Szily Nóra és Singer Magdolna: Kiégni csak az tud, aki égni is képes

Az élethez bizony bátorság kell, de Singer Magdolna szerint az sem baj, ha gyáván csinálja az ember a dolgokat. Az első lépés mindig nehéz, félni pedig annak megtétele után is fogunk. Az önmegvalósítás nem is olyan hatalmas dolog, mint azt mondják, elég, ha szenvedélyes vagy valami iránt. Kiégni is csak az tud, akiben lobogott a láng valami iránt, de ettől sem szabad tartani, hiszen megelőzhető.

Szily Nóra és Singer Magdolna körbejárták a siker és a karrierváltás összes fontos lelki és gyakorlati állomását a tegnapi Femina Klubon. És ha az ember látja, mire számíthat, talán félni sem fog ezek elérésétől. A Femina Klub 2. évada első beszélgetésének kivonatát közöljük.

Szily Nóra: Hol tartott Singer Magdi 40 évesen? Ki volt az akkori önmagad?

Singer Magdolna: Egyrészt még szerelmes voltam a második férjembe, 41 éves koromban pedig méhnyakrákkal kellett megküzdenem. A szakmámat tekintve még kerestem önmagam. 36 éves voltam, amikor az első nagy váltás történt, aztán hosszú évekig nem változott az életem. Kirakatrendezőként dolgoztam akkoriban, egyetemi végzettségem nem volt. Az első diplomámat 48 éves koromban szereztem.

SzN: Az első könyved mikor jelent meg?

SM: Amikor rákos lettem, a barátaim javasolták, hogy terápiás célzattal kezdjek el naplót írni. Nem terveztem, hogy könyv lesz belőle, de amikor odaadtuk a barátoknak, többek között dr. Bagdy Emőkének is, ő azt mondta: Magdi, ebből könyvet kell csinálni, mert ez nagyon-nagyon jó! Azóta 17 könyvem jelent meg.

SzN: Én 40 éves koromban elváltam, és épp lejárt a szerződésem a televíziónál, és épp nem kínáltak másikat. Akkor kezdtem el az írással és a tanítással foglalkozni. Tehát azon gondolkodtam, mivé konvertálható át a tudás, amit az addigi életemben felhalmoztam. A te váltásodnál, útkeresésednél megfogalmazhatóak valamilyen alapvetések, vagy inkább csak sodródtál?

SM: Nem igazán sodródtam, mert voltak elképzeléseim. Már gyerekkoromban író akartam lenni, de ahhoz tanulni kellett volna, és azt nem szívesen tettem, csak olvasni szerettem. Tanulás híján kirakatrendező lettem, viszont ezt is tudatosan választottam, hiszen szerettem rajzolni, másrészt akkoriban igen divatos szakmának számított. Volt rangja, nem úgy, mint most, és imádtam csinálni. 15 évig dolgoztam ezen a területen, eszembe se jutott, hogy váltsak. 

Aztán egyszerűen csak meguntam, már kevésbé lelkesített. Ehelyett egyre jobban érdekelt a pszichológia, és ilyen témájú könyveket kezdtem olvasni. Álmodoztam, és ha bátor lettem volna, önbizalommal telve, akkor pszichológussá szerettem volna válni, de úgy gondoltam, hogy öreg és buta vagyok ahhoz, hogy elvégezzek egy egyetemet. 

Azt találtam ki, hogy keresek legalább egy hasonló közeget, ahol majd csinálok valamit. Sajnos a szocializmus idejében önfejlesztő könyvekkel nem nagyon lehetett találkozni, pedig igényeltem volna. Egyszer találtam egy hasonlót, önfejlesztő füzetnek hívták. Megrendeltem, elolvastam, majd a végén volt egy felhívást, hogy írjunk visszajelzést a füzetről a Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központnak. Én nem csak visszajelzést adtam, de azt is megírtam, szívesen mennék oda dolgozni. Örömömre kaptam is egy időpontot állásinterjúra, igaz, egy jó hónappal későbbre. 

A kirakat rendezése közben gondolkodtam azon, hogy ez az egy hónap nagyon sokára van. Egyszer csak leraktam a kalapácsot és a fogót, és elmentem megkeresni ezt az embert. Elmondtam, hogy a dátum, amit megírt, nagyon sokára lenne, és én most itt vagyok. A válasza az volt, hogy nagyon jó, hogy eljöttem, mert a késői időpont véletlen volt. Megkérdezte, hogy tudok-e gépelni, beszélek-e nyelveket. Én pedig mindenre mondtam, hogy nem, mert egyikhez sem értettem. Ennek ellenére az volt a válasza, hogy jó, próbáljuk meg.

