Kegyetlen elvárásoknak kellett megfelelniük a Playboy-nyusziknak a ’60-as években: az evést is korlátozták

A Hugh Hefner által alapított Playboy márka az 1953-ban létrehozott magazinnal és éjszakai klubokkal kezdte meg a pályafutását: az első 1960-ban nyitotta meg kapuit Chicagóban, ezt pedig egyre több követte Amerika-szerte, majd az egész világon. A bárokban szórakozó férfiak számára az ételeket és az italokat nyuszijelmezbe öltözött lányok szolgálták fel, közülük jó néhányan az újságban is szerepeltek.

A korban a nők egyáltalán nem voltak könnyű helyzetben, igen nehéz volt saját lábra állniuk és elérni az anyagi függetlenséget. A Playboy klubok viszont akkoriban hihetetlenül jónak számító pénzt kínáltak a nyusziknak: heti 200 dollárt, azaz közel 60 ezer forintot is kaphattak. A kiemelkedő fizetésért azonban meg kellett küzdeni. A lányoknak egészen abszurd szabályokat kellett betartaniuk, amiket egy kézikönyvben fogalmaztak meg.

A Playboy-nyuszik szabályai a ’60-as években

A The Playboy Club Bunny Manual részletes iránymutatóként szolgált a nyuszik számára, a klubok vezetői pedig figyeltek arra, hogy be is tartsák őket. Hugh Hefner célja ezzel eredetileg az volt, hogy megőrizze a márka imidzsét, fenntartsa az exkluzivitást és a lehető legmagasabb szintű élményt nyújtsa a vendégeknek. A szabályok viszont egészen meglepőek, érthetetlenek és mai szemmel felháborítóak voltak.

A lányokat a munka kezdete előtt mindig az anyanyuszi, azaz a legfőbb Playboy-nyuszi ellenőrizte: alaposan megnézte a megjelenésüket, a sminkjüket, a frizurájukat és a ruhájukat, és csak akkor engedte őket dolgozni, ha mindent rendben talált. A hajak közül kerülniük kellett a túlságosan modern, komplikált fazonokat, mert Hefner úgy gondolta, ezekkel rossz színben tüntetik fel a márkát. Emellett fontos volt az is, hogy 7,5 centinél alacsonyabb sarkú cipőt sem viselhettek, de mindenkinek megvolt a számára kiválasztott magasság, lényeges volt ugyanis, hogy a lányok nagyjából egyforma magasnak tűnjenek. A munkaidő alatt nem ehettek, nem fogyaszthattak alkoholt, és nem rágózhattak, ez gyakran 12 órás éhezést jelentett. Inni is csak akkor ihattak, ha nem voltak a férfiak szeme előtt. Állítólag mindezt azért, mert Hefner úgy vélte, elveszítik vonzerejüket, ha a vendégek enni látják őket. 

Dohányozni csakis az előírás szerint, nőiesen és csábosan lehetett. A kézikönyv részletesen kifejtette, hogyan kell tartaniuk a cigarettát vagy a szivart, és mennyi ideig kell bent tartaniuk a füstöt, hogy elérjék a kellő hatást. A vendégeket el kellett bűvölniük, de közelebbi kapcsolatba nem kerülhettek velük, a randevú kifejezetten tilos volt az ügyfelekkel ugyanúgy, ahogy bármiféle fizikai kapcsolat is. Tánc közben nagyon kellett figyelniük arra, hogy véletlenül se érjenek hozzá a férfiakhoz. Mindemellett pedig arra is kötelező volt ügyelniük, hogy megőrizzék karcsú alakjukat, mert ha felszedtek néhány kilót, annak szerződésbontás lehetett a következménye. 

Hefner mindezek mellett állítólag még magánnyomozókkal is figyeltette a nyuszikat, mert meg akart győződni arról, hogy a hétköznapi életükben sem rontják a márka hírnevét és imidzsét, a lányokat sokszor teljesen megfosztották a magánéletüktől. Bár látszólag mosolyogtak, és vidámak voltak, sokan küzdöttek közülük depresszióval. 

Milyen volt groupie-nak lenni a '60-as években?

A hippiláz, a Woodstock fesztivál és a legnagyobb rocksztárok idején megjelent egy új közösség, amibe minden rajongólány legnagyobb álma volt bekerülni: a groupie-k abban az időszakban sokak szerint azt az életet élték, amire mindenki vágyott, így irigyeik bőven akadtak.