„Nagynéni leszel!” 2 szó, ami egy életre szóló barátsággal jár

Nagyjából úgy emlékszem, mintha múlt héten történt volna. Napsütötte júniusi délután volt 2011-ben, épp munkából tartottam hazafelé. Csörgött a telefon, a vonal túlsó végén a bátyám volt, hangja kissé elfogódott.

Távolról indított, néhány percig mesélt talán a kutyáról vagy valamelyik haverjáról, aztán egyszer csak bedobta a nagy hírt: "Nagynéni leszel".

Sípolni kezdtem. Nem sikítani, mert a nyílt utcán azért mégse, de fura sípoló hangok hagyták el számat, és hozzá ugrabugráltam. Különös látványt nyújthattam, ráadásul az otthontól még több sarok választott el.

A következő kép, amire nagyon élesen emlékszem, már a kórházban volt, december közepén. Egy nagy üvegablakon keresztül szemléltem a vadiúj jövevényt, aki - hogy őszinte legyek - nem tűnt túl barátságosnak. Tökéletesen hidegen hagyta a kíváncsi rokonság, az összes könnyes-meghatott tekintet meg a többi. Leginkább sírt.

Nem tudnám megmondani, mikor mertem először a kezembe venni az unokahúgit, de néhány hetes már biztosan elmúlt. Nagyon rácsodálkoztunk egymásra, aztán vagy fél percbe is beletelt, míg a szája széle legörbült, és néhány hüppögés után teli torokból az arcomba üvöltött.

Annyit azért megállapítottam, hogy a fülünk egyforma. Méretbeli különbségek ugyan adódtak, de formai szempontból tökéletes mása a jobb a jobbnak, a bal meg a balnak. Ezt jó jelnek vettem.

Megérzéseim pedig szerencsére beigazolódtak. Bár az elején kicsit frusztráló volt a nagynéni szerepe: ő sokat sírt, nekem meg fogalmam sem volt, miért teszi. De alig telt bele néhány hónap, és barátnők lettünk. Ő jól tudta, hogy az állathangutánzás mestere vagyok, lehet velem dobolni, kúszni a teraszon, ezredszer is megcsodálni Dorka kutyát és kinyújtott mutatóujjal mondani, hogy: „Va!”, aztán még egyszer "Va!"

Én meg örültem, hogy végre van alibim játszótérre menni, újra birtokba vehetem a homokozót, és van velem valaki, akivel a fészekhintában hanyatt fekve teljes egyetértésben bámulhatjuk az eget. Vagy egy percig. Mert aztán inkább libikókázni, babakocsit tologatni vagy csúszdázni kell.

Persze a nagynéni szerep hátránya valószínűleg pontosan az, ami más megközelítésből az előnye: nem lehetek a nap 24 órájában vele. Sőt, a több mint kétszáz kilométeres távolságból adódóan jóval ritkábban, mint szeretnék.

De azért jó dolog néhány hét után újra örülni egymásnak. Egy időben minden viszontlátáskor apró sípoló hangokat adott, és hozzá ugrabugrált. Én meg azon töprengtem, honnan olyan ismerős ez a viselkedés...

• baba
• játék
• Lélekprojekt