A szemüveg még nem a világ vége, de a szemüveglánc annak kifejeződése, hogy megvénültünk, és meg is hülyültünk
A szemüveglánc olyan, mint amikor kezdő túrázóként az erdő közepén elkap minket a hasmenés, és már nincs nálunk papírzsepi, mert a gyerek elesett, és letörölgettünk róla fél köbméter sarat: tudjuk, hogy előbb-utóbb sor kerül a lapulevélre, de mégsem hisszük el, hogy ez velünk megtörténhet.

GettyImages-55911435
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Az egész úgy kezdődik, hogy hajnali fél kettőkor megdörzsöljük a szemünket, pislogunk néhányat, aztán nem értjük, hogy miért nem élesednek ki a könyv lapjain a betűk. Mert ez eddig bevált. Nyögve feltápászkodunk, megmossuk orcánkat, visszakecmergünk az emeletre, és úgy próbáljuk folytatni az olvasást, mint gyerekkorunkban, csak most nem zseblámpával kucorgunk a paplan alatt, hanem ájfonnal világítunk.

Hát így se látok lópikulát se! - sóhajtunk fel egy Krúdy-hősnő áttetsző finomságával, becsukjuk a könyvet, és azzal hitegetjük magunkat, míg a tündér az álomport szórja gyengéden a szemünkbe, hogy elfáradtunk. Hiába, telik az az átkozott idő.

És nemhogy nem gondolunk rá, eszünkbe sem jut az, amikor délelőtt fél tizenegykor csörgött a telefon az irodánkban. Katonásan berregett, kijelentő módban. Úgy, ahogy csak a pénzügyőrök tudnak telefont csörgetni. „Miavattafakk má’ megin?! - tettük a keblünkre a kezünket egy orosz regényhősnő kissé teátrális mozdulatával, aztán végighallgattuk a tirádát, átslattyogtunk a vámudvarba, és az Egységes Vámárunyilatkozat nevű okmányon átjavítottuk az összes hármast nyolcasra, lebélyegeztük mindenhol, odaírtuk, hogy javítottam HáHá, és meghallgattuk, hogy tényleg utoljára és a többször módosított ezerkilencszázkilencvenötödikéviszázastörvény lehető teszi, hogy  vámügyintézőkre is kiszabhassanak bírságot, aminek a minimum összege ennyimegennyi és a többi és a többi és a többi, blablabla. Olyasmiket gondolunk, hogy a törzsőrmester megint talált valahol csalánt, és hogy simán kijavíthatta volna az évet anélkül, hogy átráncigál, miközben ezer dolgunk van. De nem, most itt cseszekedni kell. Mámegin. A sofőr már rég rakodhatna.

A könyvet másnap megint abba kell hagyni. A szem körkörös dörzsölgetése, düllesztgetése sem segít. A betűk mintha kicsit elfolynának. Nincs szélük, vagy hogy is mondjam. És minél későbbre jár az idő, annál inkább folynak, a végén egy hullámzó massza az egész. Francba, gondoljuk, megint becsukjuk a könyvet, és továbbra is tagadásban vagyunk.

„Ki nevet a vécén!?” - olvassuk megdöbbenve a társasjáték dobozán a feliratot. Hát nem mondhatni, hogy prűd lennék, de akkor is. Hova jutott a világ?! Aztán, néhány nap múlva, a drogériában már nem tudjuk tagadni a tagadhatatlant, ráadásul roppant megalázó helyzetben szembesülünk a tarthatatlan helyzettel. „Szia, ne haragudj, elolvasnád nekem, mi van a flakonra írva?” - kérdezzük, majd behunyjuk a szemünket, és várjuk, hogy megnyíljon alattunk a föld. És azt is, hogy ez után a színjáték után úgy köszönjenek el tőlünk, hogy szívesen, csókolom!

Rá pár napra az optikában a kezünkbe nyomják a cetlit, és kedvesen tájékoztatnak, mikor mehetünk az olvasószemüvegért. Új kifejezésekkel ismerkedünk: karcmentes réteg, tükröződésmentes bevonat. Vékonyított lencse. Blue filter.

Néhány napig euforikus állapotban jövünk-megyünk, szelfizünk, és élvezzük, hogy újra látjuk a nyomtatott kisbetűket. A szemüveg csilliókba került, de megérte. Látunk!

Ám az igazi kaland csak most kezdődik.

