„Az ép elmémet és lelkemet mentettem” - Így érzik magukat az ukrán menekültek most

Amióta február 24-én kitört az ukrán-orosz háború, több mint 7,7 millió ukrán hagyta hátra az otthonát. A menekülő családok nagy része ideiglenesen tervezte elhagyni az országot. Azt gondolták, pár héten belül véget ér a háború, és hazamehetnek. 

Ezzel szemben sokan hónapokra ott ragadtak a közép-európai országokban, így Magyarországon is. Haza még nem mernek menni, nyugatabbra pedig nem szeretnének, hogy ha lehetőségük nyílik rá, visszatérhessenek otthonaikba.

Mi történik az ukrán menekültekkel?

Magyarország gyorsan reagált a háború hírére, és amint a menekülők érkezni kezdtek, a segítő szervezetek szinte azonnal ott voltak az ukrán-magyar határ mentén. Hogy ne a pályaudvarokon, csarnokokban vagy egyenesen az utcán kelljen tölteniük az éjszakákat, mielőtt tovább- vagy hazautazhatnak, néhány szervezet a menekülők rövid vagy hosszú távú elszállásolásában is segít a mai napig. 

Ezek sorába tartozik három lakhatási szervezet - az Utcáról Lakásba! Egyesület és a Habitat for Humanity Magyarország A Város Mindenkié csoport támogatásával indított - közös programja is, amely március eleje óta segíti az Ukrajnából menekülő családok közép- és hosszú távú elszállásolását. A kezdeményezés keretében eddig főként szolidáris alapon felajánlott lakások közvetítésében nyújtottak segítséget a szervezetek, most pedig elindították albérlet-támogatási programjukat is. A munkájukon keresztül megismert családok történetével szeretnénk megmutatni, hogyan élnek köztünk a menekültek, és mit éreznek.

„Úgy érzem, az ép elmémet és lelkemet mentettem”

A legtöbb menekülőnek nemcsak az otthonát, de a munkáját is hátra kellett hagynia. Nagyon szerencsésnek mondhatják magukat azok az ukránok, akik távmunkát végeznek, és bárhonnan dolgozhatnak. Ilyen a huszonöt éves Lilja is, aki édesanyjával és 11 éves húgával menekült Budapestre. Lilja már Kijevben élt, amikor kitört a háború, és rögtön másnap el is hagyta a fővárost.

- Több mint két hétig vártam anyáékra Lvivben, mire evakuálták őket Bucsából. Én nem akartam innen eljönni, de Lviv eddigre már túlzsúfolt lett. Képtelenség volt albérletet, lakóhelyet találni. Mivel mindennap otthonról dolgozom, menedékhelyekre, óvóhelyre nem mehettünk volna, hiszen kellett a nyugalom és a saját tér.

Mivel van egy barátom Budapesten, biztonságos lehetőségnek tűnt idejönni. Nagyon nehéz volt meghoznom ezt a döntést, mert én biztonságban éreztem magam Lvivben is, de anya félt, hogy ha maradunk, újra át kell élnünk ugyanazt a bombázást, ugyanazokat a szörnyűségeket, amit Bucsában ő és a húgom átéltek. Ez volt a fő oka annak, hogy úgy döntöttem, átjövünk Magyarországra. Nem akartam eljönni, de úgy gondolom, ha az ember megteheti, hogy valamennyire elkerülje a traumát, akkor tennie kell érte. Úgy érzem, az ép elmémet és lelkemet mentettem - mesélte el Lilja.

Édesanyja és húga a háború kitörése után két hétig nem hagyhatták el Bucsát. Ekkor már naponta robbantak bombák és dörrentek lövések a városban. Az ablakhoz közelíteni sem volt biztonságos, nemhogy utcára menni. Meg kellett várniuk a biztonságos evakuációt jelentő zöldfolyosót. Ebben a két hétben az egy épületben lakó szülők a lépcsőházban szórakoztatták a gyerekeket, és tartották bennük a lelket minden bombázáskor: “ezek az ukrán győzelem hangjai, nemsokára vége a háborúnak” - mondogatták.

- Amikor orosz tankokat láttunk elvonulni az utcán, már mi sem tudtuk, mit mondjunk. Sírtunk, és a gyerekek is zokogtak. Már csak reménykedtünk, hogy ennél rosszabb nem fog történni, és Bucsában nem lesz olyan pokol, mint Mariupolban… - emlékszik vissza Olga, Lilja édesanyja, aki a Magyarországra érkezésükről és az itt kapott támogatásról hálával mesélt.

- Nagyon hálásak vagyunk, főleg a szállásfelajánlónknak, aki nagyon kedvezményes megállapodással adta ki nekünk hónapokra a lakást. Ez a program rengeteget segített. Hihetetlen, milyen kedvességgel és gondoskodással fogadtak ebben az országban. Van egy orosz mondás: a vendégeknél jó, de otthon még jobb. Igen, otthon még jobb, de mi most azt az időszakot éljük, amikor a vendégeknél jó, és igyekszünk megtartani ezt a hozzáállást.

