Változunk, ezért váltunk: a pénzkeresés nem hivatás
Az idő adja meg a lehetőséget arra, hogy elgondolkozzunk azon, valóban azt csináljuk-e, amit akarunk.

GettyImages-1217856040
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Amikor én még kislány voltam, úgy voltam vele, mint a szellemes aforizmában: mindig is valaki akartam lenni. Ma már tudom, hogy pontosabban kellett volna fogalmaznom.

Konkrét terveim gyermekként nemigen voltak. Hogy őszinte legyek, később sem, és ennek egy ideig nem láttam hiányát. Most, felnőttfejjel sokszor meglepődök, hogy egy-egy tizenéves fiatal mennyire tudatosan tervez karriert, milyen pontosan tudja, mit akar, és azt is, hogy a céljai eléréséhez mit kell tennie. Sokszor irigylem őket, amikor én tizenéves voltam, fogalmam sem volt, mi leszek, ha nagy leszek. Akkoriban éppen azt hallgattam, hogy „szakközépiskolából nem lehet egyetemre felvételizni”.

Az egyetlen útravaló, amit kaptam, az volt, hogy tanuljak, nekem ne kelljen sehol három műszakban güriznem. Anyu hitt abban, hogy a tanulás a valakivé válás záloga, és én hittem neki.

Az első emlékem kisiskolás koromból, hogy ügyvéd akarok lenni. Emlékszem, a szüleim válása idején egyszer elkísértem anyut az ügyvédi irodába. Akkor még ügyvédi munkaközösségnek nevezték ezeket az irodákat. Maga a hely varázsolt el. Anyu ügyvédjének az irodájában ódon bútorok, süppedős szőnyegek voltak, emlékszem egy állólámpára és a kellemes pipafüstre, ami belengte az egész helyiséget. De a legnagyobb hatást a hatalmas, plafonig érő könyvespolc tette rám, ami tele volt vastag könyvekkel. Akkor, gyerekként azt gondoltam, azok a könyvek a törvénykönyvek, és egy ügyvéd ezeket mind fejből tudja. Ezt az elképzelésemet erősítette az iroda közepén fenségesen pöffeszkedő hatalmas íróasztal, amin hatalmas kupacban álltak az aktakötegek. Az egész a műveltség, a mérhetetlen szakértelem, az olvasottság érzését sugallta számomra, és én el is döntöttem, az ügyvéd egy nagy tudású ember. Ráadásul az íróasztalon egy fekete tárcsázós telefon is állt, ez pedig, ha szemernyi kétségem lett volna addig, végleg eldöntötte, hogy az ügyvéd egy nagy tudású ember, azaz valaki. És én ilyen valakivé szerettem volna válni.

Rajtam kívül mindenki azt szerette volna egyébként, ha tanár leszek. Ezt olyan dolgokkal támasztották alá, hogy a beszélőkém megvan hozzá, könnyen szót értek másokkal,  jó a szervezőkészségem, és a jegyeim elég jók ahhoz, hogy felvegyenek a tanárképző főiskolára.

Én azonban elképzelhetetlennek tartottam, sőt, megbénított a gondolat, hogy tizenévesen eldőljön a sorsom, és legyen egy szakmám, amit aztán évtizedekig csinálnom kell. Mindennap.

Sokszor gondolkodtam el középiskolás éveim alatt: ennyi lenne az élet? Ha nem vesznek fel sehova, akkor elhelyezkedek a szakmámban, férjhez megyek, gyereket szülök, és ennyi? Valóban ennyi lenne?

Amit magam körül láttam, szintén megrémisztett. A rendszerváltás éveiben jártam szakközépiskolába, és az addig kiszámítható világ, amit magam körül láttam, összedőlt. Olyan új fogalmakkal kellett megismerkednem, mint munkanélküliség, átképzés, korlátolt felelősségű társaság, privatizáció, kárpótlási jegy. Láttam, ahogy a több ezer főt foglalkoztató gyárak bezárnak, a téeszek felbomlanak, a politikaigazdaságtan-tankönyvek eltűnnek a süllyesztőbe, láttam, hogy anyu ugyanott dolgozik, ahol eddig, ugyanabban a beosztásban, csak most úgy hívják az eddigi vállalatot, hogy osztrák-magyar káefté, és a fizetése lényegesen kevesebb, mint eddig. És láttam, hogy a munkatársai meg a szomszédaink a munkanélküli hivatalba járnak. Mit mondjak, nem volt valami vonzó, amit láttam, és ez nemcsak elbizonytalanított, de a jövőképemnek sem tett túl jót.

Pár jó év után igen gyorsan eljutottam oda, hogy bármit, csak legyen valami munkám. Újabb, addig ismeretlen fogalmakkal ismerkedtem meg: túlképzett munkaerő, diplomás minimálbér, munkaerőpiacra való visszatérés, pályakezdők álláskeresési támogatása. És életemben először, alig a harmincon túl szembesülnöm kellett azzal is, hogy egyes munkakörökhöz öreg vagyok. És azzal is, hogy férjezett nőként, a gyermekvállalás előtt hátrányos a helyzetem. Sietek gyorsan hozzátenni, sokszor akkor is hátrányos helyzetűként indultam volna egy-egy álláspályázaton, ha kisgyermekes anyaként jelentkezem.

Szóval, az én szakmai pályafutásom inkább szólt arról, hogy lesz-e egyáltalán munkám, mint arról, hogy mi az, amit valójában szeretnék csinálni. Ha ironikusan akarnék fogalmazni, még a kiégésre sem volt lehetőségem. Vagy nem volt hol kiégnem, vagy elég időm nem volt rá.