SzN: Honnan volt benned a bátorság, hogy odamenj? 

SM: Szerintem ez inkább vágy volt, nem bátorság. A dekorációs munkatársaim pedig kinevettek, és próbáltak fékezni, mondván: ugyan, Magdi, ez hülyeség, ne csináld, azt se tudod, hova mész - de én csak mentem.

SzN: Egykor szenvedéllyel csináltad a munkádat, de egyszer csak már nem volt válaszod arra a kérdésre, vajon miért is dolgozol ott? Mit mondanál azoknak, akik ehhez hasonlóan kedvtelenül mennek be reggelente a munkahelyükre? 

SM: Azt mondanám, amit Polcz Alaine mondott nekem: a kockázatvállalás bátorsága kell az élethez. Szerintem nem a sikerben kell hinni, hanem abban, hogy jó irányba mész. Hinni, hogy jó a célod, hogy jó ügyet akarsz szolgálni. 

SzN: Alapvetően mi kellett a váltáshoz, ahhoz hogy képes legyél lépni?

SM: A vágyat éreztem, és azt, hogy a kirakatrendezés már nem elég. Tudatosítottam, hogy ezt nem csinálhatom életem végéig, mert már nem tesz boldoggá. Pedig akkoriban még a lineáris életút volt a divat: tanulás után munka, utána pedig nyugdíj. Ma már a ciklikusság jellemző, ami sokkal szerencsésebb körülmény.

SzN: Azt mondják, hogy kiégni csak az tud, aki égni képes. Szenvedéllyel képes csinálni valamit. Három szakasza van. Az elején az ember még terhelhető, szárnyalva képes akár 16 órát is dolgozni, és közben nem veszi észre, hogy a lelki kéziféket már behúzta. Elmaradtak a barátnőkkel való kávézások, vagy eltűnt a hobbija, már nincs énideje…. Megy a verkli, és a teljesítés..

A második szakaszban már nehezebb elindulni reggelente, és elaludni is, nappal arról álmodozik az ember, hogy bárcsak pihenhetne, álmában pedig a feladatok jelennek meg.. A kiégés harmadik szakaszában következik az apátia, és az ember felteszi magának a kérdést, hogy egyáltalán mi értelme van annak, ami csinál? A kiégés kezelésére már nem elég egy wellness hétvége, a fizikai pihenés. Tüneteit gyakran össze is keverik a depresszió szimptómáival: lehangoltság, A pszichiáterek a kiégés tüneteit gyakran össze is keverik a depresszióval: lehangoltság, levertség, motiválatlanság, alvászavar és sorolhatnám…

SM: A sikeres váltáshoz elengedhetetlen az önismeret, de ez nem egy velünk született dolog. Én például nulla önismerettel rendelkeztem, amikor elmentem a Pszichoteam Mentálhigiénés Módszertani Központ vezetőjéhez. Lépésről lépésre sajátítottam el önfejlesztő könyvek, később önismereti csoportok révén, lassan dolgozgattam magamon.

SzN: A legtöbb ember 40 éves korára már tudja, hogy mik az erősségei, mi az, amiben igazán jó. De ilyenkor sokan azt kérdezik maguktól: mégis, kinek kellek én már 40 felett? Te pont ennek az ellenpéldája vagy, de a világ nem ezt üzeni.

SM: Az én életem 55 éves korom után kezdődött, a második válásomat követően. Ilyenkor egy darabig azt gondolja az ember, hogy vége a világnak, de aztán lassan összeszedi magát, és szárnyalni kezd fel a magasba, mint egy rakéta. Válás utáni problémákkal is foglalkozom, és sok nőn látom, hogy egy ilyen fájdalmas dolog után végül ők is a felhők felé veszik az irányt.

SzN: A válás vagy egy munkahely elvesztése mindenképpen veszteség, gyász. Ilyenkor az önértékelés is meginoghat, de ezek szerint ki lehet törni belőle.

