A világ legszebb koldusa: bele mersz nézni a szemébe?
Félsz tőle? Vagy odamennél, és vele mosolyognál? Sokat veszíthetsz, ha nem figyelsz rá.

Vén koldus járja az utakat hajnalonként, nesztelen, de súlyos lépteivel. Azt beszélik, félni kell csúf ábrázatát, fekete árnyéka mélységeket szánt, és magával rántja kincseinket. Bereteszelt ablakokon túl is tudják jól, kicsoda, hátat fordítva átkozzák, rongyosnak, hamisnak suttogják, ki örökké csak kér és elvesz, alattomosan lopakodva a hátunk mögé.

Mások békében álmodnak úgy is, hogy érzik, odakint van. Hisz volt már, hogy az utolsó pillanatban, mielőtt megmozdult volna a város, összetalálkozott a tekintetük. Ilyenkor látszott, milyen szelíden néz. Összekacsint a gyerekekkel, együtt lép erdei utak tudóival, nem bánja, ha láthatatlan a szerelmeseknek, és derűsen biccent ősz hajú, régi ismerőseinek. Csak olyankor gyűlik szemébe bánat, ha olyasvalakit lát, aki engedi a szürkeruhások harapásait.

De mosolyogva bólint, ha préselt virágra nézünk, megsárgult fényképről mesélünk, kivágott gesztenyefák lombjai jutnak eszünkbe, elfeledett illattól telik meg a szívünk, vagy csak úgy fütyülünk, mint régen valaki. Szeretettel figyel, ha útnak indulunk, és megkeresünk egy évtizedek alá rejtett vándorbotot, újra megmászunk egy régi ormot, vagy épp azokra gondolunk, akikért már nem tudunk elég magasra kapaszkodni.

Ha belenézünk a szemébe, sajátunkat is megláthatjuk a barázdák között, s ha úgy adódik, titkai közül is fülünkbe súg. Megnyugtat, csupán azért töri össze a teljességet, hogy tisztább szívvel, hittel keressük darabjait, és arról is mesél, színekkel megtelő, majd fakuló képek vagyunk csillagköpenyén, egymáshoz fércelődve vagy kötözve szorosan, hogy el ne vesszünk olyan könnyen a végtelenben.

Egyszer talán, emberöltőnyi tavaszon túl rólunk is kézbe vesz valaki vigyázva egy régi képet, talán meglátja benne saját szemét, talán megfejti a mögötte rejtőző világot. Hála neked, ráncokat, sorsokat rajzoló, bennünk létező, velünk változó, kölcsönkapott idő.

„Mert ahogyan van szemetek, hogy a fényt meglássátok, van fületek, hogy a hangot meghalljátok, úgy van szívetek, hogy az időt megérezzétek. S minden idő, amit nem a szívünkkel érzünk meg, elveszett idő, akár a szivárvány színei a vaknak, a madár éneke a süketnek.” /Michael Ende/

Ezt is szeretjük