"Mintha nem is léteznék" - Túl lehet-e lépni azon, ha valakit kitaszít a családja?

Bár több kutatás alátámasztja, hogy a család maga, a családhoz való tartozás, a szeretetteljes családi viszonyok kiemelt fontosságúak a magyar emberek életében, arról sem feledkezhetünk meg, hogy majd’ minden családban van egy fekete bárány. Erről még nem készült kutatás, és nem is szeretünk dicsekedni azzal, ha a származási családunk tagjával megszakad a kapcsolat, rosszabb esetben úgy teszünk, mintha nem is tartozna a családhoz.

A száműzés, az egyén kitaszítása mindig ismert volt mint büntetés. A legismertebb ilyen történet Ádámé és Éváé. Miután megszegték a nekik adott parancsot, száműzettek a Paradicsomból. Az ókori Athénban is alkalmazták, és Szókratész is erre a sorsra jutott volna, ha nem a méregpoharat választja. A magyar történelemben is találunk rá példát, a karlócai béke után Thökölyt és Zrínyi Ilonát is száműzték. Az egyik leghíresebb száműzöttet a film világából ismerjük: az örök életre ítélt Hegylakó kálváriája is azzal kezdődik, hogy elűzik falujából.

A középkori Európa száműzöttjei törvényen kívüliek lettek. Törvényen kívülinek lenni azt is jelentette, következmények nélkül bárki megölhette őket. Nem menekülhettek be a templomba menedékért. Munkát nem kaptak. Egy száműzött, a közösségéből kitaszított ember halálra ítélt ember volt: pár hónapnál tovább egyikük sem élt.

A családból való kizárást a jog is ismeri. A kitagadás öröklésjogi intézmény. Köznapi nyelvre lefordítva általában úgy ismert, mint az a jogi eszköz, amivel az örökhagyó meg tudja akadályozni azt, hogy nem kívánt családtagja örököljön utána. Azt hihetnénk, ezzel csak szappanoperákban találkozhatunk, a valóság azonban az, hogy minden második-harmadik hagyatéki ügyintézéskor felmerül ez a kérdés. A kitagadás bonyolult jogi procedúra - nem eszik olyan forrón a kását -, polgári törvénykönyvünk felsorolja azokat az eseteket, amikor az örökhagyó végrendeletében élhet ezzel a jogával, a döntés azonban a bírói gyakorlaton múlik. Szóval nem biztos, hogy a Sanyi, aki italozó életmódjával szégyent hozott a családra, kitagadható a töményezés miatt: azt a bíróság az egyedi eset összes részletének figyelembevételével dönti majd el, hogy ez erkölcstelen életmódnak számít-e.

A saját példámból kiindulva megpróbáltam azt kutatni, milyen következményekkel jár az, ha valaki a saját családja vagy annak egy tagja számára megszűnik létezni.

Hát piszkosul fáj, és ezt nem lehet sem eltagadni, sem megúszni. Ezt csak elfájni lehet.

Azt gondolom, bármelyikünkkel előfordulhat olyan, hogy megharagszunk a másikra. Lehetnek közöttünk olyan kibékíthetetlennek tűnő ellentétek, amik miatt úgy tűnik, lehetetlen a kapcsolódás. Mondhatunk, tehetünk olyat, ami a másiknak fájdalmat okoz, amit nem tud, vagy nem akar megbocsátani. Vagy még nem tud, és sok időnek kell eltelnie ahhoz, hogy megbocsásson, hogy begyógyuljanak a sebei. De ez általában ideiglenes állapot.

„Hogy csináltad? Hogy leltél békére?” - kérdezi Shen, a páva a Kung Fu Panda második részében Pót, a pandát. - „Elvettem a szüleidet! Megsebeztelek egy életre!” „Sebesen. A seb egyre kisebb lett (kisebb seb lett), aztán eltűnt.” A páva nem értette meg. Én igen.

„Ha a gyerekeim elmennének anyámhoz, még azt is tudnák, hol tartja a kristálycukrot, annyit meséltem nekik róla. Persze, ha azóta át nem rendezte a konyhát.” - Anna tizenhat éve nem találkozott az anyjával. Az első házassága felbomlott, Anna adta be a válópert. Anyja rajongásig szerette az első férjét. - „Őrült nagy veszekedések voltak, jobban mondva anyu engem meg sem hallgatott. Néha próbáltam neki beszélni a problémáimról, de úgy tett, mintha meg sem hallaná. Vagy rám ripakodott, örüljek, hogy ilyen férjet találtam, aki engem elvisel. Istenítette Miklóst, a kedvében járt, ahol tudott, dicsekedett vele, az ő áldott jó vejével. Hogy férjnek már nem volt olyan áldott jó, fel sem merült benne. Amikor elváltunk, és hazamentem a bírósági tárgyalás után, azt mondta, vegyem tudomásul, az ő házába többé be nem léphetek, és reméli, megkeserülöm, amit tettem. Nem hittem, hogy komolyan mondja. Néhányszor megpróbáltam felkeresni, de nem engedett be, a telefont nem vette fel. Néhány év múlva férjhez mentem. Anyu sem a férjem, se a gyerekeim nem látta. Miklós és az új családja a mai napig járnak hozzá, anyu Miklós előző házasságából származó nevelt lányát és a közös fiúkat hívja unokáinak.

