„Sosem az a történet, amit elsőre elképzelünk” - Interjú Kromek Henriettel, a Gyermekétkeztetési Alapítvány vezetőjével
Vannak emberek, akik csendben teszik a dolgukat, nincsenek reflektorfényben, nem ismerjük az arcukat, sokszor a nevüket sem. Ha azt mondanánk nekik, ők a példaképeink, nem értenék, miről beszélünk. Kromek Henriett, a Gyermekétkezetési Alapítvány elnöke egy közülük. Vele beszélgettünk szegénységről, szégyenről és arról, mit tehetünk mi magunk másokért.

Hetti kiemelt
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Amikor először megláttam Hettit, elakadt a szavam. Itt ez a törékeny, finom lény, olyan áttetsző, mint a pára. Mint egy látomás. A hangja nyugodt, a mosolya őszinte, a szeme mély. Hogy tud ez a rebbenő lélek mindennap elindulni és megmerítkezni a nyomorban, a szegénységben, a kilátástalanságban? Honnan az erő, miből meríti, mikor mindennap legalább egy éhes, de sorsára vak, pont ezért tiszta szívű, örömmel teli gyerekkel találkozik, akinek enni ad? Hogy nem roppan bele a kiábrándult, a kilátástalanság miatt fénytelen szemekbe, a lehajtott fejek, a szégyen könnyeinek látványába? Most már tudom, ő mondta el nekem a titkot. Úgy hangzik: a látszat csal. Sosem az a történet, amit felületes szemlélőként elképzelünk. Kromek Henriett harmadik éve vezeti a majd három évtizede működő Gyermekétkeztetési Alapítványt, vele beszélgettem szegénységről, éhségről és arról, rossz-e ez a világ. 

Tizenhét éve dolgozol az alapítványnál, nagyon fiatalon, huszonéves lányként kezdted ezt a munkát. Azt gondolom, érzelmileg és idegileg nagyon nehéz feladat nap nap után Magyarországnak azzal az arcával szembesülni, amit sokan elképzelni sem tudnak.

- Nem lenne túlzás a kiégés szót használni. Többször előfordult velem az elmúlt évek alatt, hogy közel jártam a kiégéshez. Inkább úgy fogalmazok, hogy a szegénység, a nélkülözés, a kilátástalanság, amiben azok a családok, emberek élnek, akikkel nap mint nap találkozom, rányomja a bélyegét a mindennapjaimra, beeszi magát a gondolataimba. Eluralkodik rajtam is egyfajta kilátástalanság, mintha elszürkülne, színét vesztené körülöttem minden. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy valami elromlott, hogy a világ rossz hely.

Főleg az ételosztások után nehéz, olyankor újra és újra fel kell magam építeni lelkileg. Vissza kell vezetni magam a saját életembe. Ez sokáig nagy problémát jelentett számomra, mert állandó lelkifurdalás gyötört. Hogy új csizmát tudok vásárolni magamnak, mindennap tápláló étel, gyümölcs van az asztalomon, hogy el tudok utazni, járok nyaralni. Sokáig tartott, míg rájöttem, hogy mindenkinek ilyen élet járna. Szűkölködés, anyagi problémák nélkül. És emiatt nekem ugyanúgy nem kell szégyellnem magam, mint azoknak, akik bajban vannak. A szegényeknek sem kell szégyellniük magukat a szegénységük miatt.

Mi a legnehezebb, amit nem tudsz, nem lehet megszokni majd’ húsz év után sem?

- Az a hatalmas kontraszt, amibe bepillantást nyerek a munkám által. Ahogy az előbb mondtad, látni ezt a másik Magyarországot. És a két Magyarország nem látja egymást, pedig nagy szükség lenne rá. Mindenkinek jót tenne, ha látná ezt a másik országot. Nem elrettentésül, bűntudatkeltésből, hanem azért, hogy vegyük észre, és tudjuk megbecsülni, amink van, ne azt nézzük, mi mindenünk nincs még, mi nem sikerült. Hogy tudjunk hálásnak lenni. Sokan nem is hinnék, hogy milyen nehéz sorsok vannak körülöttünk, hányan élnek szegénységben. Még azok sem, akik átlagos életet élnek, sem tudják elképzelni, hogy tőlük pár kilométerre családok élik az életüket úgy, hogy nem tudnak mindennap befűteni, és a gyerekek gyertya mellett tanulnak. Nagyon sokan élnek így. Mindez nem szemrehányás, én azt gondolom, mindenkinek olyan élet járna, ahol az étel, a villany, télen a meleg szoba alap. Sokszor még a támogatóink sem látják mindezt: elhiszik nekem, amiről beszélek, elhiszik a fotókat, videókat, amiket mutatok. Szembesülni azzal, amivel én, nagyon kevesen szembesülnek.

Hogy látod, a családoknak mi a legnehezebb?

