Megsértődni könnyű fegyver, de a sértettség súlyos batyu: a kapcsolat halála lehet
A megsértődés a legkényelmesebb módja annak, hogy eltoljuk magunktól a felelősséget.

GettyImages-81867588
beauty and style
Top olvasott cikkek

A megsértődés, a sértettség végigkíséri az életemet. Elválaszthatatlanok vagyunk. Jön utánam, koslat, mint egy kivert kutya. Eleinte észre se vettem, mert a saját sértettségemmel voltam elfoglalva, az meg olyan hatalmas volt, és ennek a nehéz batyunak olyan rossz fogása volt, a hátamon nem is, ölben tudtam csak vinni, ki se láttam mögüle, botladoztam, sokszor léptem gödörbe miatta, fordult ki a bokám, pereceltem akkorát, hogy sajgott minden tagom, de felkászálódtam, és vittem tovább a két karomban tartva, miközben a karjaimmal ölelhettem, a kezeimmel simogathattam volna, tenyeremben tarthattam volna valakinek a meleg kezét, rátehettem volna a mellkasára, és érezhettem volna a szívdobbanásait.

De én csak vittem. Eszembe se jutott, hogy le is tehetném.

Aztán egy napon, amikor a fájdalmaimat vettem sorba, az elégedetlenségem és annak okát soroltam, a terapom csendesen azt mondta, teljesen jogosan érzek haragot. Mert az, ami velem történt, okot ad a haragra. De az életem nem élhetem le abban a sértettségben, amiben most, ebben a pillanatban is vagyok, ami engem jellemez, meghatározza a mondataimat, a gondolataimat, uralja a gesztusaimat. Erre is megvan az okom, de vegyem észre, hogy beleragadtam. És nem tegnapelőtt.

Természetesen megsértődtem.

Aztán elgondolkodtam, mert az elmúlt nyolc évben nemigen volt olyan, hogy a terapom mondott valamit, és nem neki lett igaza. Persze sokszor ezen is megsértődtem, mert milyen dolog már ez, mikor én ilyen okos vagyok, képes az önreflexióra, meg minden.

Nagyon lassan, de ráeszméltem, hogy a sértődés valóban meghatároz minden pillanatot az életemben. És engem is. Hónapokkal később úgy fogalmaztam meg, valószínűleg úgy történhetett, megszülettem, az első lélegzetvételkor megsértődtem, és úgy is maradtam. Nem tudni, mitől, talán túl hideg volt itt kinn. Túl éles volt a fény. Egyáltalán, hogy meg kellett születni. Tökmindegy. A nehézségét az adta, hogy én ámblokk a világra sértődtem meg, nem a szülésznőre, aki kiszívta az orromból a nyákot, vagy anyámra, aki egyébként fiút szeretett volna, szóval most viselhetem ezt az idétlen keresztnevet, mert Milánnak mégse anyakönyvezhettek, más név meg nem volt a tarsolyában.

Nem volt szép időszak, de ráébredtem, hogy amit személyiségvonásnak, tulajdonságnak véltem, az mind ebből a defektusból eredt. A döntéseim is. A reakcióim. Abból, hogy meg voltam sértődve. Nem tudtam képviselni sem magam, sem az igazam. Érzelmi válaszokat adtam, mindent magamra vonatkoztattam, a kritikát, még a legkonstruktívabbat is úgy éltem meg, mintha a személyemet támadnák, akarnák megsemmisíteni. Esélyem sem volt rá, hogy észrevegyem, mikor bántanak meg, mikor viccelnek velem.

Az állandó sértettség azonban nem feltétlenül jár együtt a drámakirálynőséggel, sőt inkább akkor kezdj el gyanakodni, ha egy távolságtartó, mély tekintetű jégkirálynővel akad dolgod, aki úgy néz beszélgetés közben, mintha fel akarna nyársalni: nem fog, éppen próbál a sorok között olvasni, vagy azt kutatja, min lehet megsértődni. Nyugi, amit mondasz neki, azt pont nem fogja meghallani, de a hanglejtéssel vigyázz, ha kedves az életed. Ha sikerül megsértődnie - márpedig mérget vehetsz rá, hogy sikerül valamin - nem kell tartanod a haragjától, a bosszújától. Neki elég a sértődöttség, mint állandó és szükséges életérzés, és hogy ezen rágódhat, eheti magát. Nem foglalkozik veled tovább. Annyira nem, hogy megszűnsz számára létezni. Te meg nézel, mint Rozi a moziban, hogy most mi történt.

