Két nap alatt csodát tettetek! Laci gyógyulásáért ismét összefogtatok - De van még más is...
Megmozdult az ország Laciért és kisfiáért. Negyvennyolc óra leforgása alatt ezrek tettek tanúbizonyságot arról, hogy az emberek jók, és jót akarnak tenni.

nyitó segít
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Gyermekétkeztetési Alapítvány és a Femina közös adománygyűjtése a mai napon lezárult. Juhász László hat hónapos kórházi tartózkodására és Nimród gondozására a kiadások figyelembevételével 1.800.000 Ft-ot szerettünk volna összegyűjteni. Mi sem tudjuk felfogni, de megvan a kitűzött cél! Nagyon köszönjük, csakugyan meghatódtunk. El sem tudjuk mondani, mit érzünk, hogy mennyire szeretnénk mindenkinek személyesen köszönetet mondani, mindenkit egyesével megölelni! Nagy öröm ez. De a világ, amiben élünk, úgy van összerakva, hogy ahol öröm van, ott legyen szomorúság is, a hegynek is van árnyékos és napos fele, a rózsához jár a tövis is. Gyertek most velünk, lássátok ti is, aminek részesei vagyunk, amíg ti a cikkeinket olvassátok!

Ülünk a kályha mellett, a sötét kis szobában. A másik szobában, a nappaliban egy kicsi műfenyő áll, ágai üresen várakoznak. Hát, ennyi a történetem, mosolyog szomorúan az Anya, szeme fénytelen, arca nyúzott. Ismerem ezt az arcot, az anyukámon láttam gyerekkoromban: az éjszakai műszak nyoma.

Hallgatunk. Egy újabb történet nehezedik a lelkünkre. Az elmúlt hetekben több család életébe, sok ember sorsába kaptam bepillantást. Nehéz volt ez az advent. Hideg, fűtetlen, ütött-kopok szobák, kitaposott cipők. Gyerekek, akik nem tudnak válaszolni arra a kérdésre, mit szeretnének karácsonyra. Mert már nincsenek vágyaik. Mert nem úgy nőttek fel, hogy hinni tudnak abban, a kívánságaik valóra válnak.

Nők, akik sokszor nem esznek, hogy a gyereküknek jusson étel. Nők, akik két számmal nagyobb férfipulóverben járnak, mert maguknak sosem vesznek ruhát, úgy kapják. Nők, akik rettegve indulnak dolgozni, mert a romló szemükkel nem látják a sorját a gyárban, és ha hibáznak, az állásukba kerül. És szemüvegre nincs pénz, csak ételre jut. Nők, akiknél nem tudunk leülni az étkezőasztalhoz, mert a székeket a saját apjuk törte szét rajtuk karácsonykor.

GettyImages-1032834470
Fotó: H. Armstrong Roberts/ClassicStoc / Getty Images Hungary

Fáradt családsegítők, akik fűtetlen irodában, kabátban dolgoznak, és fáradhatatlanul járják a falut. Akik vasárnap úgy főznek, hogy visznek belőle másoknak, olyanoknak, akiknek nem jut. Emberek, akik éjszaka kutatnak segítség után, mert tudják, lehet, hogy holnapután már késő lesz.

Családok, akiknek fogalmuk sincs, milyen vékony a jég, amin állnak. Nem látják, milyen nagy a baj, amiben vannak. Ez csak először megdöbbentő, csak először érthetetlen, hogy mennyire vakok a saját sorsukra. Aztán megértem, ha értenék, ha átlátnák, feladnák. Ez védi meg őket.

Eleinte zavarba ejt, amikor a főnököm felhív délutánonként, mikor terepen vagyok, és arra kér, vigyázzak magamra, most menjek, kapcsolódjak ki, sétáljak egyet. Meg is mosolygom magamban, milyen anyáskodó. Pár nappal később, mikor elkap egy sírógörcs a hangjegyzet visszahallgatása közben, már értem, mitől óvott. Düh van bennem, tomboló harag, elkeseredettség, tehetetlenség. Az a legrosszabb, az bénít, az ujjakat is, nem tudok írni.

Újságíró vagyok. Az a dolgom, hogy szöveget fogalmazzak meg. Jó mondatokat, amik híven tükrözik azt, amit elmondtak nekem. Az a dolgom, hogy megismertessem másokkal, amit láttam és hallottam. Ehhez távolságot kell tartanom. El kell tartanom magamtól a sorsot, az embert. El kell feledkeznem a zokogásról, a lehajtott fejekről, a szégyentől sötét szemekről. Hátra kell lépnem, ez a dolgom. És ez rohadt nehéz.

Tudom, hogy van számukra segítség. Emberek, akik most, ebben a pillanatban is élelmiszercsomagot állítanak össze, akik utalványt adnak, emberek, akik miatt láthatóvá válnak számunkra ezek a sorsok. Emberek, akik elmondják, hány szegény sorsú család van Magyarországon, hány gyerek éhezik, hány gyerek tanul gyertyafénynél, hányan élnek úgy, hogy nem tudják, mi lesz, lesz-e holnap étel az asztalon. Akiknek soha nincs kikapcsolva a telefonja, mert a családsegítő, az önkormányzat dolgozója hívhatja éjjel is, ha egy család bajba került.