Mint egy virág, akit levágtak, és vázába raktak

Valentina két kamasz fiú édesanyja: Vladik tizenhat, Mitalik tizennégy éves. Március 4-én lépték át a határt csaknem kétnapos vonatút után. Céltudatosan jöttek Budapestre, mivel a fiúk apja már évek óta a közelben dolgozott, és egy munkásszállón élt. 

- Amikor az ember ilyen szükséghelyzetbe kerül, a legtöbb tárgy elveszíti a jelentőségét: megvannak a gyerekek, a telefonok, hogy tarthassuk a kapcsolatot, megvannak az útlevelek, hogy utazhassunk, és van ruhánk, hogy átöltözhessünk. Csak a legszükségesebbeket pakoltuk be, és igyekeztünk nyaralásként felfogni - osztotta meg Valentina az albérlet-támogatási program munkatársaival. 

Valentinának az otthona mellett a munkáját is hátra kellett hagynia. A tervezett két hétből több hónapnyi ittlét lett, és férjével hamar rájöttek, hogy egy kereset nem lesz elég ahhoz, hogy hosszú távon eltartsák a családjukat Magyarországon. Főleg, ha az albérletet is kell fizetniük. Valentina nagyon szerencsésnek tartja magukat, mert sikerült a férje munkahelyén neki is állást találnia.

Valentina és fiai egyöntetűen azt mondták: bár jól érzik magukat, otthon sokkal jobb volt. Nyelvtudás hiányában mindennap korlátozva érzik magukat. A kamaszoknak hiányoznak a barátaik és a társasági élet, Valentinának pedig leginkább az otthon érzete, amit költői szavakkal fejezett ki:

- Úgy érzem itt magam, mint egy virág, akit levágtak, és beraktak egy vázába - virágzunk, de kérdés, hogy meddig. És kérdés az is, hogy tudunk-e gyökeret ereszteni ebben a vázában, ahová most kerültünk - mondta, majd hozzátette, hogy a bizonytalansággal nem tudnak mit kezdeni.

Hogy tudsz az albérlet-támogatási programmal segíteni?

Ahogy hozzászoktunk a szomszédban zajló háború gondolatához, ahogy csökkent a sokk, azzal együtt sajnos csökkent az általános segítési kedv is. Az Utcáról Lakásba! Egyesület a háború kitörésekor azonnal reagált, és lakásügynökségi tapasztalataira alapozva ingyenes lakhatást segítő, szolidáris lakásfelajánlás-közvetítésbe kezdett. A kezdeményezésbe rögtön csatlakozott a Habitat for Humanity Magyarország, A Város Mindenkié csoport is. A három szervezet mostanra, az önkéntes erőforrások kimerülésével számolva,  albérlet-támogatási programot is indított júniusban. 

Ezek a lakhatási projektek magánemberek által felajánlott, üresen álló lakásokat, szobákat közvetítenek az ukrán menekülő családoknak - javarészt anyáknak és gyerekeiknek. Természetes, hogy a kezdetben ingyenes lakásfelajánlások csökkentek, hiszen a magánember számára ez is havi bevételi forrás. 

Az albérlet-támogatási program épp ezért abban segít, hogy a lakástulajdonosnak se kelljen lemondania a bérbeadásból származó bevételről, miközben az ukrán menekülők kedvezményes áron bérelhetnek lakást vagy szobát. A programot működtető szervezetek ugyanis átvállalják a kaució vagy a bérleti díj egy részét. 

- Ami jót kapsz, azt add tovább, ami rossz, azt tartsd meg magadnak, és alakítsd át jóvá - egy, a programban részt vevő szállásadó, Árpád osztotta meg ezt a gondolatot. Ez az elv inspirálta őt arra, hogy a második lakásukat, mely épp üresen állt, felajánlja egy megviselt ukrán édesanyának és lányának.

Ha van a birtokodban üresen álló lakás vagy szoba, amit szívesen kiadnál egy ukrán menekülő családnak az albérlet-támogatási programon keresztül, regisztrálj ezen az online nyomtatványon! További információ az albérlet-támogatási programról itt olvasható.

Szívszorító rajzok az orosz-ukrán háborúról

A környező nemzetek összefogtak a menekültekért, és igyekeznek ott segíteni, ahol csak tudnak. A művészek pedig világszerte szívszorító rajzokkal támogatják az ukránokat, és elgondolkodtató, megrázó képekkel reagáltak a háborúra. Fontos üzeneteket rejtenek a következő rajzok.

Képek: Molnár Zsóka/Habitat for Humanity Magyarország. 

• ukrán menekültek
• ukrajnai menekültek
• ukrajna
• menekültek
• önkéntesség
• orosz-ukrán konfliktus
• háború
• emberi történetek
• Lélek&Test