Jó iskolát találni lutri, és nem árt jövőbe látónak lenni hozzá. A többi majd menet közben kiderül.

Bár a nagy hajrá majd csak február végén jön, az iskolák már javában toboroznak, nyílt napoznak és az egyre (ön)tudatosabb szülők már gyerekük ötéves korától sorra látogatják az intézményeket, hogy a legjobb iskolát válasszák.

Mivel a jövőbe látás képességét igen keveseknek sikerül elsajátítani, az iskolaválasztás tulajdonképpen mindig lutri, még akkor is, ha úgy tűnik, minden létező információt begyűjtöttünk, és fejből idézzük Vekerdy tanár úr témába vágó összes írását.

Az iskolaválasztásnak vannak nagy, általános érvényűnek tekinthető ajánlásai. Ezek az ökölszabályok a gyakorlatban nem mindig érvényesíthetők, kezdjük azzal, hogy sorra vesszük ezeket, és azt is leírom, mi hibádzik a kréta körül.

Magyarországon elméletileg szabad iskolaválasztás van, ez annyit jelent, hogy szabadon dönthetünk arról, melyik intézménybe szeretnénk járatni a gyerekünket. Ennek persze vannak akadályai. Sok iskolába nagy a túljelentkezés, az általunk jónak tartott suli messze van, vagy nem tudjuk finanszírozni. Ezek az intézmények az első körben kihullanak, de ez még nem nagyon szokta a szülők kedvét szegni, még bőven van miből választani.

Amit már ezerszer hallottunk

Ami a “hogyan válasszunk iskolát” tanácsok során mindig elhangzik, az, hogy lehetőleg legyen közel a lakóhelyünkhöz vagy a szülők munkahelyéhez, mert a 7-8 éves gyereknek - és a szülőknek is - megterhelő a hosszas utazás. Felhívják a figyelmünket arra is, a későbbiekben a gyerek hazasétálhat a suliból. Ez valóban így van, de ezt az igényt sokszor felülírja, hogy a gyerek jó iskolába járjon, és megkezdődik a véget nem érő ingázás a szomszéd kerületbe, faluba, városba.

Távol álljon tőlem, hogy belekezdjek az “én is busszal jártam iskolába, mégis rendes ember lett belőlem” tirádába, vagy a szuperanya szerepében tetszelegjek, de a messzebb eső iskolát nem találom akkora problémának, hogy emiatt szelektáljunk az intézmények között.

Egyébként valóban busszal jártam általános iskolába, és nem emlékszem, hogy ez gyerekként akkora pluszterhet rótt volna rám, igen, tisztában vagyok azzal, hogy az én időmben minden más volt, és három kocka-Ladán kívül csak a Volán-busz rótta az utakat, nem volt dugó, és egyébként is, ez egy sokkal veszélyesebb világ. De nem mondanám, ha nem így történt volna, és nem lenne tapasztalatom arról, milyen a gyereket két éven keresztül a 15 kilométerre levő óvodába vinni naponta.

A távoli iskola hátrányát inkább abban látom, sokkal nehezebb közösséget kovácsolni úgy, hogy öt különböző településről járnak a gyerekek ugyanabba az osztályba. Ha nem is lehetetlenül el a délutáni vagy hétvégi közös bandázás, nehezebb lesz megoldani, mintha a szomszéd utcákból jönnének össze a gyerekek játszani.

A következő, unalomig ismert iskolaválasztó szlogen a “tanítót válasszunk, ne iskolát!” Igen, harminc évvel ezelőtt, mikor én jártam iskolába, a tanítók a város, a kerület ismert és jó esetben elismert, tiszteletre méltó tagjai voltak. Egy olyan kisvárosban, ahonnét én jövök, szinte minden tanárt arcról, névről ismertek az emberek. Tudták, ki áll szigorú, de igazságos tanító hírében, és ki a háklis vén boszorkány, akitől lehetőleg meg kellene menekülni. Anyáink ki tudták számolni, ha a gyerek két év múlva megy suliba, akkor a Margitka vagy az Ilona néni lesz az osztályfőnöke, mert az ő osztályuk két év múlva ballag.

