Ilyen volt kulcsos panelgyereknek lenni: azt jelentette, egy közösség része vagy, és figyelnek rád
Állandóan szem előtt voltunk, de nem bántuk. Lakótelepi gyereknek lenni jó volt, mert sosem voltunk egyedül.

fortepan 31008
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Egy korábbi írásomban már említettem, hogy furcsa hibrid vagyok: apai részről tanyasi parasztemberek, anyai ágon gyári munkásemberek a felmenőim. Hatévesen aztán a szüleim átvehették a kulcsokat, és beköltözhettek a frissen épült lakótelepi lakásba, majd a fészekrakás után bő egy évvel el is váltak.

Így lettem elvált szülők lakótelepi kulcsos gyereke is. Akkor még nem éreztem, hogy csonka családban nevelkedni nemcsak címke, de hátrányos helyzet is, bár a Kék fény című műsorban a fiatalkorú bűnelkövetők általában úgy kezdték töredelmes vallomásukat kisiklott életükről, hogy „elvált szülők gyereke vagyok”. Sokkal furcsább volt számomra, hogy egyke vagyok, persze mit tudhattam én, hogy a szocpol-gyerekek utolsó hulláma vagyok, és ha a szüleim nem válnak el, nekem is lettem volna tesóm, mert két gyerekre írtak alá.

Szóval, elkezdődött a "kulcsos panelgyerek"-pályafutásom, bár nem voltam igazi lakótelepi kölyök. A mi lakótelepünk valójában nem is valódi panel, hanem egy nyolc háztömbből álló, gyorsépítésű minilakótelep, ami George Wimpey-ről, egy brit építőipari vállalkozóról kapta a nevét. De azóta is csak Wimpy-lakótelepnek hívják. Az idősebbek meg Wimplinek. Az igazi lakótelep, a bajai Újváros a szomszédban, alig tíz percre volt tőlünk, ott a nagymamám lakott. A tízemeletesben. Az azért volt menő, mert ez a két háztömb volt, ahol volt lift, és persze én mindig lifttel mentem fel, bár a mama a másodikon lakott.

A kulcsos panelgyerek szóról két dolog jut azonnal eszembe: a kulcs és a busz. Életem kardinális kérdései lettek. Az előbbi azért, mert anyu a válás után a nyakamba akasztotta a kulcsot, és azt mondta, vigyázzak rá, mint a szemem fényére. De gyerekként ez nem is volt olyan egyszerű, szóval igazi közösségépítő esemény volt, mikor elveszett, és ilyen többször is előfordult. Ilyenkor a szomszédokkal sötétedésig kerestük a gazban - hol volt még akkor a virágoskert? -, és ha nem találtuk, addig dekkoltam valakinél, míg anyu haza nem ért a munkából. Ha szerencsém volt, és nem zártam kulcsra az ajtót, akkor sokkal egyszerűbb dolgom volt: csak be kellett kopogtatnom a szembeszomszédba, jött az Attila bácsi, aki egy fogóval és egy csavarhúzóval ki tudta nyitni az ajtót. Ha pecálni ment, rá kellett várni.

Gyermekkorom másik kardinális pontja a fél nyolcas busz volt. Felénk akkor a hármas számú busz járt, ami fél nyolc után pár perccel volt pontosan a házunk előtt. Mivel anyu négy műszakban dolgozott, a délelőttös heteken óracsörgésre ébredtem, egyedül készültem el, és mentem le a buszhoz. Felénk soha nem jött csuklós busz, az mindig a kilences, az egyes és a kettes volt, szóval minden reggel úgy éreztem magam, mintha az egyik hering lennék a dobozban. Minden reggel ott nyomorogtam a buszon az iskolatáskával, de valahogy sosem éreztem, hogy ez nyűg, azt sem, hogy ez valahol borzasztó: természetes volt. Amikor beértünk a nagybuszmegállóba, a többi buszról is ugyanúgy özönlöttek le az emberek, mint a mi hármasunkról. Amikor nagyobbak voltunk, akkor már több eszünk volt, és tudtuk, hogy a negyed kettes az igazi őrület: a hármas busz járt a Posztógyár felé, azzal mentek délutános műszakba a dolgozók. Ha hat órám volt, elengedtem azt a buszt, és a háromnegyed kettessel mentem haza, azon annyi hely volt, hogy bált lehetett volna rendezni.

A buszozás egy dolog miatt volt nyűgös: többször fenn felejtettem a tesicuccom, ami hol megkerült, és leadták a sofőröknek, hol nem. A hol nem nemcsak azért volt nagyon para, mert anyu mérges volt rám - egy komplett tesicucc akkor sem két forintba került -, de azért is, mert aznap utcai ruhában kellett tesiznem. A tesitagozaton nem vicceltek.

