Ennék egy jó kocsonyát. Hol legyen a disznóól?

Összekuporodok az ágyon, befogom a fülem, de még így is hallom, ahogy hevesen ver a szívem. Olyan szorosan behunyom a szemem, ahogy csak tudom. Színes vonalak, pöttyök ugrálnak előttem a sötétben. Számolok. Harminchét, harmincnyolc. A vastag dunyha alatt alig kapok levegőt, de maradok. Ötvenhat, ötvenhét. Vége van már?

Nem hallom, nem látom, csak érzem, ahogy nyílik az ajtó. Megkönnyebbülök. A mama lehúzza rólam a dunyhát. Felnézek, még nem engedem el a fülem. Vége van? Vége, bólint a mama. Kigyühetsz. Jól őtözzél föl, hideg van.

Kinyitom az ajtót, kilépek az udvarra. Pirkad. Beleszagolok a levegőbe. A januári sötét reggeleknek összetéveszthetetlen szaga van, csípi a hideg az orromat. Vastag nevetést hallok, megkönnyebbülök. Szaladok, csapódik mögöttem a kapu. Koccannak a pálinkás poharak. Apu, a papa, a bátyjáék. Hát te? Téged vártunk, azt hittük, fogod a farkát!

Nevetek. Lábunk előtt hever a leölt disznó. Sokat visított? Nem, mondja a mama, jól szúrt a Béla bátyád, kezében a vájling, gőzölög benne a vér. Mire a pörzsölés véget ér, megnyugszom, megbabonázva nézem a fekete tetemet. Onnantól kezdve az már nem a jószág, hanem hús, étel, bőség, vacsora, húsvéti sonka.

Kinyitom a terasz ajtaját, sötét van, pirkad. Beleszagolok a levegőbe. A januári sötét reggeleknek összetéveszthetetlen szaga van. Csípi a hideg az orromat. Számolok. Hány év telt el? Harminchét, harmincnyolc? Valahonnan az égő fa füstjét hozza a szél. Ahol füst van, ott meleg van, jut eszembe.

Megkordul a gyomrom. Éhes vagyok. Téblábolok a konyhában. Kinyitom a hűtőt, becsukom. Töltök egy pálinkát.

Semmi. Semmi bajom. Tudod, mit ennék? Kocsonyát. Hát főzzünk. Jó, rakom le a poharat az asztalra, aztán visszafordulok a konyhaablakból. És hol lesz a disznóól? Nem nevet. Én sem.

Tudja, hogy nem vicceltem. A kocsonyának így kezdődik a receptje.

Végy egy disznót. De inkább kettőt. Tavasszal, mikor minden a szerelemről, a termékenységről, a születésről szól. A kis süldővel való első találkozás is szerelem lesz, az első látásra. A nedves kis orra, ahogy beledöfi a harapós levegőbe, a rózsaszínű, vékonyka lábai, ahogy tolat vissza az ól biztonságába, mikor vigyorogva benézünk hozzá. A nyafogó kis zabagépek aztán pár hét múlva szaros disznók lesznek, vesződni kell velük, az etetés-ganézás végeláthatatlannak tűnik, tán meg se éri. De mindennap ott találjuk magunkat az ólnál, nyár vége van, még a rozsdás lemez is izzad, melegük van, rólunk is csurog a víz, jönnek oda, dörgölik magukat az ólhoz, hagyják, hogy vakarjuk a hátukat. Szépen híznak, jó lesz a sonka, vastag a szalonna, lesz zsír is bőségesen. Késő ősszel már tudjuk, mikor vágjuk le őket, mert ez a jószág sorsa, és ez így van rendjén. Fordul az esztendő, eljön a disznóölés napja, hogy februárban már csak az orgonán himbálózó, madzagra kötött háj emlékeztessen rá, amit a cinkéknek akasztunk ki, és az a jó érzés, hogy megadtuk az állatnak a tiszteletet, és a fülétől a farkáig felhasználtuk, megettük. Jó halála volt.

Ha van disznód, mindened van. Étel az asztalodon, ünnepeid, az érzés, hogy bőségben élsz. És ízek a tányérodban.

Ha van disznód, lesz kocsonyád. Mert a háznál gonddal nevelt disznónak van valamije, ami az ipari körülmények között tenyésztett, hat-hét hónapos korban levágott fiatal malacnak nincs, nem is volt, és nem is lesz soha. Íze.

A jó kocsonyának meg ez a lényege, és nem az, hogy zöldséggel vagy füstölt hússal főzik-e. A jó kocsonyába nem kell más, csak igazi disznó, mert attól lesz íze, nem a belefőzött zöldségektől. A kocsonya nem attól jó, hogy gusztusosan mutat benne a felezett tojás, és díszíti-e a rászórt fűszerpaprika. A jó kocsonya az ízétől jó, és fájdalom, de a zselatinpornak sincs íze, de tovább megyek, az EU-kompatibilis, egyforma nagyságúra növesztett, akvapóniás répának sincs.

Pedig a kocsonya jó dolog. A jó dolgok sosem divatosak, a kocsonya sem lett az, hiába zúgtak át a fejünk fölött az elmúlt évtizedben a  gasztronómia forradalmai, a kocsonya népi eledel marad, fontos kiemelni azt is, hogy tipikusan téli étel, mintha bárki lenne olyan futóbolond, hogy nyáron főzzön kocsonyát, megint más fogalmatlanok még hungarikumoznak is, de nem, nem az. A kocsonya nem fogyókúrás étel, nem arra való, hogy beillesszük a ketogén étrendbe, és valljuk be, igen keveseket érdekel a kocsonyával kapcsolatban az is, hogy a kollagén fantasztikus hatással van a bőrünkre.

Töltök egy újabb pálinkát. Marad tehát a szomorúsággal vegyes nosztalgia, koppan a pohár újra az asztalra. A szomorúság, hogy felnőnek fiaink és lányaink, akit mínusz K generációnak kell elnevezni, ugyanis kocsonya nélkül tengődnek, vigasztalva magukat mindenféle egyébbel, kakiszilvával meg mentás kuszkusszal, és mi tehetetlenül, bénultan nézzük elkocsonyátlanodásukat, mintegy végső elkorcsosulását dicső nemzetünknek.

Szóval, idén sem főzöl. Nem.

Csend telepszik ránk, ki ezen gondolkodik, ki azon, ki azon, kihez lehetne elmenni egy tányér jó kocsonyát enni. Vágott valaki a faluban?

Elmosom a pálinkáspoharat. Vegyünk egy disznót. Jó, törlöm meg a kezem a konyharuhával. Hol lesz a füstölő?

Fotók: Getty Images Hungary, Hódos Hajnalka

• disznó
• kocsonya
• sertés
• gasztronómia
• Otthon