SM: Amikor otthagytam a kirakatrendezést, szinte beszélni se tudtam, mert az egy csendes, manuális munka volt. Amikor hazamentem, foglalkoztam a gyerekekkel, olvastam, de beszélgetés, telefonálás nem volt napirenden. A Pszichoteam mégis azért vett fel engem, mert propagandista végzettségem is volt, és ügynökre volt szükségük, aki eladja a relaxációs kazettájukat. Piacot kellett keresnem, azt gondolták, értek hozzá. Hát nem értettem.

Telefonálni csak úgy tudtam, hogy leírtam magamnak papírra az első mondatot: "Singer Magdolna vagyok, és azért telefonálok, hogy…". A saját nevemet muszáj volt olvasnom, másképp nem ment, nem mertem megszólalni. Ezután egyre több munkát kaptam,  mentem előre, titkárnővé nőttem ki magam. Éjszakákon át gépeltem néhány levelet, mert persze azt sem tudtam rendesen. Tehát elképesztő mélységből tornáztam fel magam. 

SzN: Pedig az emberek gyakran hihetik, hogy Singer Magdolna, aki tehetséges író és előadó - neki könnyű! Szerinted hol van a tehetség, a szorgalom és a befektetett energia közti egyensúly?

SM: Erre van egy válaszom, és engem sok évig hátráltatott, hogy ezt nem tudtam. Leonardo azt mondta: a tehetség elsősorban szorgalom. Általános iskolás koromban nagyon jól írtam, de úgy gondoltam, hogy a tehetség olyasmi, ami benne van az egyes emberekben, és csak úgy kijön. Ez a gondolat szomorúvá tett, hiszen iskoláim befejezése után hiába vártam az ihletre, emiatt úgy véltem, én a látszat szerint mégsem vagyok tehetséges. Mert hiába szerettem írni, nem voltam eredendően tehetséges. Ha tudtam volna azt, hogy az írás, és az életben egyébként minden egy folyamatos, állandó favágás, amin lankadatlanul dolgozni kell, akkor ki tudja, hol tartanék mára. 

SzN: Amikor friss pszichológusi diplomával elkerültem egy rádióhoz, és először szólaltam meg élő adásban, úgy remegett a hangom, kezem-lábam, hogy utána kijelentettem a főnökömnek, hogy egy valami nem leszek soha: műsorvezető. Na, ahhoz képest… 

Épp 25 éve vezettem először televízióműsort. Ha visszanézem, egy bizonytalan, megilletődött csajt látok. De – ahogy az életem is mutatja – nem adtam fel! Szenvedéllyel és megszállottan készültem az adásokra, mert közben éreztem, hogy ez az én utam!  

SM: A titok a csinálás. Adott esetben tízezer órát is bele kell ölni, mire gördülékenyen megy valami.

SzN: Szerinted emellett szerencse is kell a sikerhez?

SM: Határozottan, igen. Sokan ugyanolyan szorgalmasak, mint mások, egyeseknek mégsem jön össze egy vállalkozás. A második férjemmel sok közös vállalkozást indítottunk. Volt, ami nagyon sikeres volt, de nem voltunk soha olyan önteltek, hogy ezt a saját zsenialitásunknak tudjuk be. Mindig azt mondtuk, hogy bizony, kellett ehhez egy kis szerencse is.

SzN: De a szerencse nem tart örökké, és az anyagi veszteséget, ami a karrierváltásnál beüthet, rendkívül nehéz megélni. Amikor nem biztos, hogy mindent meg tudsz adni a gyerekeknek, amit addig igen. Szépen, fokozatosan el kell engedni az anyagi biztonságot, és újra, lépésenként felépíteni az egzisztenciát.

SM: Én is lassan építkeztem. A válásom után padlóra kerültem, mert az a típus voltam, aki a férje álmait segíti megvalósítani. Együtt dolgoztunk a közös vállalkozásokban, de utána nem volt a kezemben semmiféle eszköz: sem anyagi biztonság, sem egy foglalkozás. Nem tudtam, mihez kezdhetek 55 évesen. Eljött az idő, hogy definiáljam önmagam, és ebben a tíz évben született meg a mai Singer Magdolna. 

SzN: Amikor évekkel ezelőtt felismertem, hogy nem a képernyő határoz meg engem, elkezdtem azon gondolkodni, hogy mit szeretek igazán csinálni. Mi az, amiben lubickolok? Szeretek kérdezni, szeretem a szemkontaktust. Rájöttem, hogy nekem az ember a fontos, az interakció - nem a tévédoboz. A pszichológus diplomám viszont ekkor már több mint 20 éves volt, ezért elkezdtem keresni a korszerű tudást. Képzésekre jártam, nyaralások helyett fejlesztő tréningekre, tanfolyamokra jártam. A váltás tehát áldozatot is követel: befektetett energiát, időt, sokszor pénzt is. Ezt nem lehet megspórolni, hogy méltóképpen fel legyél vértezve az újrakezdésnél.

