélkül le lehetett volna nyisszantani a menetidőből. Nem ártott volna, ha kicsit feszesebb a pacing, bár a 2021-es filmhez képest ég és föld a különbség így is.

Most viszont jöjjön az egymillió dolláros kérdés!

Megéri a mozijegy árát? 

A Dűne: Második rész véghez vitte azt a hőstettet, ami kevés világszenzációt eredményező blockbusternek sikerült - Star Wars, Keresztapa vagy akár Terminátor -, azt, hogy a második epizód erősebbre sikerült, mint az első. Ez pedig önmagában is tiszteletet érdemel, még akkor is, ha szerény véleményem szerint nem volt nehéz feladat megugrani az előző film színvonalát. 

Így tehát, aki szűnni nem akaró gyermeki lelkesedéssel és imádattal gondol vissza az első epizódra, annak még jobban tetszeni fog az új Dűne, aki pedig hallani sem akart a következő etapról, annyira csalódást keltő volt számára az első film, annak is érdemes esélyt adnia neki a nagyvásznon. Természetesen senki ne A remény rabjaira vagy az Apokalipszis mostra számítson, de a maga műfajában több mint korrekt mozgóképes alkotást tett le az asztalra Villeneuve. Számomra meglepetést okozott, pozitív értelemben. Egy szó, mint száz: irány a mozi!

A márciusi Oscar-díj-átadó egyik nagy várományosáról, a Szegény párákról is írtunk néhány hete. Kattints, és olvasd el a kritikánkat! 

(Képek forrása: InterCom)

• dűne
• második rész
• kritika
• filmkritika
• timothée chalamet
• zendaya
• exkluzív
• austin butler
• florence pugh
• filmajánló
• film
• denis villeneuve
• Terasz