Az időt nem napokban mérjük, és a dolgoknak jelentése van: ilyen volt tanyasi gyereknek lenni

Valójában nem tudom megmondani, milyen volt tanyasi gyereknek lenni, mert ha lehunyom a szemem, most is ott vagyok. Főleg akkor, ha árpa- vagy búzaföld mellett, homokos gyalogúton visz az utam a rekkenő nyári forróságban. Látom, ahogy remeg előttem a táj, a levegő nem mozdul, érzem a por szagát. Vagy fagyos téli napokon, mikor a határban gyalogok. Csend van, a cipőm alatt ropog a hó, az orrcimpáim szinte összeragadnak a hideg levegőtől. Mellettem a kopár föld, néhány fa, fekete csontvázak a hidegben. Ha sikerül lenyugodnom és békére lelnem magamban, egy idő után a fényekből meg tudom állapítani, hány óra van.

Régen az illatokból is meg tudtam. Azt is, itt van-e már a tavasz, napra pontosan azt is, mikor köszönt be az ősz. Más a föld szaga reggel, és más délben. Más szaga van február végén a levegőnek, már nem télszag, nem csikorgósan hideg, fagyos szag, már benne van a felengedés, a tavasz lágyságának az illata.

A tanyán lenni azt lenni, részt venni az élet körforgásában, egy lenni az örökké változó természettel. És tudni, hogy nem vagyunk nagyobbak, hatalmasabbak, csak mások, mint a többi teremtmény. Az időt itt nem órákban, hónapokban, években mérik. Hanem ünnepekben, munkákban: vetésben, aratásban, kukoricatörésben, szántásban, kacsatömésben, disznóvágásban. Mert mindennek rendelt ideje van.

Nem akkor van tavasz, amikor a naptár azt mutatja, hanem akkor, mikor el lehet vetni a zöldborsót. Nem akkor van este, mikor az óra azt mutatja, hanem akkor, mikor a tyúkok beűnek. Hogy a papa nem akkor jön meg a városból, mikor ideér a busz, hanem akkor, amikor a kutya feltápászkodik és elindul a küveshez. Május elseje pedig akkor, amikor a nagyszüleim májusfát állítanak nekem.

A dolgoknak jelentésük volt. Ha délről borul, nagy eső lesz, villámlással, égzengéssel. Ha a fecskék alacsonyan röpülnek, nyári zápor várható, könnyű, ami jön-megy, csak elveri a port, ha elvonul, utána kisüt a nap. Ha elered az eső az esküvő napján, boldogtalan lesz az újasszony. A szégyönvirágnak pedig azért nem vörös a közepe, mert kiveszett az erkölcs, az eladó lányok tisztessége oda lett.

A tanyán mindennek megvolt a maga helye és rendeltetése. Az élet nyaranta a hatalmas eperfa körül zajlott, ami az udvar közepén állt. Előtte volt a lavór, a törzséhez volt rögzítve a ruhaszárító kötél – még most is érzem a rózsaszínű Bip öblítő illatát -, mellette az oroszlánlábú asztal, a mama ott vágta a csirkét, a lába körül sündörögtek a macskák, vitték-húzták a belet. Az eperfa mellett a vödör, hullt a krumpli héja, ment a disznóknak. A mama a présházban főzött, ez amolyan nyári konyha volt, szólt a Sokol rádióból a Jó ebédhez szól a nóta, a vízállásjelentés. Meg a szívküldi. A tyúkok álmosan ücsörögtek a hűsben. Az istállóban mindig hideg volt, a legforróbb nyári napokon se lehetett pár percnél tovább benn maradni, libabőrös lettem tetőtől-talpig. De itt volt a legtöbb fecskefészek is, ha lábujjhegyre álltam, láttam a sok kitátott szájat, és hallottam a kétségbeesett csivitelést.