SM: Szerintem sokat segít, ha hiszünk abban, hogy nem passzív elszenvedői vagyunk az életnek. Hogy nemcsak tehetetlenül sodródunk, hanem van befolyásunk a saját életünkre. Beleszülettünk egy szociális közegbe, ahol a család mellett sok körülmény adott, de van saját szabad mozgásterünk. Egyéni döntés, hogy valaki ezt kihasználja-e, vagy csak siránkozik azon, ami rossz. A mi döntésünk, hogy mire fókuszálunk: az új lehetőségekre, vagy a szenvedésre.

SM: Igen, de mi az, amit tehetnék? Amellett, ami adott, mit csinálhatnék a jelenlegi helyzetemben? Az aktív cselekvésre kell fókuszálni. Emellett fontos, hogy csak kis lépésenként szabad haladni, nem lehet egyből megváltani a világot. A második házasságomban dolgoztam a közös vállalkozásunkon, és bár ekkor szereztem 48-50 évesen a diplomáimat, látszólag nem volt semmi a kezemben. De csak látszólag, mert tíz évig önkénteskedtem egy hospice-ben, ahol hatalmas tudást halmoztam fel. Egyrészt a haldoklók mellett lehettem, másrészt pedig gyászcsoportot vezettem. Ehhez a gyakorlathoz kezdtem el hozzátanulni az elméletet, és egy coachhoz is elmentem, hogy segítsen kialakítani valamit a meglévő tudásomból. Olyasmit akartam találni, ami boldoggá tesz. 

SzN: Gyakran mondod, hogy sokat tanultál az elmenőktől. Haldoklóktól muníciót kaptál az élethez?

SM: Az ember hajlamos azt gondolni, hogy egy ilyen munka lehúzza a lelkiállapotot, de valójában felemelő. Halál előtt már lehullanak a maszkok, már nincsenek szerepek. A gyászcsoportban sem csupa szomorúság van, hanem megélünk örömöket is, szépségeket, de a legfontosabb, hogy valódi mélységek jönnek elő az emberekből. Megkérdeztem egyszer magamtól, hogy miért csináltam ezt 10 éven keresztül? Rájöttem, hogy amikor hazafelé mentem, boldog voltam. Otthonülő típus vagyok, általában sehova nem indulok el könnyen, még színházba se, de a hospice-ból hazafelé emelkedett lélekkel mentem, és ez tartott ott engem.  

SzN: Igaz a te életedre az, hogy a méhnyakrákkal való megküzdés után átrendeződnek az értékek?

SM: Az ember szeretné, ha így lenne, de nem marad nagy hatása az ilyen tragédiáknak. Én a rákra életem egyik ajándékaként tekintek, mert ez állított sínre, nem a válásom. Egyébként is vágytam arra, hogy karitatív tevékenységet végezzek, és eldöntöttem, hogy ha meggyógyulok, megyek a hospice-ba önkénteskedni. 

SzN: Ma az önéletrajzok tömeges küldésének korát éljük, és érettebb korban az ember már túl van jó pár munkahelyen, szakmai területen - elég sok tapasztalattal rendelkezik. 40 felett sokan azt hiszik, az a jó, ha mindent felsorolnak, mert az a felkészültségük bizonyítéka. A szakértők szerint azonban minél több mindent írsz bele a CV-dbe, annál idősebbnek gondolnak. Az önéletrajz megírásánál az a jó, ha egy konkrét állást pályázol meg, hogy azokat a dolgokat szeded össze, amik relevánsak a célzott terület a szempontjából. A tartalom arról szóljon, amit tudsz, és támogatja az adott pozíció megszerezését.  

SM: A coachom, dr. Lelkes Zoltán szerint, ha időt ölünk valamibe, az legyen a sajátunk, mondjuk egy saját vállalkozás. Főleg a nőknél, mivel ők az idejüket, az energiájukat, a szeretetüket is számolatlanul adják a családnak, a munkahelynek, mindenkinek, és cserébe nem várnak semmit. Tehát nem egy másik állást ajánl, hanem saját vállalkozás kiépítését. 