Azt is tudom - ők is tudják -, hogy ez a segítség nem elég, mert nem lehet mindenkit hazavinni, megmenteni, nincs annyi pénz a világon, hogy minden szegény embert ki lehessen emelni a sorsából. Tudom - ők is tudják -, hogy amit tesznek, az sokszor csak tűzoltásra elég.

GettyImages-171588365
Fotó: Juanmonino / Getty Images Hungary

És nagy erőt ad, hogy lehet számítani a hétköznapi emberekre. Bízhatok abban, ha zuhanok, elkapnak. Hogy azok, akik ezer forintot tudnak adni, küldenek, ha megkérjük rá őket. Ha ötszáz forintot tudnak küldeni, annyit fognak. Lehet hinni abban, hogy az emberek jók, összefognak, és segítenek azon, aki bajba jutott, aki a súlyos tragédiája miatt embertelen helyzetbe került. Lehet hinni abban, hogy az emberek jók, és jót akarnak tenni.

Mindezt láttam és megéltem az elmúlt napokban. Összefogtunk, és jót tettünk. Magyarország egyik legnagyobb női magazinja, egy hiteles, nagy múltú alapítvány és az emberek két nap alatt megint csodát tettek.

Nemrég láttam már csodát, és most megint a részese lehettem.

Újságíró vagyok, de a napokban nem tudtam újságíró lenni, mert nem bírtam távol tartani magam attól az örömtől, ami ért. Újra megmentettünk valakit.

Egy apát, aki egyedül neveli a fiát, és nemsokára - talán 4-5 héten belül, amikor már látjuk a járvány végét - kórházba vonul, és a megélhetésük addig biztosítva van. A gyógyszerek, a benzin ára megvan, a csekkeket is be lehet fizetni, lesz miből enni. Mert táppénzből fél évig megélni és meggyógyulni nem lehet. Mert fél év alatt a kisfiút újra fel kell ruházni, enni kell neki adni, gondoskodni kell róla, és ez mind pénz. Ez is mind pénz. Egy apát, akit évek óta kísérnek a segítők, aki erőn felül teljesít, aki az őszinteségével és a szerénységével újra és újra meghat minket, ezt az apát biztonságban tudhatjuk, biztonságban tudhatjátok. Most már csak annyi dolga van, hogy meggyógyul.

De ahol öröm van, ott van üröm is. Ha csak egy cseppnyi is, de van.

Mert az emberek nemcsak jók akarnak lenni, hanem mindenhatók is. Óriási a vágy, hogy mások bírái legyünk. Pontos, patikamérlegen kimért véleményünk van arról, ki érdemli meg a segítséget, és ki nem. Ki tehet arról, hogy milyen helyzetben van. Mit kellett volna tennie, hogy ne kerüljön abba a helyzetbe. Hogy kinek lehet elég vastag bőr a képén, hogy segítséget kérjen. Hogy kinek hányszor szabad vagy kell segíteni. Kinek meddig kell gyászolni, hányszor kell kimenni a temetőbe. Hogy a kapott segítséggel mit kezdjen, mire költheti. Ki érdemel társat, mi a szerelem, és mi a gyomorforgató kapcsolat.

GettyImages-667802554
Fotó: PeopleImages / Getty Images Hungary

Tudom, hogy így van, mert én is átéltem a férjem halála után. Én is megkaptam, hogy én öltem meg, mert elhagytam, és megszakadt utánam a szíve. Fenyegettek, hogy ne merjek elmenni a temetésére, mert belelöknek a sírgödörbe. Mondták, mikor a kislányom szívfejlődési rendellenességgel született, hogy megérdemeltem, jól megvert az Isten, és azt is, hogy remélik, én is megtudom, milyen gyereket temetni. Hogy inkább én haltam volna meg, mint az a csendes, rendes ember. Hogy egy feleség otthon marad és tűr, mert az az asszony dolga.

Mert az emberek igazságot akarnak. Mindenáron. És azt, hogy ez az igazság az ő igazságuk legyen. És ezt az igazságot sokszor ott keresik, ahova a legrövidebb út vezet: annál az embernél, aki az ő igazságuk szerint méltatlan. Méltatlan a segítségre, az életre, arra, hogy kilépjen a sorsából.

Amivel nem számolnak, azok a következmények.

A legpusztítóbb dolog az emberi szó. A beszéd képessége különböztet meg minket az állatoktól, és ez az, ami a legveszélyesebb fegyverünk. Mert szóval ölni lehet. Nem tűnik fel, mert először a lélek pusztul el, csak aztán a test. A megtört lélek nem látható, nem kell senkinek felelősséget vállalni érte. Egy-két kommenttől nem pattan el egy meggyengült ér a fejben. Vagy mégis?

Advent van, a várakozás ideje. A csodák ideje. Vasárnap meggyújtjuk a negyedik gyertyát. A színe lila, Jézust személyesíti meg. És nekem most nem a születés, valami egészen más jut az eszembe:

Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg, hogy tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.

Ezt is szeretjük