Elfogadtam. Nem volt könnyű, nagyon sokáig fájt, nem értettem. Én vagyok az egyetlen lánya, és ő egy kvázi idegenre lecserélt. Sokáig csak kóvályogtam, nem találtam a helyem. Úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban felkaphatna és tovavihetne a szél. Mintha elvágták volna a gyökereimet. Azt gondoltam, ez sokkal rosszabb, mintha meghalt volna. És volt, amikor azt éreztem, olyan, mintha én haltam volna meg, és valamiféle árnyékvilágba kerültem volna. Végül terapeutához fordultam, és együtt megdolgoztuk ezt az egészet. Azt nem tudom, hogy megbocsátottam-e, de szeretettel és hálával gondolok rá. Megvetettem a lábaimat, és ha holnap becsengetne, szívből meg tudnám ölelni. Ha ez a megbocsátás, akkor a válaszom igen. Hogy a gyerekeim ebből mit értenek meg, hogyan tudják ezt beépíteni az életükbe, azt hiszem, sok múlik rajtam és az apjukon. Anyuról mindig tisztelettel beszéltem előttük, de nem tagadtam azt sem, hogy volt idő, mikor nagyon haragudtam rá, és azt sem, hogy pótolhatatlan veszteséget okozott nekik is. Apu, ha élne, nem is tudom… talán máshogy történt volna, de ezen, azt hiszem, nem érdemes gondolkodni.”

A sebek valóban begyógyulnak, és a fájdalom is eltűnik, ha megdolgoztuk magunkban. Ehhez túl kell lenni a haragon, az értetlenségen és az önsajnálaton is. Mert család, közösség nélkül sokkal nehezebb. Egyedül, mint az ujjam, szól a mondás. Támasz nélkül a mindennapok is nehezebbek, gyökértelennek, szabad prédának érezzük magunkat. Olyannak, aki védtelen, kiszolgáltatott, és akivel bárki bármit megtehet. Mert nem számít.

Ez az üzenete és a terhe a családból való kitaszítottságnak. Nem számít, mi történik veled, hiszen nem is vagy.

Tartozni valahova, közösségben lenni, kapcsolódni másokhoz alapvető ahhoz, hogy működjünk, biztonságban érezzük magunkat. Ha ez nincs, ha elveszítjük a legelemibb forrásunkat a szeretethez, az együvé tartozáshoz, egy időre számkivetetté válunk a saját életünkben is. A rehabilitáció útja hosszú és nehéz. Mintha egy agyvérzés után lennénk, újra meg kell tanulnunk járni, enni, beszélni. Meg kell erősödnünk. Testileg, de főleg lelkileg. És felfedezni magunkat, az értékeinket, az örömeinket. Mindezt egyedül.  

A harag szakasza sokkal rövidebb. És ami nagyon fontos, jogos. Szabad haragudni, mert összekapni, acsarkodó kutyaként összeugatni lehet, félreértés miatt megbántódni, kényelemből haragot tartani lehet, de hogy valaki éveken, évtizedeken keresztül úgy keljen és feküdjön, ünnepeljen és nevessen, hogy közben bezárta valaki előtt a szívét és az ajtaját, ahhoz azért sokkal több kell, mint lobbanékony természet vagy ragaszkodás a saját igazunkhoz. Főleg gyávaságból kell több.

Az önsajnálat csak azért kemény dió, mert kényelmes. A magányos cédrus szerepében lézengeni nem túl népszerű, de komfortos. Egy csomó mindent rá lehet fogni: miért nem sikerül, miért nem bírok változtatni, miért nincs hozzá kedvem, erőm, energiám, miért nem fogok bele, miért nem hiszek benne, miért nem tudok nyitni mások felé, miért nem vagyok együttműködő, miért nem vagyok be- és elfogadó. A sebzettség be is tud zárni, mókuskerékbe tud kényszeríteni. És egyszer csak azt vesszük észre, hogy nem találjuk a helyünket, nem tudjuk, kik vagyunk, honnan jöttünk, és hová tartunk.

„Engem tulajdonképpen nem tagadott ki a családom, pontosabban annak egy része, csak… hogy is fogalmazzak, egyszerűen úgy tesznek, mintha én nem lennék a család része. Mintha nem tartoznék oda” - meséli Ádám. - „Kisiskolás voltam, mikor a szüleim elváltak. Apu nemsokára megismerkedett az élettársával, Évával. Éva kislánya két évvel fiatalabb nálam. Nemsokára összeköltöztek. Teltek az évek. Én sem Éva családjával nem találkoztam, sem a közös ünnepeken nem vettem részt. Egyszer sem voltak apuéknál karácsonykor, húsvétkor. Apu a láthatások idején mindig a mamáékhoz vitt, és akkor velem volt. Amikor nagyobb lettem, és már nem tartottam magam a láthatáshoz, hanem akkor látogattam a nagyszüleim, amikor akartam, többször összefutottunk apámmal és Évával. Éva mindig kedves volt velem, a lánya is, de nagyjából úgy, mintha a szomszéd fia lennék, nem apámé.