Az élet más része a lakótelepen, gyerekként legalábbis idillinek volt mondható. A gyerekek nagyjából egykorúak voltak, és lehetett bandázni. Szem előtt voltunk, elég volt, ha anyánk kinyitotta az ablakot, és lekiabált, meghallottuk.

A telepen sosem volt unalmas az élet, és sosem volt kihalt. Talán csak télen. Tavasztól őszig azonban zajlott az élet. Suli után lementünk, és együtt voltunk. Nem kell semmiféle magasröptű tevékenységre gondolni, leginkább úgy tudnám megfogalmazni, hogy lógtunk. Együtt.

Hétköznap délelőtt a lakótelep a gyeses anyukákkal és a babakocsikkal telt meg, nyáron, esténként a padon ücsörgő nőkkel. Igen, pletykáltak, és? A férfiak a garázsban bütyköltek, szerelték a Babettát. Hajnalban és este felsírtak a libakergetők: indultak a Kék-tóra, a Dunára horgászni. Mindig tudtuk, hova kell vinni a bringát, ha kilyukadt a kereke. És persze mást is tudtunk. Ki válik, kik élnek szépen, kik élnek rosszul, kik újítják fel a lakást. Mennyibe került a fürdőszoba. Ki utálja az anyósát. Ki retkes, ki csalja a feleségét. Azt is, kivel. Ki vesz új autót, és miből. Kik költöznek, és hova. Ki örökölt, kik állnak jól. Ki terhes, ki rákos, kinek az anyja, nővére halt meg.

A mi lakótelepünk sokkal belterjesebb volt a többinél, mert pár háztömbben „posztósok” laktak, vagyis olyan emberek, akik a Finomposztó Vállalatnál dolgoztak. Nemcsak szomszédok, sokan munkatársak is voltak. Ennek volt előnye, volt hátránya. Pont úgy, mint egy faluban. Egymás előtt éltük az életünket, de ez valamiféle biztonságot is adott.

Gyerekként bizonyosan. Ha anyu délutános volt, előbb tudta, mikor jöttem este haza, mint hogy hazaért, és elmeséltem volna. Ha kinn felejtettem magam a padon, valaki biztosan rám szólt, hogy indítsak hazafelé, besötétedett, és anyám majd csak tíz után esik haza. Ha hiányoztam a suliból, az osztálytársam mindennap átjött, és hozta a leckét. Nem kellett különtanárt fogadni, ha nem értettem a matekot, felcsöngethettem a harmadikra, és János, a mérnök elmagyarázta. Ha eljött a barátnőm Alvégről, a Joci bácsi kitett a faliújságra egy cetlit, hogy „az idegen biciklit betoltam a tárolóba, csöngessenek fel érte”. Ha a piacról cipekedtünk hazafelé szombat délelőtt, valaki mindig megállt, és hazahozott, hogy ne kelljen gyalogolni.

A cikk az ajánló után folytatódik

Aztán valamikor ez az egész közösségi élet szétesett. A Wimpy-lakótelep a fiataloknak már csak ugródeszka volt az első házig. Egyre gyorsabban cserélődtek a lakók. Mára anyu háztömbjéből a lakók felét nem ismerem. Hol vannak már a ház előtt megrendezett névnapi ünnepségek, a közös borsófejtés, az esti üldögélés a ház előtti padon?

Nem tudom, hogy jó volt-e. Akkor ez volt, és egy gyereknek az a természetes, amiben van. Nekem jó volt. Egyke voltam, de sosem éreztem magam egyedül. Sosem voltam magányos. Szem előtt voltam, de ez számomra azt is jelentette, tudnak rólam. Az egyik legjobb emlékem, ami a telephez kötődik, az, amikor férjhez mentem, és indultunk a házasságkötő terembe. Természetesen elkezdett szitálni az eső. Nagy volt a riadalom, elázik a menyasszony. Emeltük az abroncsos ruhámat, ne takarítsam fel vele az egész lépcsőházat. És amikor kiléptem a háztömbből, a bejárati ajtó előtt ott álltak esernyővel a szomszédok, tapsoltak, és azt kiabálták, gratulálunk az ifjú párnak.

Amikor nyáron hazamegyek, sose megyek fel rögtön. Felpakolunk, aztán bontok két hideg sört, amit a benzinkúton vagy a barnaboltban veszek. Felciccentjük anyuval, és kiülünk a padra. Rágyújtunk, és hűsölünk. Nemsokára befutnak a többiek: a Teri, az Eszti, a Margó. Hajnikám, itthon vagy, kérdezik. Itthon vagyok. És én csak ülök a padon, és mosolygok, mert én itt mindig Hajnika leszek, ezek az emberek mindig úgy ismernek majd engem, mint a Mari lánya, mert itt nőttem fel velük, a szemük láttára, és tudnak rólam mindent, még azt is, hányszor veszítettem el a kulcsomat a gazban.

Ezt is szeretjük