Ezért vágyunk vissza a 90-es évekbe - Te lecserélnéd a Spotifyt CD-re?

Eltelik két óra úgy, hogy szinte pislogás nélkül a telefonod képernyőjén villogó videók tucatjait pörgetted végig. Kimozdulsz a természetbe, vagy felfedezel egy új helyet, de minden egyes látnivalónál leküzdhetetlen ingert érzel arra, hogy a zsebedből előkapd a telefonod, és lefotózd. Majd már szinte azonnal azon gondolkozol, hogy kiposztold a storydba, vagy feltöltsd az Instagramra, Facebookra. 

Nem hallgatsz végig egy teljes albumot, inkább hagyod, hogy egy algoritmus fejtse meg az ízlésed, és rakja össze helyetted a lejátszási listádat. Filmnézés közben nem tudsz elmerülni a történetben, értékelni a hosszabb, lassú jelenteket, figyelni a részletekre, hanem az első eseménytelenebb snittnél már pörgeted is valamelyik közösségi oldalt. A legalapvetőbb dolgokat is "kiguglizod", vagy megkérdezed a ChatGPT-t, hogy hogyan kellene intézned ezt vagy azt, mik a meglátásai a te életedről.

Jobb volt a 90-es években élni, mint most? 

Ha ezektől az élményektől a te torkodban is felkúszik egy adag szorongás, akkor nem vagy egyedül – sokan a kilencvenes években felnőttek közül azt érzik, hogy egyszerűbb és emberibb volt az élet akkoriban. Persze mindig lehet mondani, hogy "bezzeg régen jobb volt minden", de nehéz elmenni azok mellett a társadalmi és egyéni mellékhatások mellett, amikről szinte minden második ember panaszkodik. Elszigeteletnek, magányosnak, üresnek, kifosztottnak, enerváltnak és dekoncentráltnak érzi magát nem egy ember, mintha az élet értelme vagy jelenlevősége deformálódott volna egy instant, személytelen világgá, amiben nagyobb szerepet kap a technikai fejlődés és a haszonszerzés, mint az, hogy kollektíve ezzel hogyan tudunk lépést tartani.

A 90-es évek idealizálása is erre a frusztrációra adott válasz: az, hogy 2026-ban szülők úgy döntenek, hogy lemondják a Netflixet, és lehozzák a padlásról a dobozos tévét, és begyűjtenek egy tucat CD-t és bakelitet a Spotify helyett, hogy valamennyire kiszorítsák az életükből a technikai innovációkkal járó addikciót és felgyorsulást, finoman szólva is egy erős válaszreakció. Nem mindenki ért egyet abban, hogy jogos vagy helyes reakció-e, de mindenesetre beindíthat egy izgalmas diskurzust. 

Vajon miért létező jelenség az, hogy azok a fiatal felnőttek és most friss családalapítók, akik még az internet nagy berobbanása előtt nőttek fel a közösségi médiaplatformok világa nélkül, most mintegy áthidaló csoportként működnek? Hiszen manapság már náluk is ott lapul az okostelefon, fent vannak Facebookon, és rövid tartalmakat néznek. Közülük sokan fogalmaznak meg egyfajta veszteségélményt.

Nem is feltétlenül csak a közösségi élet és a hétköznapok átalakulása szempontjából értelmezhető a veszteség, hanem azt is jelzi, mennyire másként működött az agyunk, a memóriánk, a képzelőerőnk vagy az önkifejezésünk a nagy technikai bumm előtt. Miközben egyre többen szoronganak és méregetik magukat idegenekhez, akiknek az élete az online térben tökéletesnek hat. Aki nem küzd azért, hogy tudatosan és mértékkel használja ezeket az eszközöket és platformokat, belecsúszik a függőség spiráljába.

A tudatos döntések közé sorolhatjuk végső soron azt is, ha valaki úgy dönt, hogy nem tud megbirkózni azzal, hogy ekkora teret hagy a hétköznapjaiban a modern kütyüknek. Hanem inkább analóg rutint alakít ki, hogy megóvja önmagát. 

Elfelejtettük, hogyan kell unatkozni

Egyre több ismerősömtől hallom, hogy ha várakozniuk kell valahol, nem tudnak mit kezdeni magukkal. Feszültté válnak, és a percek csigalassúsággal kúsznak. Amíg a 90-es években teljesen megszokott volt, hogy egy sorozat következő részére egy hetet kellett várni, vagy hogy egy vágyott tárgy beszerzése akár hónapokig is tarthatott, és az üzenetváltások is ritkábban történtek. Ezzel szemben ma szinte nincs olyan dolog, amire sokat kellene várakozni.

