Ki a szar anya? Aki elküldte az iskolába a gyerekét, vagy az, aki otthon tartja?

Kedves Anyák! Szeretnék nektek mondani valami fontosat. Mindazoknak, akik múlt hétfőn reggel elvitték a gyerekeiket az iskolába, és azoknak is, akik úgy látták jónak, hogy otthon tartják.

Hoztatok egy döntést. Nem kell senkinek magyarázkodnotok. Nem kell szégyellnetek a döntéseteket, magatokat. Nem kell bűntudatot éreznetek, ne gyötörjétek magatokat lelkifurdalással. Nem vagytok szaranyák, felelőtlen szülők.

Hoztatok egy döntést. Pontosabban kellett hoznotok egy döntést. Nem volt más választásotok.

Egy döntést meghozni pokoli nehéz még akkor is, ha ideálisak a körülmények, van idő a mérlegelésre, és megfelelő mennyiségű információ birtokában vagyunk.  

De nekünk egy éve csak kérdéseink vannak. A járványkezelési stratégia és az ehhez kapcsolódó kormányzati kommunikáció  következetlensége, a nem megfelelő tájékoztatás, a vírusról, majd később a vakcinákról szóló viták átpolitizáltsága nemcsak a járványhelyzet megítélését rontotta, de bizalmatlanságot, alacsony oltási hajlandóságot eredményezett. A korlátozások logikátlansága, az egymásnak ellentmondó nyilatkozatok, a pontos információk, tények hiánya bizonytalanságot és félelmet szült.

Hány gyerek betegedett meg eddig Covidban? Hányan kerültek a fertőzött gyerekek közül kórházba, és ott hányan fekszenek az intenzív osztályon? Az, hogy a brit mutáns fertőzőbb, mit jelent pontosan, milyen tünetekben mutatkozik meg, mi a lefolyása? Milyen gyógyszereket kaphatnak a gyerekek? Hány gyereket sújt a hosszú Covid? A gyerekek esetében ennek pontosan milyen tünetei vannak?

Ezekre, és számos más fontos kérdésre nincsenek válaszaink. 

Sokszor egymásnak ellentmondó, folyton változó adatokból, nyilatkozatokból, sajtóhírekből próbáljuk kitalálni, mi történik körülöttünk. Aki még teszi, mert egyre többször hallom, hogy belefáradtak a Covidról szóló információözönbe, és bojkottálják a járvánnyal, vakcinával kapcsolatos híreket.

Közben próbálunk a fenekestül felfordult világban létezni, valamiféle normálisnak mondható életet élni. Alkalmazkodni és kitartani. Főleg segítség és kapaszkodó nélkül.

És ebben a végletekig kiélezett, szorongatott helyzetben, soha-véget-nem-érő, bizonytalan és frusztrált időszakban naponta több súlyos döntést kell meghoznunk. Úgy, hogy fogalmunk sincs, hogyan legyünk okosak, de ha okosak nem is, legalább felelősek.

Legutóbb, a harmadik hullám csúcsán, egy nehezen átlátható oltási terv után, az átoltottságról és az első oltás utáni védettségről szóló ellentmondásos hírek közepette arról, visszük-e alsó tagozatos, óvodáskorú gyermekeinket a 2021. április 19-én megnyitott oktatási intézményekbe.

Mi úgy döntöttünk, hogy a kislányunk itthon marad.

Nem kértük ki a kardiológus, a gyerekorvos, a barátaink, a tanítók véleményét, és az iskola részére is csak szűkszavúan indokoltam meg a döntésünket.

Mert senki nincs, aki ismeri a helyzetünket, senki nem tud a bőrünkbe bújni, és nem tudja a helyünkbe képzelni magát.

„Hajnye, Lány, tán te ott álltá’, és tartottad a gyertyát?” - fordult felém a fakanállal a kezében a mamám, amikor a kiskonyhában tele szájjal mondtam a véleményemet valaki másról, akivel nem értettem egyet, és azt elemezgettem, miért hülye, és miért nem úgy kellett volna csinálniuk, hol cseszték el, és én mennyivel jobb döntést hoztam volna.  „Örüjj, hogy neked nem köllött ilyeneken gondókodni és e'hallgass! Maj’ha te kerűsz a helyükbe, akkó legyé’ okos!” - koppant a mondat a konyhakövön, én meg némán piszkálgattam a viaszos vásznon az almás pite morzsáit, és befogtam a számat.

Hallgatni, befogni a szánkat úgy általában bölcs dolog. Én most mégis úgy döntöttem, mondok néhány szót, mert van tapasztalatom, és nagyon vigyázok arra, hogy innen, az étkezőasztal mellől ne afféle vácrátóti Keribredsóként osszam az észt. Mert abban nem hiszek, hogy magas lóról kinyilatkoztatni bármit van értelme. Azt viszont tudom, hogy aki előrébb jár, bármikor visszafordulhat. És aki előbb mászta meg a hegyet, az le tud hajolni, hogy a kezét nyújtsa az utána érkezőknek.