- Azt hiszem, kivárni. Átvergődni a nehéz, sokszor kilátástalan időszakon. Mert ez az esetek többségében mindig hosszabb időszak, hosszú folyamat. És sajnos van olyan is, ahol a nehéz időszak egy egész életen át tart. De mindig van valami jó, hiszen őket is ez tartja életben. Ha ez nem így lenne, sokan feladnák. Én magam is arra törekszem, hogy meglássam a jót, még azoknál a családoknál is, akik éppen nagyon nagy bajban vannak. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a személyiségemből eredendően erre képes vagyok. És a hálára is. Sőt, én még azokért a dolgokért is hálás vagyok, amiket ezután kapok az élettől. Amikor számot vetek, mindig megköszönöm azokat a dolgokat is, amik még nem történtek meg, amiket még nem is tudok.

Hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek. Nagyon messziről, a szépségiparból érkeztem ebbe a szakmába. Vidéken saját üzletem volt, de nem találtam a helyem, visszavágytam a fővárosba. Itt egy saját vállalkozás beindítása nem olyan egyszerű, hosszú hónapokig dilemmáztam, mi legyen. Közben albérletet kerestünk. Történetesen annak a Király Gábornak a testvére lett a főbérlőm, aki a Gyermekétkeztetési Alapítvány alapítója. Telt-múlt az idő, megismerkedtünk a családdal. Gábor, aki ismerte az üzlettel kapcsolatos problémám, azt javasolta, míg nem születik meg bennem a döntés, átmenetileg dolgozzak az alapítványnál, így addig is van munkám, fizetésem. Rábólintottam. Ez az ideiglenes munka tizenhét éve tart.

Többször gondolkodtam azon, hogy váltanom kellene, mert nehéz állni a sarat olyan érzékeny lelkülettel, amivel rendelkezem, de az élet valahogy mindig visszaterelt ide. Végül elfogadtam, hogy nekem ez a feladatom. Mindenkinek ki van szabva az út, amit csak ő tud bejárni. Visszagondolva, biztos vagyok benne, hogy annak idején nem véletlenül vettük ki pont azt az albérletet.

Azt is mondtad, szegénység volt és lesz, ezen változtatni nem lehet. Most olyan nehéz időket élünk, mikor rengeteg ember veszíti el a munkáját. A statisztikák szerint az embereknek nincs, szerencsésebb helyzetben egy-másfél havi tartaléka van. Mi a tapasztalatod, mennyire könnyű lecsúszni?

- Nagyon. A rémisztő az, hogy ez egyik pillanatról a másikra megtörténhet, és nem kell hozzá különösebb tragédiának történni. Én is megtapasztaltam, hogy egy szakítás, válás is okozhat súlyos romlást az addigi életszínvonalban.

hetti gyerekekkel

Ott vannak azok az élethelyzetek is, amik igazán veszélyesek a családokra. A munka elvesztése, súlyos betegség, baleset, haláleset. Rengeteg olyan dolog van, ami miatt nehéz helyzetbe kerülhetnek az emberek. Minden családnak külön története van, egyedi eset mind. Nem lehet közös vonást találni. Általánosságban elmondható, hogy valami külső körülmény miatt csúszik ki alóluk a talaj. Ahogy mondtam, ez rendkívül gyorsan megtörténhet, de a problémákat megoldani rengeteg idő, és akinek nincs tartaléka, annak meg vannak számlálva a napjai. Ezt az időt lehetetlen egyedül, segítség nélkül átvészelni.  

Egy ország életében mindig vannak kisebb-nagyobb hullámvölgyek, amikor nő a szegénység, megsokasodik a bajban levő emberek száma. Mi már tavasszal, nyár elején láttuk a Covid következményeit, és azt gondolom, nagyon kemény tél elé nézünk.

Az anyukám ironikusan mindig azt mondta, hogy a szegénység nem szégyen, csak rém kellemetlen. Én úgy látom, az emberek szégyellik magukat a szegénység miatt, és csak nagyon ritkán, a végső esetben kérnek segítséget.

- Igen, a szegénységet, a nélkülözést nagyon szégyellik az emberek. A szégyennel főként akkor találkozom szemtől szembe, mikor személyesen visszük a tartós élelmiszercsomagot, a gyümölcsöt, tűzifát. És ételosztáskor. Nem mernek ránk nézni, lehajtott fejjel állnak, elkapják a tekintetüket. Főleg a szülőkön látom a szégyent, túl azon a borzalmas érzésen, hogy nem tud gondoskodni a gyerekéről, gyerekeiről.

Segítséget kérni viszont egy ponton túl muszáj. A szegénységgel, a hirtelen jött bajjal egy idő után egyedül nem lehet küzdeni.

Rengeteg család keres meg minket személyesen. Az alapítvány 28 éve alatt sokan megismertek bennünket, jelen vagyunk rengeteg felületen. Ez idő alatt megfordultunk Magyarország szinte összes településén. Kapcsolatban vagyunk az önkormányzatokkal, a családsegítőkkel, ők keresnek meg minket nagyon sok esetben. Néha kisebb egyesület vezetői keresnek minket, és hívják fel a figyelmünket a segítségre szorulókra.

ablak (1)

Sokakban munkál a félelem. Amikor bármilyen kis esélye van annak, hogy a gyereket kiemeljék a családból, a szülők inkább nem jelzik, hogy bajban vannak. És félreértés ne essék, ezek nem csak olyan családok, akik mélyszegénységben élnek. Itt olyan problémára gondolok, hogy a ház beázik, penészedik, egyéb egészségkárosító dolog lépett fel, és nincs anyagi fedezet a felújításra, javításra. Természetesen ilyenkor is megtaláljuk a hivatalos módját annak, hogy segítsünk.

