Milyenek a mai gyerekek? Sosemvolt csodavilágba gyömöszöljük őket, amiben nekünk sem volt részünk
A világ egyetlen klikkre van, és azonnal hozzáférhető. Minden és mindenki elérhető. Nincs se távolság, se idő. Megérteni, befogadni mindezt, feldolgozni ezt a hihetetlen információt, felvenni a ritmust ezzel az állandóan mozgó, színes és túlságosan ingergazdag világgal.

GettyImages-1184609378
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A játszótér melletti bisztróban ültem egy pohár csapolt sör mellett, mikor a szomszéd asztalhoz telepedett két nagymama. Megörültem nekik, mert otthon felejtettem a könyvem, és arra gondoltam, sokkal kellemesebb lesz őket hallgatni, mint két asztallal odébb az elsőrandizó párt, akik a beszélgetésnek abban az egyébként dögunalmas fázisában tartottak, milyen zenét szeretnek. Ráadásul nem is kell annyira fülelnem, mert közelebb van az asztal.

Nem sokkal később már hallgathattam is, hogy milyenek ezek a mai gyerekek. Állandóan foglalkoztatni kell őket, nyolcévesen már úgy nyomkodják a telefont, mintha azzal a kezükben születtek volna. A lányom ilyen idősen már elment egyedül a boltba kenyérért meg tejért, az unokám meg nem találna innen haza, sóhajtott a nő, aztán szótlanul bámultak a gyerekek felé, akik a hatalmas fahajón játszottak. Nem tudják mi, de valami baj van, állapították meg, nem jól van ez így, régen más volt. Tudják, felneveltek két-három gyereket. Régebben nem ilyenek voltak. Sajnos csak egy presszót ittak, és hamarosan szedelőzködni kezdtek. Egyedül maradtam a gondolataimmal.

Idén nyáron engem is sokat foglalkoztatott a kérdés, milyenek a mai gyerekek. Persze magamból indultam ki. Logikusnak tűnt a lépés, de hamar beláttam, hogy tévúton járok. Egy kicsit el is szégyelltem magam. És arra jutottam, nekem akkoriban egyszerűbb volt. Nem volt jobb, nem volt rosszabb, de egyszerűbb volt.

Amikor gyerek voltam, öt helyen lehetett cipőt kapni a városban. A két nagy áruházon kívül volt három maszek butik, és a bankot úgy hívták, OTP. Egészen tizenöt éves koromig ez a három betű jelentette a bankot. Posta három helyen volt a városban, tudtam, hogy ott lehet levelet, képeslapot, csomagot feladni, és oda kell bemenni érte, ha akkor hozta a postás, mikor senki nem volt otthon.  Két könyvesbolt volt, és három hamburgeres. Két mozi. A pénz érme volt és papír, ha telefonálni akartunk, le kellett menni a sarokra a fülkéhez. Az út - az ötvenötöst leszámítva - kétszer egysávos volt, és alig volt autó. A szüleink közül legalább az egyik délután öt körül már otthon volt. Nem volt játszóház, kalandpark, ha kinőttünk a játszótérből, egymáshoz jártunk át bandázni, vagy lenn voltunk az utcán. A társasjátékok gyerekeknek szóltak, a felnőttek egymással bridzseltek, és más felnőttekkel szórakoztak. Kedden volt az Isaura, pénteken a Szeszélyes évszakok, a Parabolában pedig mindig volt meztelen nő. A Híradó fél nyolckor kezdődött.  Paradicsom augusztusban volt, eper júniusban, spárgát meg nem is láttunk. Télen volt banán, narancs, sorban állás után. Május elsején sör és virsli, felvonulás után.

A világ egyszerű volt, és kiszámítható. Ahhoz, hogy biztonsággal mozogjunk benne, néhány dolgot kellett megtanulnunk.

Ma egy nyolcéves gyerek azzal szembesül, hogy fizetni lehet kártyával, pénzzel, úgy, hogy a telefont vagy az okosórát hozzáérintjük a terminálhoz. Ha bemegyünk egy üzletbe, nem lehet eldönteni, milyen évszak van, mert a gyümölcs- és zöldségpultnál télen-nyáron ugyanaz a kínálat. Csak egy plázában több üzlet van, mint egy kisvárosban. A könyv lehet hangos, lehet "e", lehet papíralapú. A telefonon kívül okos a hűtő, a sütő, a porszívó, sőt, már az otthon is, minden villog, zenél, sípol. Hírek nem egyszer van egy nap, hanem minden pillanatban, az információ olyan mennyiségben és iramban zúdul ránk, hogy fel sem fogjuk. A fotózást nem kell megtanulni, elég kattintani, aztán szűrőket alkalmazni, képszerkesztő programokkal átalakítani. A világ egyetlen klikkre van, és azonnal hozzáférhető. Minden és mindenki elérhető. Nincs se távolság, se idő.