SzN: Arra viszont nem mindenki alkalmas. Coachként én is gyakran találkozom olyannal, aki vágyik erre, de többek között abba is bele kell gondolni, hogy az illető elbírja-e azt a helyzetet, hogy hónap elején nem jön fixen a fizetés. Muszáj kockázatot vállalni.  

SM: Amikor 55 évesen építeni kezdtem a saját vállalkozásomat, betegesen számoltam minden bevételt és kiadást. Segíteni nem sokat segített, inkább az őrületbe kergetett. Megkértem egy pszichológus barátomat, hogy szabadítson meg ettől a rossz szokástól. Nem sikerült neki, a volt férjem viszont azt javasolta, ahelyett, hogy felhagynék a számolással, legyen ez a mantrám. A legrosszabb, amit az ember tehet, az az, ha ellenáll. Onnantól, hogy elfogadtam, hogy ezt csinálom, megszelídült ez a rossz szokásom, és már nem zavart. 

SzN: Szintén rossz szokás, hogy félünk a holnaptól, és ez abszolút nem segíti a váltást. Inkább benne maradnak egy rossz munkában vagy kapcsolatban. Pedig ezt a lépést nem lehet megúszni kockázat és bátorság nélkül. El kell hinni, hogy egyszer átjutsz a túloldalra, ahol újra kisüt a nap.

SM: Az embernek nincs is választása, mert kell, hogy megéljen dolgokat. Van ennek egy szebb része is: az embernek fává kell nőni. Szentgyörgyi Albert mondta, hogy minden élő szervezetben van egy vezérlőelv, ami a tökéletesedés felé sarkall, drive-nak nevezte el. A humanista pszichológusok - köztük Rogers - szerint is van az emberben egy növekedési potenciál, ami a halálig elkísér. Nemcsak a megélhetés miatt teszünk dolgokat, hanem azért, hogy ki tudjunk teljesedni. Kihozni magadból a legtöbbet rendkívül izgalmas dolog. 

Természetesen, ahogy Maslow is felállította a szükségletek piramisát, először a létfenntartási feltételeket kell teljesíteni, hogy legyen mit enni, inni, ne fagyjak meg. Majd jön a biztonság iránti igény, a szeretet, valahova tartozás vágya, a megbecsülés igénye, amire minden ember áhítozik, aztán a kognitív szükségletek. Csak ezután jön az önmegvalósítás igénye, amire nem is kell hatalmas dologként gondolni. Az is önmegvalósítás, ha valaki anyaként a gyerekeibe fekteti minden energiáját és idejét, mert ebben tud kiteljesedni. Vagy egy hobbiban megtalálni önmagad.

SzN: Az egzisztencia erős befolyásoló tényező a váltásnál. Amikor pár éve elkezdtem áthangolni a karrieremet, rengeteg cikket írtam, és elkezdtem érezni a kiégés tüneteit, de a létfenntartáshoz szükséges volt, hogy folytassam.  Ennek ellenére egyre többet mondtam nemet a felkérésekre. Rájöttem, hogy ha nem építek le abból, ami van, nem tud bejönni az új, amire vágyom.

Át kell gondolni, hogy a család támogatásával át tudsz-e vészelni néhány hónapot úgy, hogy kissé vissza kell venni a költségvetésből. És persze – ha saját vállalkozást indítasz, azt is meg kell vizsgálni, van-e kereslet rá a piacon. Vagyis kutakodni kell kint és bent (önmagunkban) egyaránt.

SM:  És nem szabad feladni a buktatóknál. Rengeteg erőt ad az, ha egy-két dolog sikerül, mert a következő lépésnél már van mihez nyúlni. Az első szakdolgozatom megírásánál azt sem tudtam, mi az a tudományos mű. Volt egy hatalmas kásahegy a fejemben. De leültem, elkezdtem olvasni, gondolkodni, és olyan gondolatok jöttek elő a folyamat közben, amikkel addig nem rendelkeztem. Megtermékenyült az agyam a munka során, és beindult az áramlat. Utólag magam is meglepődtem, hogy ezt valóban én írtam? Amikor nekikezdek egy új könyvnek, már tudom, hogy eleinte mindig kásahegy van, de nyugalom, majd szépen összeáll a végére.