És itt voltak a biciklik is. Azzal mentünk fel a boltba. Ez nagy esemény volt, a bolt csak heti két alkalommal volt nyitva, délutánonként, kenyeret és tejet úgy kellett felíratni. Annyit hoztak, amennyit rendeltek. A kisbolt előtt nagy társasági élet zajlott, még nagyobb a szomszédságában levő kocsmában. Amikor a mama kibeszélgette magát, indultunk haza a Csücsökbe, a csíkos szatyrok megpakolva kenyérrel, nekem arra kellett figyelnem, nehogy bekapja a lábam a küllő.

A tanyán minden kaland volt, és mindig történt valami, ha más nem, kismacskák születtek, vagy jött a hármas busz és vele a hírek a városból. Apuval bejártuk a vidéket a piros Simsonnal, hoztuk a kacsáknak a tóról a békalencsét. Sokkal később a közeli árnyas erdő tisztásán apu hevenyészett rutinpályát rendezett be nekem, és ott gyakoroltam, mikor meghúztak a vizsgán. Mentünk fürdeni, Kunfehértóra, akkor még nem volt kikotorva, nem voltak éttermek, és fizetni se kellett, csak egy pokrócot vinni. Gyalogoltunk be a térdig érő iszapos vízbe, leégtem, a mama szidta apámat, mint a bokrot, áthúzta a vánkost, engem meg bekent tetőtől-talpig tejföllel, úgy kellett aludnom, az jó az égésre.

Az igazi az volt, mikor egyszerre voltunk a mamánál: az unokatesóim és én. A Manci ángyi lugasa alatt játszottunk, biciklivel jártuk a határt, vagy világgá mentünk. Akkoriban a világ vége mindössze egy kilométerre volt, a Julis néniék rég elhagyatott tanyája mellett levő szalmabáláknál, oda másztunk fel, hogy elfogyasszuk az elemózsiát, amivel útnak eredtünk, azóta se esett olyan jól a kemény tojás és a házi szalámi. Vittük a kutyákat is, fáradhatatlanul loholtak utánunk a porban, felverték a fácánokat, kergették a nyulat. A mellettünk levő tanya üres disznóólait berendeztük lakásnak, felmásztunk a góréba, ettük a faepret, szaladtunk, fröcskölt a lábunk szárára, a mama mérgelődött, mér azt esszük, a földről, ott a jó cserösnye, hát ezt itt köpi a légy, a ruhából meg ki nem gyün, hipóval se.

Tulajdonképpen nem tudom megmondani, mit csináltam egész nap, azt hiszem, a legpontosabb kifejezés erre az, hogy ott voltam. Egészen. És mindaz, ami ott történt, belém ivódott. Fogalmam sincs, honnan tudok főzni, gyúrni, csipetkét csinálni, vagyis persze, hogy tudom: ott sertepertéltem a mama körül a présházban. Rám ragadt. Fogalmam sincs, honnan tudom, hogy az eper mellé miért kell büdöskét ültetni, hogy a kukorica mellé bab kell, hogy ganézás után hamut kell szórni a tyúkólba, és nem tudom, hogy tanultam meg kapálni. Rám ragadt, mert ott voltam és láttam. Nem tanított rá senki.

Ami még rám ragadt, azt magamban hordozom. Nem veheti el tőlem senki. Én Hódos vagyok, a Döbrögi meg a Lidi onokája, akárhol vagyok, akármerre visz az élet. A tanya velem van, én oda tartozom. Minden más csak káprázat és gyarlóság. Az a tisztaság, egyszerűség és valóság, ami ott volt, az bennem él tovább, én hordozom, viszem tovább. Én, egyedül.

Fotók: Hódos Hajnalka, Getty Images Hungary, Fortepan/Kende János.

Kulcsos panelgyereknek lenni

Állandóan szem előtt voltunk, de nem bántuk. Lakótelepi gyereknek lenni jó volt, mert sosem voltunk egyedül.

• gyerek
• gyerekkor
• nosztalgia
• lakótelep
• panel
• Otthon