Hát most ember legyen a talpán, aki tanító szerint tud iskolát választani! Egyrészt akkora a pedagógushiány, hogy sokszor a leendő elsősöknek még augusztus közepén sincs tanítójuk. Másrészt a gyerekekhez hasonlóan a tanítók is a harmadik faluból érkeznek az iskolába, és nem tudunk bizalmasan összehajolni a fodrásznál, hogy “a Feri tanító bácsiról a Piros iskolából tudsz valamit, hülye?” Pedagógusnak lenni már rég nem életpálya, hanem túlélés a zombiapokalipszis idején, és ez ránk, a gyerekünkre is hatással van. Szóval a tanító személye ma inkább zsákbamacska, mint tájékozódási pont.

A nyílt napok sem sokat segítenek. Amit ott látunk, egyáltalán nem biztos, hogy valós kép. Én még emlékszem, amikor a mi osztályunkat látogatta meg a szakfelügyelő, a legmegátalkodottabb némber is elővarázsolt magából némi bűbájt. Ez nincs másként ma sem, ha másért nem, a mit szólnak mások szorítása miatt. Ne feledkezzünk meg arról sem, sok intézménynek ilyenkor van lehetősége eladni magát, mindent kipakolnak a kirakatba. Egyetlen tanító sem fogja a nyílt napon bevallani nekünk, hogy tanítani szeret, de az iskola igazgatója egy vadbarom, a fenntartóról ne is beszéljünk, a kolléganő fúrja, és egyébként is tele van a töke, mert a saját gyerekével épp a hatosztályos gimi felvételijére készül, emiatt pláne cafatokban lógnak az idegei.

Gyűjtsünk be valós információkat! - szól a tanács. Na, mondom, erre ki nem alkalmas. A többi anyuka.

Mindenki elfogult, ki ezért, ki azért. Mert az egyiknek szereti a tanító a gyerekét, a másik úgy érzi, az övét nem annyira. Az egyik anyuka azért elégedett, mert Bécike nagyon jól érzi magát az iskolában, alig várja a hétfőt. A másik azt tartja fontos szempontnak, hogy a tesitanár tök jó pasi, és nem futtatja a gyerekeket körbe-körbe a suli körül. Szintén nem szűrhetünk le valós információt a fortyogva előadott sztoriból, mit szólt be Jutka néni a múltkor, és mi a frászt képzel ez magáról, és egyáltalán, mi köze hozzá, hogy hogy élünk mi, tanítsa a gyereket az iskolában, az a dolga. Az egyik apuka szerint a harmadikosok tanítója azt képzeli, a Roxfortban van, a másik apuka tapasztaltabb tanítóra vágyott. Aztán hallottam már olyat is, hogy nagyon elégedettek az iskolával, mert új és szép az épület. Erre szoktam mondani, hogy haldokolni egy modern kórházban, vagy meggyógyulni egy kopottas kórteremben, nem mindegy. Szóval az így összeszedett dolgok inkább emocionális benyomások, és nem információ, ami alapján meg tudjuk ítélni az intézményt.

Oké, de akkor hogyan?

A legfontosabb, hogy ne magadnak válassz iskolát, hanem a gyereknek.

Tapasztalatom szerint azok a szülők, akik határozottan kijelentik, hogy ők ismerik a legjobban a saját gyereküket, pont azok, akiknek fogalmuk sincs a saját gyerekükről. Lehet, hogy meg vagy győződve arról, hogy a gyerekedet hatévesen a reáltantárgyak érdeklik, és már középsőben határozott mozdulattal nyúlt az “Első könyvem az atomfizikáról” kötetért a könyvtárban, vagy művészhajlamot vélsz felfedezni benne, mert Elza nagynéni múltkor megjegyezte sóhajtva, hogy a dédpapa kiváló zongorista volt, ugyanilyen hosszú, kecses ujjai voltak, mint Lillácskának, közel sem biztos, hogy jól látod.

Én magam is intézményen belül, az óvodai évek alatt jöttem rá, hogy a Waldorf nem nekünk való. Sem a gyereknek, sem nekünk. Végigcsináltuk, volt, amit nagyon szerettem, sok dologért vagyok nagyon hálás. Hogy más iskolát választottunk, attól a Waldorf-pedagógiát mint módszert és Rudolf Steiner munkásságát elismerem és tisztelem, de nem vagyunk egy Waldorf-família, na.