SzN: Általános jelenség, hogy az ember mindig a jövőre gondol először: mi lesz majd, ha... Nagy hiba, hogy nem gondolunk a jelenre, és nem tekintünk vissza a korábbi sikereinkre. Van erre egy jó gyakorlat. A klienseimmel szoktam vetetni egy 100 centis mérőszalagot. Megkérem őket, hogy hajtsák be annál a számnál, ami a jelenlegi koruk, és keressék meg azokat a pontokat az életükben, amelyek mérföldkövek voltak a múltban. Jelöljék be, amivel megküzdöttek. Mi volt az, amikor azt gondoltad, hogy ebből nem fogsz talpra állni? Hol voltak a kásahegyek? Érettségi, diploma, szakítás utáni felállás, sikeres munkainterjú, felnevelt gyerek, bármi lehet, amit sikernek érzel. Mindezek erőforrások lehetnek.

SM: Abraham Maslow pszichológus - aki az önmegvalósítást kutatta - összeírta, mik azok a pontok, amelyek érvényesek az önmegvalósító emberre. Az egyik pont szerint az, aki nemcsak a célt hajszolja, hanem örül annak, ami van, önmegvalósító. A fenti gyakorlat ennek fejlesztésére is jó. Ez a pont például születésemtől fogva jellemző rám, de tudatosan rá is szoktattam magam. Az egyik legjobb szokásom lett, hogy hálát adok azért, amim van: a lábam, a testem, az egészségem, az otthonom, a családom, a fák, az emberek, minden. Az életem fókusza egészen máshova került át, amióta ezt gyakorlom.

SzN: Elalvás előtt sokszor arra gondolunk, hogy mit nem intéztünk el, mi vár még holnap. Nekem is volt ilyen időszakom, de a pozitív pszichológia gyakorlatai nagyon sokat segítettek. Van a három boldogsággyakorlat, miszerint a napodat esténként leltározni kell. Keress 3 olyan dolgot, ami sikerült aznap. Nem kell, hogy nagy dolog legyen, akár egy levél megírása is lehet, amit már régóta halogatsz.

Ez mosolyt csal az ember arcára, sokkal jobb derűvel elaludni. A szokások átalakítása nem megy egyik napról a másikra. Tegyél ki az éjjeliszekrényre egy cetlit, ami erre emlékeztet. Egy szokás átalakításához legalább 30 nap kell… 

SM: Bizonyított, hogy  amikor az ember elsajátít egy új szokást, az agykéregben új járatok vájódnak. Akár elkezdesz gyakorolni bal kézzel írni, vagy labdával zsonglőrködni, zumbázni, az karbantartja az agyat, sőt, fejleszti, megelőzi az öregedési folyamatait. 

SzN: Ép testben ép lélek. Jó mondás, de szerintem ép testben is csak akkor ép a lélek, ha azzal is törődünk. Ki a lelkét, ki a testét hanyagolja el, pedig mindkettővel foglalkozni kellene. 2 éve zumbázol. Miért kezdted el, és hogy akadtál épp erre a mozgásformára?

SM: Az ember az ellenkező irányba is változhat. Régen például szerettem kötni, örömet szerzett, csodás norvégmintás kabátokat készítettem, ma már nem lenne hozzá türelmem. Arra is figyelni kell, hogy mire csillan fel a szemünk, és próbálgatnia kell az embernek magát.

SzN: Felmerül a kérdés: honnan merítsünk bátorságot hozzá? Te hogy merészkedtél el zumbázni? Nem fogott vissza a félelem, hogy te leszel a legidősebb vagy legügyetlenebb?

SM: Dehogynem, annyira szégyelltem magam, hogy a sírás kerülgetett, de időt adtam magamnak. Akkor még naivan azt gondoltam, hogy 10-20 alkalom elég lesz, hogy belejöjjek. Nem lettem sokkal jobb máig sem, de a szégyent már leküzdöttem, mert nem adtam fel. 

SM: Nekem a panaszkodás volt a stratégiám. Sajnáltattam magam, ami a többieket arra inspirálta, hogy bátorítsanak engem, és ez segített.

SzN: Hogy állsz a hit kérdésével? Ezek a motivációs mondatok, hogy higgy magadban, csináld szenvedéllyel nem váltak üressé?

SM: Szerintem sokkal inkább a szorgalom az, amire lehet alapozni. A könyveim sem olyan munkák, amivel sok pénzt kereshetek, viszont hiszek abban, hogy annak a néhány embernek, aki megveszi, fontos lesz a könyvem. Írás közben eszembe sem jut, hogy sikeres lesz-e az írásom. 