GettyImages-1079744260

A munkaidőnek nincs vége négykor, sokszor a munkahely is ott van, ahol az otthon, anya, apa otthon van, de csak testben, és a hétvégén is dolgozik. Az üzletek mintha sosem zárnának be, csak ünnepekkor, este tízkor is el lehet menni bevásárolni, sőt, el se kell menni, mert amit összekattintunk, kihozzák. Egy tízéves gyerek ma jó esetben nem látott kézzel írt levelet, és fogalma sincs, hogy kell azt feladni a postán, van viszont millió futárcég, aki hozhat levelet, csomagot meg héliumos lufikat is. Nem lehet megkülönböztetni, anya és apa miért nyomkodják a billentyűket, azért mert dolgoznak, mert vásárolnak, mert a pénzügyeiket intézik, vagy azért, mert beszélgetnek valaki mással. Minden él, lüktet és mozog minden pillanatban, nincs megállás, szünet vagy kikapcs. Mindeközben egy piros autó föld körüli pályán kering.

Egy ilyen világban kell a gyerekeinknek helyt állnia. Megérteni, befogadni mindezt, feldolgozni ezt a hihetetlen információt, felvenni a ritmust ezzel az állandóan mozgó, színes és túlságosan ingergazdag világgal.

Őszintén sajnálom őket. Ember legyen a talpán, aki ebbe az őrületbe tud csendességet, nyugalmat és ritmust vinni.

Közben persze mindenki érzi, hogy ez nem jó így, hogy valami nagyon elcsesződött, így aztán megpróbáljuk őket mindettől megvédeni, de valahogy azt is elbénázzuk. Körülbelül húsz éve minden várandós anya tudja, hogy az elsőháromévalegfontosabb, hogyazanyatejestáplálás, hogy ahordozásfontossága. Még soha senki nem kérdőjelezte meg, cserébe csináljuk, mert a jelszó ezeken felül az, hogy védjük, óvjuk meg a gyerek lelkét. És persze legyen boldog gyerekkora. Meg kötődjön. Nem fegyelmezünk, nem kiabálunk, nem mondjuk, hogy nem, csak dicsérünk, azt is rosszul, mert a személyiségét díjazzuk, nem támasztunk vele szemben elvárásokat, pusztán annyit sulykolunk belé, hogy okos, ügyes és tökéletes. Vigyázunk rá, hogy ne sírjon, ne csalódjon, ne frusztrálódjon, ne legyenek traumatikus élményei.

Nemhogy az agyukat, az elméjüket próbálnánk megvédeni ettől az információs zajtól, ettől a virtuális kofalármától, ami zajlik. Mert lassan az is kihívás a számukra, hogy olyan papíralapú könyvből olvassanak, amiben a képek, ha rábökünk, nem mozognak, nem adnak ki hangot. És akkor egy inger nélküli másfél-két óra nem a zuhanás a nihilbe, hanem lehetőség. Akár az unatkozásra is.

Nem, nem a régi időket sírom vissza. Csak én még emlékszem arra, mi volt bezzeg régen. Az első munkahelyemen még telexen küldtem fel a központnak az adatokat, és ezért járt nekem egy liter védőital. Az elkövetkező húsz évben meg kellett ismerkednem az internettel, a készpénzhelyettesítő eszközökkel, huszonsok bankkal, a csoportos átutalás fogalmával, az Excellel, meg kellett tanulnom, melyik gazdasági társaság mi fán terem, a mobil- majd az okostelefonnal, a szkennerrel, a felhővel, applikációkkal, a kriptovaluta, a B2B fogalmával. Meg kellett tanulnom egyéni vállalkozni, önmenedzselni, brandigelni, betárcsázós internet után más szolgáltató után nézni az alapján, ki húz be a kecóba 14 méternél kevesebb tyúkbelet. Majd elfelejtem, legalább kétszáz számomra új konyhai alapanyagot.

A cikk az ajánló után folytatódik

És néha azt kívánom, bárcsak a következő három hétben ne lenne valami hihetetlenül, rohadtul innovatív dolog, mert szétreped a fejem. Szóval nem a fejlődést tartom rossznak - bár nem merem megjósolni, hogy ez ezzel az általános emberi intelligenciával hova fut ki -, hanem azt látom, egy átmeneti és minden szempontból kaotikus időszak kellős közepén vagyunk, ahol a felnőttek egy része még próbál felzárkózni vagy szinten maradni, a gyerekek viszont több világ között kóvályognak: a nagyszülők vényre és kockás füzetbe írt receptjeinek világában, a szülők „adom a faxhangot” világában és ebben a mindenki számára új világban, ahol kevés ember ismeri ki magát pontosan, és ezek a kóválygó emberek próbálják őket felnevelni és kitalálni, vajon mire lehet ezeknek a gyerekeknek szükségük, mire készítsék fel, mire tanítsák meg őket. Közben gyömöszöljük bele (vissza?) őket egy olyan sosevolt csodavilágba - a hívószavak a naturális, természetközeli -, amiben nekünk sem volt részünk, és fogalmunk sincs, milyen az. 

Mintha Marty McFly egyszerre lenne mindenhol: a múltban, a jelenben és a jövőben. Csak nem azt mondanák neki, hogy "Mi van, McFly, nyuszi vagy?", hanem azt, hogy „én nem tudom, mi van ezekkel a mai gyerekekkel, hát régen ez nem így volt”.

Fotók: Getty Images Hungary

Az is kérdés, van-e lehetőségük a gyerekeknek együtt lenni.

Ezt is szeretjük