Éppen ezért mondom, hiába gondolja valaki a jól - jobban - kistafírozott egyházi suliról, hogy a gyereknek ott a helye, mert a tantestület önálló, az épület szép, a tantermek jól felszereltek, gondoljunk bele abba is, akarunk-e hétfőnként fél hatkor kelni a kötelező mise miatt, vasárnaponként istentiszteletre járni, egyáltalán, fel tudjuk-e vállalni a kötelezettségek terhét, az életünk összhangban áll-e az intézmény elvárásaival.

Sokan, sokszor leírták előttem, hogy a saját meg nem valósult álmainkat ne a gyereken próbáljuk bevasalni. Oké, anyuból nem lett balerina, sem olimpiai bajnok hármasugrásban, apu sem tudta valóra váltani gyermekkori terveit arról, hogy belőle lesz a második Öveges professzor. Nem biztos, hogy jó ötlet a testneveléstagozat, a matekzseniképző, és felesleges középsőtől hegedülni tanulni csak azért, mert mi rajongunk Paganiniért.

Olyat is csak filmeken láttam, hogy egy hétéves gyereknek kialakult érdeklődési köre, egy bizonyos témára specializálódott tudása lett volna. Nem hiszek azokban a történetekben, amik úgy kezdődnek, már ötéves koromban tudtam, ha felnövök, tűzoltó leszek. Még Bruce Springsteent is egyvalami érdekelte, mikor az anyja kikölcsönözte neki azt a gitárt gyerekkorában: a póz.

Az alapítványi vagy magániskolák általában speciális képzésekkel csábítják a szülőket: két tannyelvű képzések, sakkprogram, különböző sportok beépítése a tantervbe, érzelmiintelligencia-fejlesztés, robotika, lovaglás terápiás állatokkal, közösségi kutya, Marsról importált tanerők, opera alapfok első tanév végére. Egyetlen pedagógiai módszer, egyetlen, ma még trendinek számító oktatás követése nem garancia arra, hogy a gyerek jó helyen van. A hangzatos kifejezések, a weboldalra kirakott sikertörténetek, a színes-szagos marketingszöveg csábító lehet, csakhogy ha nincs mögötte tartalom, tapasztalat és szakértelem, ott vagyunk, ahol a part szakad.

Nézzük meg jobban, mi mindenért fizetünk. Különórára mi magunk is el tudjuk vinni a gyereket - feltéve, ha van rá időnk, és telik rá - a speciális órák önmagukban nem nyújtanak garanciát arra, hogy a gyerek előmenetele biztosított, megszerzi azt a tudást, amit az iskolának nyújtania kell.

A meztelen igazság, ami kicsit fáj

Egy szó mint száz, hogy a legjobb iskolát választottuk-e, az menet közben derül ki. Ez olcsó vigasznak tűnhet, de tényleg így van. Az idő dönti el, jól választottunk-e. Menet közben derül ki, hogy az iskola ad-e érzelmi biztonságot a gyerekünknek, képesek-e arra, hogy megtanítsák tanulni, fenn tudják-e tartani a kíváncsiságát, jóra való vágyát, hogy gyerekünk éhezni fogja a tudást, vagy lankad a motivációja, mert elveszik a kedvét a tanulástól.

Menet közben derül ki, hogy igazunk lett-e, és gyerekünk valóban a kis létszámú osztályban tud jobban figyelni, tanulni, vagy kiderül, hogy nagyobb zsizsgésre lenne szüksége. Hogy jól érzi-e magát az osztálytársai közt, be tud-e illeszkedni a közösségbe, és ehhez kap-e segítséget. Hogy izgulós lesz-e, vagy - meglepetésre - visszahúzódóvá válik az otthon nagydumás kiscsaj.

Két dolog van, amibe kapaszkodhatunk. Az egyiket Vekerdy tanár úr hagyta ránk, és úgy szól, hogy a szülő mindig a gyereke cinkosa legyen, ne az iskoláé. A másik az én nagy igazságom, és úgy szól, hogy sehol nem kell ott maradni, ahol nem jó. Mindenhonnan el lehet, és el kell jönni, ha a gyerek érdeke úgy kívánja.

A többi lutri.

(Képek: Getty Images Hungary.)

• iskola
• iskolakezdés
• tanulás
• iskolai élet
• oktatás
• Gyerek