Ne meló közben szűrd le a nokedlit: az online munka etikettje megtörtént, elrettentő példákkal

Amikor még Baján laktam, az iroda, ahol dolgoztam, körülbelül hatszáz méterre volt az otthonomtól. Ez rengeteg előnnyel járt, például haza tudtam szaladni, hogy kiteregessek, ha lejárt a mosógép. És voltak hátrányai is. Azok az ügyfeleim, akik tudtak erről, munkaidő után, hétvégén ebédidőben, és este fél tizenegykor is rám telefonáltak (a pofátlanabbja felcsöngetett a kaputelefonon), hogy ugorjak már be, úgyis itt lakom egy köpésre.

Nagyon sok időmbe, és még több konfliktusomba került, hogy leszoktassam őket erről. Ez azért jutott eszembe, mert a hómofisz korában újra átélem mindezt, és kezdek egyre nyűgösebbé válni emiatt.

A home office nem újdonság számomra, mióta újságíró vagyok, itthonról dolgozom. Szeretem ezt, el sem tudom képzelni, hogy úgy írjak, egy sportcsarnok nagyságú teremben, több tucat kolléga telefonál, anyázik, interjúzik, csapkodja a billentyűt mellettem. Az egyéb munkakörülményekről - csend, nyugalom, helyre kis íróasztal virágcsokorral - már letettem, írtam cikket a játszótéren, játszóházban, lakóautóban elemlámpánál, és az autóban, az ölemben tartott laptopon is.

A tavaszi karantén nem viselt meg túlságosan, az sokkal jobban, hogy úgy éreztem, az otthonom virtuális átjáróházzá vált. Az én házam az én váram típus vagyok, utálom a hívatlan vendégeket, az erre jártam, gondoltam, beugrom meglepetéseket, ez a ház a mi otthonunk, a mi szigetünk, és szeretem én eldönteni, mikor és kit hívok meg ide, kit engedek be az intim zónámba.

Soha nem teszek fel a házunkról, a kertünkről, a szobabelsőkről képeket közösségi oldalakra, nem fényképezem le a kedvenc kis sarkomat, a bútoraimat, a megterített asztalt, a bolhapiacon beszerzett kincseimet, és a kis kertecskémet sem, és őszinte csodálattal vagyok azok iránt, akik telibe fotózzák a fürdőszobájukat meg a nappalijukat, a gyerekszobát, és mutogatják. Nekem ez annyira nyolcvanas évek, tudjátok, mikor vendégségbe mentünk, és a házigazda körbevezetett a házon, és még a vécébe is be kellett kukkantani, hogy lássuk, nekik mijük van. Anyu szerint előbb-utóbb azt fogják gondolni, hogy szégyellem a lakásunkat, vagy azt hiszik, retkes vagyok, de anyu mindig azzal foglalkozik, mit szólnak mások, szóval erre az érvelésre röhögve legyintettem egyet, és mondtam neki, hát higgyék.

Így aztán én lettem az a háklis anyuka, aki az online oktatás során először írt az iskolának, hogy nem szeretnék az olyan házi- és szorgalmi feladatoknak eleget tenni, ami azzal jár, hogy fotókat kell készítenem a kecónkról, és azt fel kell töltenem az osztállyal közös csatornára, a kislányomat is úgy ültettem le a monitor elé, hogy egy semleges háttér legyen mögötte.

Egészen jól ellavíroztam így, egészen novemberig, mikor újra újságíróként kezdtem dolgozni. A korlátozások miatt ugyanis zummol az egész világ, és persze hihetetlenül jókat röhögök a bakikon - a könyvtámasz-péniszre és a macskafilterre gondolok - ám ahogy telik az idő, megint egyre nyűgösebb vagyok. És nem vagyok ezzel egyedül.

„És akkor, basszus, azt hittem, leszédülök a székről, komolyan, szóval azt mondja az interjúalanyom, hogy egy pillanat türelmet, meg kell kavarnom a levest!” - meséli elhűlve egy kollégám. Jót röhögtem, és cserébe elmeséltem neki, az egyik első Zoom-interjú alkalmával velem is előfordult, hogy rohanvást érkeztem a monitor elé, és az interjú végén vettem észre, hogy a hatalmas kupac összekészített vasalatlan volt a hátterem.