Az olvasószemüveget viselni ugyanis hasonló, mint amikor a gyerekeken kitör a szeparációs szorongás. Azzal a különbséggel, hogy nem rajtunk lóg állandóan valaki, hanem mi szorongunk amiatt, hova a frászba tettük le már megint a szemüveget. És megtaláljuk-e. 

Az életünk ezentúl arról szól, hogy le-föl, le-föl, a családtagjainkhoz intézett kérdéseink zöme az, hogy „nem láttátok valahol a szemüvegemet?” És igen, van, hogy hosszú percekig ügetünk körbe-körbe a kecóban morgolódva, és amikor megkérdezik, mit csinálunk, és mi azt feleljük, hogy nem találjuk a szemüveget, akkor azt a morbid választ kapjuk, hogy „rajtad van!”

A tagadás fázisából átlépünk a függésbe: tudjuk, hogy nem látunk semmit, és azt is, hogy már mások is tudják. Tulajdonképpen nem is értjük, hogy mi volt ebben a beismerésben olyan nehéz. Mert az igazi nehézség csak most jön.

A szemüveglánc kardinális kérdése.

A szemüveglánc olyan, mint amikor kezdő túrázóként az erdő közepén elkap minket a hasmenés, és már nincs nálunk papírzsepi, mert a gyerek elesett, és letörölgettünk róla fél köbméter sarat: tudjuk, hogy előbb-utóbb sor kerül a lapulevélre, de mégsem hisszük el, hogy ez velünk megtörténhet. Próbáljuk húzni-halasztani, amíg lehet, és bízunk benne, hogy nem lesz rá szükség.

A szemüveglánccal amúgy semmi baj nincs, csak a hozzá tapadó emlékeink miatt gondolunk úgy rá, mint a vég kezdetére. Mert emlékeztet minket az utálatos könyvtáros nénire gyerekkorunkból. Vagy Viola nénire, az énektanárra, aki úgy tudott fölötte kinézni és megszólalni, hogy akkor álljunk fel, és énekeljük el az A csitári hegyek alatt című remeket, ha már ilyen jókedvünk van, hogy minden egyes alkalommal megállt bennünk az ütő. A gyerekorvosra, akitől a szurit kaptuk. Az ügyintézőre, aki nagyon sajnálja, de nem, a jövő héten sem, utána meg szabira megy.

Mind nénik voltak. Mi meg gyerekek. Most minket fenyeget az a veszély, hogy nénik leszünk, és nagyon nem akarunk azok lenni.

Mert a szemüveglánc annak kifejeződése, hogy megvénültünk, és meg is hülyültünk: eddig se tudtuk, hova tettük le a szemüveget, de most pórázra kell kötni saját magunkat. Mi jöhet ezután, tesszük fel a kérdést: a visszérkrém, a Cavinton és a járókeret? Elkezdhetjük lapozgatni a szociális otthonok prospektusait? Ráadásul a szemüveglánc olyan, mint a skarlát betű. Az valahogy elegáns és bizniszvumenes tud lenni, amikor elővesszük a csinos tokot, és kiemeljük belőle a szemüveget. A lánc viszont annak beismerése, hogy képtelen vagyok elolvasni az import felvágott összetevőit, meg nagyjából semmit, de ha nincs a nyakamban, akkor meg nem tudom, hol van.

Mindezen azonban nincs túl sok időnk töprengeni, mert egy szép napon elhangzik, hogy „most fordultam vissza érte utoljára, vagy a nyakadba akasztod, vagy a távolba nézel egész nap, és megpróbálsz úgy létezni.

A cikk az ajánló után folytatódik

Felsóhajtunk és elmélázunk, talán lehetett benne valami, mikor a mama mondogatta, hogy ne nézzem olyan közelről a tévét, hogy ne árnyékoljak a fejemmel, ha írok, ne olvassak félhomályban. Talán mégis jobb lett volna a monitorhoz egy szemüveg. Talán a digitális eszközök kék fénye tényleg rontja a szemet. Talán tényleg létezik a yeti és a Loch Ness-i szörny.

Megkeressük az olvasószemüveget, és hosszas keresgélés után kiválasztunk egyet. Csak semmi faxni. Semmi kristály, semmi ragyogás, semmi feltűnés. Minél egyszerűbb. Megrendeljük. Egy korszak véget ért. Egy új kezdődik. A koloncos. A világ sosem lesz már olyan, mint előtte.

Fotók: Getty Images Hungary

Szemüveglánc van, tűsarkú már rég nincs.

Ezt is szeretjük