Szóval, letettem a batyut. Most sokkal könnyebb, bár arra nem számítottam, hogy ennyi más érzelem van a világon, néha megrettent, néha elfáradok bele, néha lubickolok benne, néha nem is tudom megnevezni őket. De a napos oldalon sokkal jobb, valóban.

És akkor megláttam a sompolygó, fejét a földre sunyító kutyát, ami nem tágít mellőlem. Hiába mondod neki, hogy mészhaza, marad. Kell a fenének, gondoltam, majd az éhség elűzi. De maradt. Tekeregtem hátra, nem kap-e a bokámba, ha a hátam mögé kerül. De nem, tisztes távolból követ, baktat a nyomomban.

Egy nap megsajnáltam. Psszt, gyere ide, mondtam. Nem jött. A nézésében volt valami ismerős. Aztán, amikor megfordult, tett néhány lépést, majd háttal nekem leült, és elfordította a nevét, már tudtam. Tudtam a nevét.

Úgy nevelkedtem fel, hogy haragot tartani, megsértődni, nem beszélni másokkal természetes viselkedés. Ebbe szocializálódtam bele, ebben a közegben lettem felnőtt. Ettől éreztem rosszul magam, ez dühített fel, és ettől szenvedtem, mert a módszer engem sem került el, és a későbbi, a származási családon kívüli családtagok is előszeretettel alkalmazták.

Megsértődni könnyű. A legkönnyebb. Hogy mit mondtam, hogyan mondtam. Hogy mit tettem, mit nem tettem. Hogy milyen vagyok, milyen nem vagyok, nem olyan vagyok, hogy élek, hogyan kéne. Hogy bánok vele, hogy nem becsülöm meg, nem érdemlem meg, nem örülök neki, nem eléggé örülök neki. Nem veszem fel a hála terhét, nem illeszkedek, nem idomulok. Mit gondoltam, mit képzeltem, egyáltalán, mit képzelek? Miért nem vagyok olyan, olyan mint a másik, miért nem elég, miért nem becsülöm meg, miért nem tudok én is úgy? Miért nem maradok, miért megyek el.

Egy ilyen kapcsolatban minden nap olyan, mintha tojásokon lépkednénk. Vigyázni kell a szavakra, tudni kell, mikor kell csendben ülni. Megérezni, mikor járunk vékony jégen, mi az, amit kerülni kell. Egy ilyen kapcsolatban nincs őszinteség, nincs nyílt kommunikáció, a konfliktusra, tisztázásra, beszélgetésre esély sincs. Talán igény sincs. A szar meg csak púposodik a szőnyeg alatt, miközben mosolyogva koccintunk.

A cikk az ajánló után folytatódik

Megsértődni könnyű. Nem kell mást tenni, mint hátat fordítani és elfordítani a fejünket. Ezzel nemcsak kivonulunk a kapcsolatból, de nyugodt szívvel mutogathatunk a másikra. Ő a hibás, mentjük fel magunkat. Én nem tehetek semmiről, mosom kezeimet. A megsértődés a legjobb eszköz arra, hogy eltold magadtól a felelősséget, annak a felelősségét, hogy a kapcsolatért te is felelős vagy, hogy a tetteidért, a kimondott szavaidért felelős vagy, és ahogy a kapcsolatban vagy, abban részt veszel, azért is felelős vagy. Ehhez viszont szembe kellene nézni önmagunkkal, beismerni a hibáinkat, a vétkeinket. Együttérzőnek kellene lennünk, kinyitni a szívünket. És ez baromi nehéz. A könnyebbik út a sértődés.

Elindultam. Hát jó, gondoltam, akkor így leszünk együtt, te meg én. Követ, a nyomomban jár. Simogatni nem engedi magát. Pórázt nem adtam rá, minek. Nem marad el mellőlem úgyse. Lassan megszoktam. Nem bánom, hogy itt van, azt bánom, hogy így van itt. Látom, hogy kínlódik, jönne is közelebb, nem is. Tudja, hogy rajta áll, nem rajtam, én kész vagyok. Megetetem: megértéssel, elfogadással. Eszi, nem eszi, nem kap mást.

Te a helyeden vagy?

Aki nem tudja, melyik kikötőbe tart, az a következő megállónál szálljon le a villamosról, és menjen át a hajóra. Aztán be lehet lőni a szélirányt is.

Fotók: Getty Images Hungary

Ezt is szeretjük