Attól tartok, a zummolás is olyan lesz, mint a kilencvenes évek közepén a mobiltelefon, amit - a tulajdonosok szokásai alapján - nem véletlenül neveztek el akkoriban bunkofonnak. Pedig igazán kialakulhatna valami Zoom-etikett, mert úgy tűnik, a home office az életünk részévé vált.

Az első és legfontosabb dolog az lenne, hogy tiszteletben tartanánk, a home office nem azt jelenti, hogy bármikor elérhetőek vagyunk, és az úgyis otthon van mindenki elvén este kilenckor munkaügyben ne zummolgassunk. Természetesen lehetnek kivételek, én is interjúztam az elmúlt hetekben szombaton délután egykor és vasárnap este kilenckor is, mert az interjúalanyom, ha megfeszült, se tudott más időpontot találni, és én mondtam neki, ne aggódjon, nekem ez most belefér.

Nem árt, ha nem csak használni, kezelni is tudjuk azt a felületet, amit online munkára használunk. Nincs idegesítőbb, mikor azzal megy el értékes tizenöt-húsz perc az életünkből, hogy valaki szerencsétlenkedik, nem találja a gombot, kérdezgeti, látjuk-e, van-e hangja, és hogy most mit is kell csinálni.

Tapasztalatom szerint az emberek 99%-a képtelen arra, hogy figyeljen, ez az online térben még nehezebb. Azért próbálkozzunk. Akkor is, ha az étkezőasztalon vagyunk éppen rettentő fontosak, mert máshol nincs hely. És közben fő az ebéd, megy a mosógép, jön-megy a robotporszívó. Én például az interjúk alatt kizárom a kutyákat, mert nem biztos, hogy azt, akivel beszélgetek, érdekli, mit csinál Pötyike és Misike. Engem sem érdekel, hogy Fifike belemászott a csepegtetőbe, és tök cuki.

Arról sem szeretnék munka közben beszélgetni, hogy a hátam mögött azt a fantasztikus maszkot Velencéből hoztuk-e (igen), pontosan hol vettük (egy bácsi készítette, aki 40 évig dolgozott színházi jelmeztervezőként), és nagyon porosodik-e (igen), és az mellette mi, mert az is jól néz ki (egy bizbasz, amiért a férjem másfél órát alkudott az arabbal Haifában, én meg majdnem bepisiltem, annyira kellett). Ekkor került a hátam mögé munka közben a kovácsoltvas paraván egyébként, és még mielőtt, nem, nem az interjúalanyaimat beszélem ki, de valóban megtörtént esetről van szó.  

A figyelemhez az is hozzátartozik, hogy figyelmeztetjük a többieket a munka közben felmerülő esetleges történésekre, és itt nem arra gondolok, hogy kifut a leves, vagy le kell szűrni a nokedlit, hanem arra, hogy kisiskolás korú gyermekünk itthon van, lehet, hogy problémái akadnak az online sulival, és segítenünk kell neki. Esetleg pont zummolás közben jön a futár, és egy pillanatra ki kell szaladnunk a kiskertkapuhoz. Persze ezt a meló kezdetén jelentsük be, és ne akkor, amikor a futár megállt a ház előtt.

Bármennyire szeretjük hinni, nem vagyunk képesek a multitaskingra, szóval ne meló közben olvassuk el az e-mailjeinket, a hírfolyam is megvár, és a legfrissebb sztárpletykák se hűlnek ki az értekezlet végére. Ráadásul a steril online térben is látszik, hogy másra figyelsz, nem arra, amiről szó van.

A monitor nem tükör. Nem a saját képünkben kell gyönyörködni, ez Narzissusnak se igazán jött be. Dolog van, melózni kell. Senkit nem érdekel, mennyire karikás a szemed, hogy a bőröd a fényviszonyoktól sárgás, legalább tizenöt évvel idősebbnek nézel ki, és a hajadismilyen, majd munka után nézegetheted magad eleget.  

Ne egyél. Én sem gondoltam volna, hogy ezt le kell írnom. Ez nem laza, nem a dinamikus, fiatalos csapat ismérve, hanem tahóság.

Jó munkát mindenkinek!

Fotók: Getty Images Hungary

Egyébként is, hova tűnt a jó modor?!

 

• home office
• online meeting
• otthoni munka
• illem
• etikett
• Lélek&Test