Persze nincsenek illúzióim, és tisztában vagyok azzal, hogy az alapítvány sokszor tűzoltást végez. Hogy a segítség, amit nyújtunk, ideiglenes. Nem tudunk mindenkit megmenteni, nem tudunk életre szóló segítséget adni. Sokszor okozott álmatlan éjszakákat a tudat, hogy aznap vittem egy családnak élelmiszert és tűzifát, de mi lesz velük két-három hónap múlva? De ilyenkor arra gondolok, hogy az a kisgyerek épp akkor volt éhes, vagy épp akkor fázott, és tudtunk enyhíteni a helyzetén. Nekem ők adnak erőt. Ezek a gyerekek, akik az igazi hősök. Csak ritkán látok szomorúságot a szemükben. Mindig mosollyal fogadnak, szeretettel és tiszta lélekkel.

ajándék

Meg sem tudom számolni, hány ezer családdal, gyerekkel találkoztam. Nem is tudom, mekkora házat kellett volna már építenem, mert annyi embert hoztam volna haza magammal.

Azt szoktam mondogatni magamnak, az is nagy dolog, ha egyetlen embert sikerül megmenteni.

Persze vannak sikertörténetek, amikor kijelenthetem, hogy igen, megváltoztattuk családok életét, és ez erőt ad. Van egy egyéves programunk, ebben a családok havonta kapnak élelmiszerre fordítható meghatározott összeget. Egy édesanya ebből a pénzből megspórolt annyit, hogy el tudott menni egy nyelvtanfolyamra, és megtanult egy idegen nyelvet. Azóta már külföldön élnek. Nemrég kaptam levelet, amiben azt írták, olyan minőségi változás következett be az életükben, hogy innentől kezdve támogatni tudják az alapítványt. Ilyenkor egy kicsit felenged a gombóc a torkomban.

A cikk az ajánló után folytatódik

Mi magunk tudunk tenni valamit másokért?

- Nyissuk ki a szemünket, és legyünk nyitottak egymásra. Annyira a saját életünkkel, a saját problémáinkkal vagyunk elfoglalva - ami persze valahol érthető, mégis elválaszt másoktól -, hogy alig figyelünk oda a környezetünkben élőkre. Nem tudjuk, hogy a szomszéddal vagy akár családon belül, a távolabbi rokonokkal mi történik.

Mindenki tud adni valamit. Nem kell óriási dolgokra gondolni, sokszor tényleg elég, ha leülünk valakivel beszélgetni, aki bajban van. Néha elég az érzés, hogy nincs egyedül, van mellette valaki. Egy ember, aki a rászakadt gonddal küzd, nem tudja átlátni a problémát, hiszen benne van, nem lát ki belőle, nem tud objektíven gondolkodni. Lehet, hogy egyetlen mondattól fordulatot vesz az élete.

És sokszor az, aki ad, nem is tudja, hogy ad. Egy szatyor élelmiszer, egy tálca süti, minden segítség lehet, egy könyv, egy újságcikk, bármi. Fontos, hogy ne becsüljük le a saját segítségünket.

szilvi kislánya

Ami még nagyon fontos, és amire engem ez a munka megtanított, az, hogy legyünk egymással elfogadóak, és ne ítéljünk meg másokat. Rengeteg ember életébe nyertem bepillantást. Mindig az a tanulság, hogy a látszat csal. Mindig más a történet a családok mögött, mint amit első pillanatban felületesen belegondolunk. Amikor ítélkezünk, mindig jusson eszünkbe, hogy lehetnénk mi is az ő helyében.

Megértést és empátiát gyakorolni. Nyitni mások felé. Nem kell belefolyni mások életébe, beavatkozni, megoldást kínálni, tanácsokkal szolgálni. Csak legyünk figyelmesek. Ennyi a lényeg.

Kemény telet jósolsz, de a korlátozások miatt az alapítvány munkája is nehezebbé vált.

Igen, de a  változásokra mindig fel kell készülni. Idén módosítani kényszerültünk, csomag helyett élelmiszerutalványt adunk. Ez egy jó megoldás, és nekünk is könnyebb így. Az irodában hárman vagyunk, és van egy-két külsős munkatársunk, ez egy kicsi, családias alapítvány. Viszont nagy létszámú önkéntessel dolgozunk együtt, a téli, karácsonyi időszakban főleg. Nélkülük nem is menne. De vigyázunk egymásra, és mindenki másra is. Mivel a szokott módon most nem lehetséges, a helyi kapcsolataink révén oldjuk meg az adományozást, és az ételosztásra is próbálunk megoldást találni. Egyetlen gyerek se maradhat éhes.

Ezt is szeretjük