A sorozatok már évadonként kerülnek fel a streamingoldalakra, az új zenéket bárki azonnal elérheti a neten. Az online bevásárlókosaradba percek alatt bepakolhatsz szinte bármit, és már az a furcsa, ha valaki 15 perc után válaszol egy messenger-üzenetre. Ezekhez a változásokhoz rövid idő alatt kellett volna adaptálódni, miközben folyamatos és felgyorsult fejlődés zajlik ezekben a szektorokban.

Holott az unalom és a várakozás elengedhetetlenül fontos lenne az emberi idegrendszer megfelelő működéséhez. Nem arra vagyunk kalibrálva, hogy másfél óra alatt több száz minivideót fogyasszunk, miközben a hosszú távú időérzékelésünk összeomlik. Az unalom áldásos perceiben érkeznek a kreatív gondolatok. Ilyenkor történhet a napi események összegzése, a tanulságok levonása, vagy egyszerűen csak néhány percnyi csönd, amikor az agy pihen.

Kapcsolatok a digitális zajban

Amennyi előnye van, legalább annyi hátránya is annak, hogy bárkit bármikor el lehet érni egy chatablakban. A spontán találkozások, a közösségi élmények és a kapcsolatok mélysége sínyli meg, hogy az emberek kevesebbet vannak együtt, egy térben és időben. Elsikkadnak a mikroközösségek, miközben éppen erre lenne a legnagyobb szükség. Egy poszt alapján nem lehet valóban tudni, mi a helyzet a barátokkal, rokonokkal és ismerősökkel.

Ugyanakkor a közösségi szerveződések most egyfajta reneszánszukat élik. Nem lehetetlen küldetés, ha valaki szeretne egy kreatív hobbi csapat alkotótagja lenni. Bárki találhat egy közösségi kertet, vagy csatlakozhat egy sportklubhoz. Az igény a kapcsolódásra jelen van, de sokszor a megvalósítás nehézkesnek tűnik, és a lehetőségek végtelenje döntésképtelenséget okozhat.

Csak visszafelé lehet előre jutni?

Lehet, hogy nem arról van szó, hogy a 90-es években minden szebb volt és egyszerűbb, hanem arról, hogy elfelejtettük, mi a fókusz. Az élmények helyett a megörökítés lett a lényeg, a kapcsolatok helyett a státusz és a tárgyak, a tartalom helyett pedig a mennyiség. Ha le tudunk lassulni néhány órára egy nap, ha meg tudjuk őrizni az analóg technikák előnyeit, ha képesek vagyunk unatkozni és szemlélődni, akkor nem lesz szükségünk egy időgépre.

A probléma adott, a megoldás viszont sokféle lehet – ha nem is törlöd a Netflix-fiókodat, még megteheted, hogy a filmre figyelsz, és kiélvezed minden percét. Ha nem is vágod falhoz az okostelefonodat, megteheted, hogy nem viszed magaddal a hálószobába arra hivatkozva, hogy reggel azon szól az ébresztőd, majd órákat nyomogatod lefekvés előtt, hanem inkább veszel egy vekkert. 

Meglépheted azt is, hogy a gyereked kezébe csak akkor adsz bármilyen képernyőt, ha már biztonságos korban van, és követheted a saját életedben is azokat a szabályokat, amelyeket a mentális egészséged érdekében megszabsz. Ha ehhez az kell, hogy ne legyél jelen a közösségi médiában, akkor töröld a profilod. Ha csak annyi is elég, hogy letörlöd az applikációt, és csak hetente egyszer nézed meg a laptopodon, az is megfelelő.

Nem biztos, hogy a 90-es évek hiányoznak – lehet, hogy csak az a tempó, amiben még volt idő megélni a dolgokat. Meg lehet próbálni, hogy te alakítod ki a ritmusodat, nem pedig rohansz egy olyan tempójú világban, amelyet nem fog érdekelni, ha futás közben a nyakad szeged, vagy ha lemaradsz.

képek: Getty Images Hungary

• 90-es évek
• nosztalgia
• vélemény
• technika
• technológia
• okostelefon
• képernyőidő
• Terasz