Mindenekelőtt egy nagyon fontos dolgot szeretnék tisztázni: az, amit most home office-nak nevezünk, az nem az. Onnan tudom, hogy én kilenc éve dolgozom home office-ban.

A kényszerűségből, a pandémiás helyzet miatt otthonról végzett munka egy szükségmegoldás. Nem való mindenkinek. Úgy pláne nem, hogy egyetlen lakásban összezsúfolódva, rajtunk kívül a férjünk és a két gyerekünk is otthonról dolgozik, tanul, mi pedig a konyha sarkában rendezünk be magunknak egy hevenyészett munkaállomást.

A távmunkához technikai eszközök, fegyelmezettség, rugalmasság, hatékony időmenedzsment, önfegyelem és együttműködés szükséges. Azt gondolom, az elmúlt egy évben igen sokunk úgy dolgozott otthon, hogy ezeknek híján volt, és nem azért, mert az egyéni kompetenciák hiányoztak. A távmunka előkészületet, hosszú tanulási folyamatot igényel. Persze meg lehet tanítani valakit úgy is úszni, hogy belökjük a Duna közepén a ladikból, és azt mondjuk neki, most pedig gyere ki a partra, ahogy tudsz, de nem ez a legjobb módja.

A home office nem azt jelenti, hogy munka közben két órarendet, egy másik felnőtt ember napi munkabeosztását kell figyelnünk, két telefon között berakunk egy adagot a gépbe, az online értekezlet közben fél szemmel a tűzhelyet figyeljük, ügyfelezés közben felvágottas szendvicset csinálunk tízóraira, és alig várjuk, hogy este mindenki eltakarodjon aludni, hogy az elmaradt munkát befejezzük.

Ebből következik a másik nagyon fontos dolog: nem a gyerek a nyűg, hanem a helyzet maga.

Nem a gyerek van útban, nem a gyerek az, akitől nem tudunk dolgozni, nem ő áll az utunkban. Nem ő az, akit el kell paterolni végre otthonról, hogy hátradőljünk, feltegyük a lábunkat az asztalra, és nyugodtan meg tudjunk inni egy bögre kávét. Maga az élethelyzet az, amiben lehetetlen dolgozni, és amitől az őrület küszöbére jutunk nap mint nap.

Nincs az az anya, nincs az a szülő, aki a gyereke helyett a melóját választaná.

És az anyák nem azért dolgoznak, mert úri kedvük így tartja, hanem azért, mert nincs más választásuk. Egy keresetből Magyarországon nagyon kevesen tudnak megélni úgy, hogy elmondhassák magukról azt, jók az anyagi körülményeik. 

Nem én, hanem a statisztikák mondják, hogy hazánkban a családoknak egy-másfél havi tartalékuk van. Ez egy átlagos adat, nagyon sok családnak egyáltalán nincs tartaléka. Annyi tartalékot pedig szintén nagyon kevesen tudnak felhalmozni, ami elegendő arra, hogy egy - jelenleg egy éve, de ki tudja, meddig tartó - világjárványt vagy más krízist átvészeljen. És lecsúszni nagyon könnyű. Három-négy hónap múlva a pénztelenség már nem arról szól, hogy befizetjük-e a villanyszámlát, vagy vásárolunk a hétvégére, hanem arról, megmarad-e a tető a fejünk felett.

Végül, de nem utolsósorban, információk és tájékoztatás hiányában mindenki olyan véleményt formált a vírushelyzetről, amilyet tudott. Én magam sem vagyok biztos abban, hogy elegendő tudással és valós információkkal rendelkezem.

Meghoztam a saját döntésem. Ahogy te is.

Én is látom a gyerekemen, hogy kivan. Ahogy én is. Ahogy te is. Én sem tudok neki válaszolni arra a kérdésre, hogy Anya, meddig tart még? Én is ugyanazt a választ tudom adni, amit te. Hogy nem tudom. Annyit tudtam tenni, amit te. Elmagyaráztam neki, hogy így döntöttünk, mert jelen pillanatban ezt látjuk helyesnek. És azt is elmondtam neki, hogy nem biztos, hogy ez jó döntés volt, ezt majd az idő igazolja, vagy cáfolja meg. De a döntésemért vállalom a felelősséget.

Kedves Anyák!  Nem kell senkinek magyarázkodnotok. Nem kell szégyellnetek a döntéseteket, magatokat. Nem kell bűntudatot éreznetek, ne gyötörjétek magatokat lelkifurdalással. Nem vagytok szaranyák, felelőtlen szülők.

Hogy ti milyen anyák vagytok, azt nem a szomszéd, az osztálytársak szülei, a pedagógus, a barátnők, a Facebookon fröcsögő kommentelők fogják eldönteni. Hogy te szaranya vagy jó anya vagy-e, azt egyetlen ember fogja eldönteni: a saját gyereked. És csak az ő ítélete számít. Semmi és senki más nem számít.

Fotók: Getty Images Hungary

Felelősséget kell vállalnunk egymásért.

• gyereknevelés
• iskola
• covid-19
• szülői szerep
• Gyerek