SzN: Neked mi a siker definíciója?

SM: Az, hogy befejezem, amit elkezdek. Nem foglalkozom azzal, mások hogyan értékelik a munkámat, számomra az a siker, ha elérem a célt, amit kitűztem. 

SzN: Szokott bűntudatod lenni a pihenés miatt?

SM: De még mennyire! Ez a szocializáció miatt van. Anyukám is mondta mindig, hogy kislányom, képzeld el, nem tudok nappal olvasni, mert bűntudatom van. De ez nem jó, és szerintem ez elsősorban nevelés kérdése. Mint ahogy először mindig azt vesszük észre, ha hibát vétünk, nem pedig azt, ha valami sikerül.

SzN: Az sem jó megoldás, ha az ember folyton a szüleire mutogat, hogy mit rontottak el a nevelésében. Eljön az az idő, amikor úgy kell dönteni, hogy ezt a csomagot letesszük, és beleállunk a saját életünkbe, hisz a szabadságunk megvan hozzá.

SM: Igen, az, hogy beleszületünk valamibe, nem határoz meg minket. A kapott szociális téren nem tudunk változtatni, de van egy szabad mozgásterünk, ahol miénk a döntés. Viktor Frankl mondta, hogy az ember, kerüljön bármilyen helyzetben is, rendelkezik egy belső szabadsággal. Eldöntheti, mit hoz ki a helyzetből, amibe került. Neki ilyen volt a koncentrációs tábor, nekem a rák, Faludy Györgynek a börtönévek, ahol fejben írta meg a verseit. Egy darabig lehet hivatkozni a szülők hibájára, mert felszabadít, de egy idő után már nincs értelme, és nem hasznos. 

SzN: A boldogságkutatók azt mondják, hogy 50 százalékban genetika kérdése, hogy ki látja optimistábban, és ki pesszimistábbann a dolgokat. A materiális körülmények csak 10 százalékban befolyásolják a boldogságot, tehát, ha megnyeri valaki az ötöslottót, a statisztikák szerint az önmagában még semmire sem garancia. A maradék 40 százalék a lényeg, ugyanis cselekvés nélkül nincs boldogság. 

SM: Csíkszentmihályi Mihály, Amerikában élő boldogságkutató flow-elmélete jut erről eszembe. Több ezer embert kérdezett meg arról, mi a boldogság. A könyvének lényege pedig az, hogy amikor teljes belefeledkezéssel csinálunk valamit, amibe beletesszük időnket, energiánkat, az az áramlat visz minket a boldogság felé. Amikor elvész az időben a tevékenység, az a boldogság.

Amikor egy egész napos képzést csinálok, borzasztóan fáradtan, de boldogan megyek haza. Ha nem érzem, hogy odateszek valamit a világ asztalára, ürességet érzek. Ezért depressziós sok gazdag ember: hiába van pénzük, amiből eljárnak síelni, tengerpartra, és élvezik az életet, ha nem csinálnak semmi értékeset, boldogtalanok. 

SzN: Te évtizedenként mindig valami újat találsz. Keresed ezeket a dolgokat, vagy csak fellobban a vágy benned?

SM: Inkább arról van szó, hogy sokat olvasok, és ha valami felkelti az érdeklődésemet, annak utánamegyek. De számomra elengedhetetlen, hogy a megélt veszteségeket átértékeljük. Amikor az ember már elég idős, és rálátása van az életére, akkor felismerhető, hogy az élete veszteségei a legjobb dolgok, amik történtek vele, hiszen ebből építkezett, ebből nőtt ki a későbbi élete, tapasztalata. Először ezt nem látjuk, idő kell hozzá. 

SzN: A nagy váltások, a nagy fájdalmak miatt én is sokat sírtam, vitatkoztam magamban a világgal… - de, ha ma visszatekintek, hálás vagyok mindenért. Akkor kezdtem el befele figyelni, írni, tanítani, sok minden mással is foglalkozni, és megtalálni igazi önmagam.  Mintha az ember tényleg egy fává nőne. Ha valaki 40 feletti kezdi újra, szerinted mi az, amire leginkább szüksége van?

SM: A kockázatvállalás bátorsága, amikor az ember tulajdonképpen gyáván bátor. Amikor félve csinál dolgokat, de meglépi azt, amire vágyik. 

• femina klub
• munkahelyváltás
• karrier és siker
• sikeres nők
• karrierváltás
• Lélek&Test