Amikor Éva lánya férjhez ment, engem és a feleségemet nem hívtak meg az esküvőre sem. A gyerekek születése után a keresztelőre sem. A családi ünnepek is nélkülünk zajlottak. Emlékszem, egy alkalommal bejelentkezés nélkül elszaladtam apámékhoz, egy szerszámot akartam kölcsönkérni tőle. Jókedvű bográcsozásba csöppentem, Éva rokonai látogattak el hozzájuk hétvégére. Apám megkínált egy sörrel, elfogadtam. Mikor bement érte az udvarról, a rokonok kedvesen felém fordultak, és megkérdezték, apu munkatársa vagyok-e. Apám éppen kilépett az ajtón, zavartan heherészett, nem, a fiam. Fogalmuk sem volt arról, hogy létezem.

Megszoktam. De azért piszkálnak dolgok, például az, hogy Éva lányának a gyerekei apámat nagypapának szólítják. Jó, hát honnan tudnák... még gyerekek. De akkor is úgy érzem, ezeket a dolgokat rendbe kellett volna tenni. Hogy a gyerekek tudják, hogy apám nem az ő nagypapájuk. Hanem az én gyerekemnek lesz a nagypapája. Hiszen így van, nem? Néha úgy érzem, nem is tudom, hogy definiáljam magam, ki vagyok én ebben a családban. Mintha nem lenne meg a helyem. Pedig én az apám fia vagyok, és ez tény. Mindenki számára világosnak kéne lennie. Az apám nevelt lánya gyerekeinek is. Ez lenne a rend, nem?”

Bert Hellinger német pszichoterapeuta, a családállítás módszerének kidolgozója Ádám kérdésére megadja a választ: „A család minden tagjának egyenlő joga van az odatartozáshoz. Ez egy alaprend. Aki odatartozik, annak joga van odatartozni, mégpedig ugyanannyi joga, mint a többeknek mind. Ez egy szép rend.”

Hellinger a családot egy rendszernek, olyan rendszernek tekinti, ahol minden korábbi eseménynek és gondolatnak nyoma van. E rendszer első alapszabálya, hogy mindenkinek, aki része ennek a rendszernek, akár él, akár már meghalt, joga van odatartozni. Vagyis aki beleszületik a családba, vagy beleszületett volna, vagy más formában hozzájárult az élet továbbadásához, annak el kell ismerni a családhoz való tartozását.

Ha valakitől valamilyen oknál fogva megtagadjuk ezt az odatartozást, vagy a családtagok úgy tesznek, mintha egy hozzátartozójuk nem létezne, vagy nem létezett volna, akkor az odatartozás joga megsérül. Felborul a rend, megsérül ez a törvényszerűség. A család mint dinamikus rendszer ekkor megpróbálja helyrehozni az egyensúlyt. Ez azt jelenti, hogy egy későbbi leszármazott életében visszaköszön ez a kiközösítettség, valamilyen módon követni fogja elődje sorsát. A családnak nincs más választása, mint újra szembenézni a helyzettel, csak így tudnak együtt megszabadulni. Az alapvető rend úgy tud helyreállni, hogy a kitagadott, kiközösített családtag újra elfoglalja helyét a családban, és mindenki megadja számára az őt illető tiszteletet.

Természetesen mindez tudattalanul zajlik, de azért nem árt tudni, mit okozunk. Egészen pontosan ezt: a családból senkit nem lehet úgy kiközösíteni, meg- és eltagadni anélkül, hogy ennek a családtagnak a nehéz sorsát ne örökítenénk át valaki másra, egy talán még meg sem született családtagra: unokára, dédunokára.

A cikk elején már utaltam rá: minden második-harmadik hagyatéki ügynél felmerül az örökségből való kitagadás kérdése. Ha általánosítunk, azt mondhatjuk, ezek szerint minden második-harmadik családban van egy fekete bárány. Nemkívánatos, nem odavaló. Mi a megoldás?

Azt hiszem, az, hogy ne játsszunk teremtőt. A család van. Olyan, amilyen. A családhoz tartozás nem feltétlenül jelent feltétlen elfogadást és szeretetet. Egy családhoz tartozni annyit jelent, hogy kötődés van köztünk. Ezt viszont el kell fogadni. Nem kell találkozni, nem kell beszélni egymással, nem kell elviselni azt, amit nem akarunk, de a másik odatartozását nem kérdőjelezhetjük meg. Ha ennyit megtettünk, már sokkal jobb hely a világ, és kevesebb a veszteség, a fájdalom.

Fotók: Getty Images Hungary

Megsértődni könnyű fegyver, de megéri?

 

• család
• családi konfliktus
• kiközösítés
• közösség
• kitagadás
• Lélek&Test