Éppen ezért csodálattal nézek mindenkire, aki már gyermekkorában tudta, mi akar lenni. Azokra pláne, akik a céljaikat nemcsak megfogalmazni tudták, de az ahhoz vezető utat tudatosan végig is járták, megtették a szükséges erőfeszítéseket, ennek érdekében bevállaltak vargakanyarokat, esetleges zsákutcákat, és sosem adták fel.

És csodálattal adózom mindazoknak, akik egy hosszú szakmai pályafutás után megtalálták azt, ami valóban a hivatásuk, ami valóban nekik való, és volt merszük váltani, belevágni, újra felépíteni egy karriert.

„Azok közé tartozom, akik túl a negyvenen kezdték újra, és jöttek rá arra, hogy megteremteni a saját lehetőségünket és utána a lehető legjobban élni ezzel soha nem késő! Ekkortájt szembesültem azzal, hogy amivel eddig pénzt kerestem, az valóban csupán az volt: pénzkeresés” - meséli Mónika, és én újra elgondolkodom.

Egyszer, nagyon régen azt mondta nekem valaki, olyan munkát válasszak magamnak, amit ingyen is szívesen csinálnék. Ha belegondolok, évekig írtam ingyen, szóval, ha ezt a részét nézzük, azt gondolom, ebből a szempontból megtaláltam azt a munkát, ami nekem való. Vannak napok, mikor nyűg leírni a rettenetes fehér monitor elé, igen, és van, mikor megkínlódok egy-egy cikkel, de sosem gondoltam úgy az írásra, mint munka.

„Változunk, talán ezért váltunk. Eltelik az idő, a szerencsésebbek közülünk nemcsak korosodnak, de élettapasztalatot is szereznek, önismeretre tesznek szert, és így találunk rá arra a tevékenységre, ami amellett, hogy jövedelmet hoz, épít is minket. Nemcsak munka, de az a munka, amire valóban érett fejjel mondtunk igent, az a munka, ami belőlünk fakad, ezáltal nemcsak elvégezzük, de valóban úgy érezhetjük, hogy mi magunk és mások is gazdagodhatnak általa” - mondja Noémi.

És ez nem megy mindig simán. Van, amikor a váltás nem sikertörténet, hanem nyűglődés. Amikor csak érezzük a zsigereinkben, hogy amit találtunk, valóban testhezálló feladat, de sokáig nem tudjuk, hogyan valósítjuk meg, sokáig csak ténfergés van, a lehetőségek keresése, és azt éljük meg, a kapuk nem kinyílnak előttünk, de mindenütt zárt ajtókat találunk. Ahogy Kata esetében is: „Az elhatározást követte úgy 3 év vergődés. Elég depresszív időszak volt, mert úgy gondoltam, nem vagyok jó semmire. A környezetemben is sokan úgy gondolták, hogy én már feladtam, sosem fogok dolgozni, vagy azért, mert lusta vagyok, mert elszúrtam, mert nem lettem tanár, vagy mert már elszállt felettem az idő.”

Az idő, igen. A legnagyobb ellenség. Ha elhisszük, hogy már késő. De az idő a barátunk, ha arra használjuk, hogy felismerjük, az a változás, ami az eltelt évek során bennünk végbement, szükséges volt ahhoz, hogy megérlelődjön bennünk a váltás szándéka. Az idő kellett ahhoz is, hogy olyan képességekre tegyünk szert, ami a váltást lehetővé teszi. Ebben az értelemben nincs elvesztegetett idő, mert minden átélt helyzet, minden krízis, minden olyan váratlan esemény, amit korábban meg kellett oldanunk, olyan tapasztalattal, újfajta megküzdési stratégiákkal gyarapított minket, ami ahhoz vezetett, hogy bátorságra tettünk szert, megszereztük a rutint, szoktuk a bizonytalanságot, a változást. Az idő adta meg, hogy el tudtunk gondolkodni azon, vajon valóban a helyünkön vagyunk-e, valóban azt csináljuk-e, amit akarunk.

A cikk az ajánló után folytatódik

Ha a magam példájából indulok ki, nekem nagyon kellett az a másfél év, amíg nem írtam. Először is bebizonyosodott, hogy mindazoknak, akik azt mondták, nekem írnom kell, különben megbolondulok, nem lett igazuk, mert nem bolondultam meg. Arra viszont rájöttem, hogy mit nem akarok írni, és mit akarok. Volt időm megnézni, hova tart, merre vesz irányt az újságírás, és ebben nekem hol a helyem, van-e helyem benne egyáltalán. Így amikor megkérdezték tőlem, mi az, amit én újságíróként kínálni tudok, pontosan meg tudtam fogalmazni. Pontosan úgy, ahogy Bernadett fogalmaz: „Huszonévesen, a harmincas éveim elején arra vártam, hogy ajánlatot tegyenek, hogy mások figyeljenek fel rám, és mondják meg, hogy nekem ehhez tehetségem van, hogy nekem ezzel kell foglalkoznom. Arra vártam, hogy a sült galamb a számba repüljön. Most, jócskán túl a negyvenen és túl a váltáson, már pontosan tudom, hogy nekem kell megmutatnom magam, hogy nekem kell kopogtatnom, és azt mondanom, ezt tudom, ezt adom, ez ennyibe kerül, és ezért ez jár. Tudom képviselni magam, be tudom árazni magam, tudom, mit érek, és mit ér az a tudás, amit adok. Tudom, hogy nekem kell odaállnom mások elé, és azt is, hogyan tegyem mindezt. És ehhez kellett az idő.”

Hogy még mi kellett a váltáshoz, és milyen szakaszai vannak, cikkünk folytatásában mesélik el azok, akik felnőttként találták ki, mik lesznek, ha nagyok lesznek.

Fotók: Getty Images Hungary

Egyébként milyen egy női karrier?

Ezt is szeretjük