Öltöny, sármos mosoly és daloló halál

Sokáig élt bennem Richard Gere Micsoda nő!-ben elhangzott mondata, miszerint az operával való első találkozás eldönti, hogy megszereted vagy megutálod a műfajt.

Nem kevés naivitásról teszek tanúságot, amikor beismerem: valahol mélyen azt hittem, én is könnyekig meghatódom majd, mint a vörös estélyibe bújt Julia Roberts a Traviatától.

Ma már belátom, kétségkívül hiba volt Wagner Siegfriedjével kezdenem. Az első felvonás után fejvesztve menekültem, és - szégyen ide vagy oda - hazaérve muszáj volt megnéznem a Szex és New York filmváltozatát, hogy helyrezökkentsem a Mime és Siegfried kettősétől felbolydult homeosztázisom.

A hat évvel ezelőtt történt szerencsétlen bemutatkozás azonban nem vette el a kedvem az újabb próbálkozástól: évente három-négy alkalommal eljutok az operába. Persze a férjem fanatizmusából és Wagner-bérletéből adódóan szinte kizárólag Wagner- és Strauss-darabokat látok. Richard, nem Johann Strauss! Utóbbiról úgy hallottam, túl könnyű.

És hogy mit élvezek ebben a XXI. században divatjamúltnak tűnő műfajban? Először is alapvetően farmer- és edzőcipőpárti vagyok, így aznap, amikor operába megyek, néha kétszer kell belenéznem a tükörbe, hogy magamra ismerjek.

Nem bújok nagyestélyibe, de igyekszem viszonylag ünnepélyes lenni, ami persze kihat a lelkiállapotomra is. Még ott sem vagyok tehát, de a szívem már bal pitvartól jobb kamráig díszbe öltöztetve - kicsit úgy érzem magam, mint a kis herceg rókája.

Este fél hét felé pedig az Operaházhoz érve rendszerint egy öltönyös, frissen borotvált, sármos mosolyú férfi vár. Ünnep ez a hétköznapok között, de még tudjuk fokozni. Az utóbbi időben afféle arisztokratikus szokásunkká vált, hogy az előadás előtt pezsgőzünk.

Aztán nem sokkal hét után elhúzzák a függönyt. Mivel az elmúlt néhány évtized némiképp leszoktatta a világot az élőzenéről, így az, hogy az operában minden a szemünk előtt történik, a fülünk hallatára szólal meg, már önmagában lenyűgöző. De van az operának egy másik sajátossága is, amit az épület falain kívül én magam csak karácsonyfa alatt tapasztalok meg: teljesen máshogy telik az idő, mint odakint - ahol ha öt percet várni kell a metróra, már mindenki frusztrált, és nyújtogatja a nyakát az alagút felé.

Itt lelassulnak az egymást kergető percek. A hétköznapok során halálra frusztrált idegrendszerem minden egyes alkalommal meglepődik és kisimul: nem kell kapkodnom a fejem, nincs hajsza, a színpadon a konfliktushelyzeteket végigéneklik, ha pedig valakit mellbe szúrnak, dalolva hal meg.

Persze kétségtelen, hogy a műfaj befogadásához - ha kis időre is, de - át kell hangolni az agyat. Nem lehet csak úgy beesni egy előadásra, ahogyan én próbálkoztam legelőször. És természetesen az sem mindegy, milyen darabot választasz.

Ha szeretnél könnyekig meghatódni, Donizetti Lammermoori Luciáját ajánlom. De ha még sosem lépted át az Operaház küszöbét, és egy könnyen emészthető, vidám darabra vágysz, Mozart Varázsfuvolájával érdemes átesni a tűzkeresztségen.

• opera
• ünnep
• zene
• Lélekprojekt