Úgy bezárkóztunk, hogy ki se látszunk: ha másokkal nem tudunk törődni, magunkkal sem tudunk
A törődésre mindenkinek szüksége van, mostanában mégsem természetes.

GettyImages-1225394918
beauty and style
Top olvasott cikkek

Amikor valaki hazaérkezik a külföldi nyaralásáról, vagy külföldre költözik, az első beszámolók között általában az is szerepel, hogy ott milyen kedvesek az emberek: a pénztárosnő mosolyogva köszön, a pincér előzékeny, bezzeg itthon mindenki olyan savanyú pofával járkál, mintha citromba harapott volna, az emberek mogorva arccal bámulnak maguk elé, vagy a telefonjukat bökdösik, és ez mennyire szomorú. Mennyire kifejezi, hogy mi van itthon.

Azon túl, hogy elcsépeltnek és unalmasnak érzem ezeket az élménybeszámolókat, nem is értek egyet velük. Ahogy nem hiszek abban, hogy egy országot és az ott élőket két hét alatt meg lehet ismerni, úgy nem hiszek abban sem, hogy a magyar emberek mindegyike mogorva, betorzult fejű, rigolyás alak.

Természetesen nekem is jólesik a kedvesség, ám az esetek többségében ehhez kölcsönösség kell. És erről hajlamosak vagyunk elfeledkezni. Egy foghegyről odavetett jónapot, miközben rá se nézünk a másikra, miért váltana ki bárkiből egy mosolyt? Egy flegma intés utáni mondat: "Két eszpresszó lesz!” - miért várjuk, hogy a másik kedvesen viselkedik velünk?

Én egyébként nem bánom, ha a fodrászom nem vigyorog a festés-vágás-szárítás közben, mint a tejbetök, mert a szaktudása jobban érdekel, szóval, tőlem akár lehet rossz napja is, miközben a frizurámat csinálja.

Ami nekem a kedvességnél sokkal jobban hiányzik a mindennapokból, az a törődés.

Őszintén megdöbbent, amikor azt olvasom az újságban, hogy napok múlva találtak rá valakire holtan az otthonában. Iszonyodva gondolok arra, senkinek nem tűnt fel, hogy nem jár-kel, nincs mozgás, zaj, nem tűnik fel, hogy nem indul el reggel. Nem tűnik fel senkinek, hogy nem füstöl a kémény, nem gyullad fel sötétedés után a villany. Hogyan jutottunk idáig?

Nemrég nagyon elszégyelltem magam. Hazalátogattam Bajára. A lépcsőházban várakoztam anyura, a kislányomra és a kutyikra, sétálni indultunk. Amíg ők cihelődtek, szórakozottan nézegettem a postaládákat. Ebben a házban nőttem fel: hétéves koromtól huszonhat éves koromig laktam itt, és utána sem költöztem túl messzire, az első férjemmel a szomszédos háztömbben laktunk. Néhány perc múlva döbbentem rá, hogy a tizenhat lakó felét már nem is ismerem. Pedig annyira azért nem járok ritkán haza.

Emlékszem, régen ez nem így volt. Nemcsak a közvetlen szomszédainkról, a kis minilakótelepünk többi tömbjében lakókról is tudtunk. Nem a szó rossz értelmében, úgy értem, törődtünk egymással. A szüleink tudták, kinek az anyja délutános vagy éjszakás, tudták, melyik padon bandázunk esténként. Figyeltük, ha idegen autó állt meg a ház előtt, zártuk a kaput. Ha idegen bicikli volt a lépcsőházban, a szomszédok betolták a tárolóba, és kiírták a bejárati ajtóra. A lépcsőházban tartottunk szilveszteri bulit, névnapot. Ha valaki palacsintát sütött, hordtuk körbe. Ha valaki pecázni ment, a szomszédok között osztotta szét a kárászt, keszeget. Ha elutaztunk, a szomszédnak adtuk a kulcsot, hogy locsolja a virágokat, vigyázzon a lakásra. A kinőtt ruhák, cipők körbejártak, a maradék étel is gazdára talált.

Én ebben nőttem fel.

Aztán később azzal szembesültem, hogy az efféle törődés már nem érték. Sokszor nem is értik. A végén már nekem volt kellemetlen, mikor megkérdeztem a szomszédaim, megyek a piacra, a hipermarketbe, hozzak-e nekik valamit. Néztek rám, mintha kísértetet látnának. Én voltam az első, aki a szülői közösségben felajánlottam, tudok vigyázni a gyerekekre, mivel home office-ban dolgozom. Sőt, segítség is lenne, hárommal könnyebb, mint eggyel.

De nekem az is feltűnik, ha valaki napokra eltűnik a Facebookról. Az is, ha a boltos csajok közül az egyiket már hetek óta nem láttam. Nem, nem vagyok szent. Nekem ez a természetes.

Azt látom, másoknak nem. Úgy bezárkóztunk, hogy ki se látszunk. Sokat gondolkodtam már azon, miért. Mi lehet a mélyén? Ne fogadj el mástól semmit, szívességet sem, akkor nem kell viszonozni? Bizalmatlanság? Az idő hiányában nem foglalkozunk egymással?

A cikk az ajánló után folytatódik

Olyan sok helyzet van, amikor az ember egyedül marad. Gyászban, bajban. Betegségben. Covid idején. Pont azokban a nehéz időkben, amikor arra lenne szükség, hogy törődjünk egymással. Hogy legyen velünk valaki. Olyan sok helyzet van, amikor egyedül nem megyünk semmire, amikor szükségünk van valaki másra, valaki másnak a törődésére.

Ha nem foglalkozunk egymással, nem tudunk összefogni sem. Ha nincs törődés, nincs szolidaritás. Ha nem nyújtunk kezet másoknak, a mi kezünk is csak a semmibe tud markolni. Amíg nem tesszük félre az ént, nincs esély arra, hogy mi legyünk. Ha másokkal nem tudunk törődni, nem tudunk saját magunkkal sem.

Egyedül maradni pedig olyan, mint kavicsnak lenni a tengerparton. Bármikor elmoshat bennünket az ár.

Fotók: Getty Images Hungary

Vannak dolgok, amik tényleg nem számítanak.

Ezt is szeretjük