A bezzegelés nagy része hazugság: a múlt dicsőítése helyett jobb lenne, ha megtalálnánk a jelen értékeit
Hogy „milyenek ezek a mai gyerekek”, arról nem a kütyü tehet. Hanem mi magunk. Csak ezt nehéz bevallani. Bűnbakot találni mindig könnyebb, és ez a bűnbak most a kütyü.

GettyImages-119014659
beauty and style
Top olvasott cikkek

Évek óta élénk érdeklődéssel figyelem azokat a bezzegelő írásokat, amik időről időre bejárják az interneteket. Az első ilyet még körlevél formájában kaptam, azóta több hasonló járta körbe a közösségi oldalakat.

Mindegyik arról szól, hogy bezzeg a mi időnkben - a predomestos korban - még a mezőn szaladgáltunk, és órákat töltöttünk azzal, hogy fűszálat rágcsálva néztük a bárányfelhőket az égen. Hogy bezzeg mi két fakockával játszottunk egész délután, fogócskáztunk, és hemperegtünk a szalmabálákon.

Ezek a mai gyerekek meg csak kütyüznek. És ez szörnyű.

Én szerencsés vagyok: anyai ágon munkáscsaládba, apai ágon tanyasi parasztcsaládba születtem. Hatéves koromig Alvégen laktunk, a Zöldtakony kocsma mellett, a cigánysorhoz közel. Addig sem volt unalmas a gyerekkorom, ám a java akkor kezdődött, amikor elköltöztünk a frissen felépült ház első emeletére. A környéken még nem volt betonút, és akkor fektették le a gázt is. Az új lakótelepre költözők mindegyike fiatal házaspár volt, kisgyerekekkel.

Így én valóban estig bújócskáztam és fogóztam a többiekkel a hatalmas gödrökben, amibe később a csövek kerültek, a közelben levő artézi kútról ittunk a retkes tenyerünkből, és még akkor is tollasoztunk, mikor olyan sötét volt, hogy már nem láttuk a labdát.

Amikor a mamáéknál voltam a tanyán, berendeztük a szomszéd, lakatlan tanya disznóólait lakásnak, bunkert építettünk, mentünk a kutyákkal a határba portyázni, bicikliztünk, és nyomorgattuk a kiscicákat. Mezítláb jártunk, és a földről ettük a lepotyogott faepret, téptük a papsajtot, és legeltük a küves melletti bokorról a fosószilvát.

Tökéletes hibrid vagyok: a kulcsos panelgyerek és a meztéllábas tanyasi gyerek keveréke. Mindkét szerepben feltaláltam magam, és mindkettőt imádtam.

Másodikos koromtól kezdve egyedül jártam a busszal az iskolába, negyedikesként pedig egyedül, biciklivel mentem mindennap edzésre a Petőfi-szigetre. Ahogy a többi osztálytársam is. Amikor anyu délutános vagy éjszakás volt, egyedül maradtam otthon, ha délelőttös volt, egyedül indultam el az iskolába: óracsörgésre ébredtem, és én csináltam magamnak uzsonnát.

Suli után csapatba verődve bandáztunk a buszmegállóban, elengedtük a buszt, és a későbbivel mentünk haza. Sokszor egyedül is ott ücsörögtem, mert imádtam figyelni az embereket, találgatni, ki hova mehet, milyen ember, mi lehet a foglalkozása.

Más idők voltak. Akkoriban anyáinkat nem nyomasztották kéthavonta új pedagógiai elvekkel és módszerekkel: senkinek nem volt lelkifurdalása, mikor hajnalban a fél hatos buszon ott ült mellette a négyéves gyereke, és vitte a Posztó óvodába, nem csináltak lelkiismereti kérdést abból, a kilencéves gyereknek szabad-e otthon maradni egyedül éjszakára. A lelki életünk és az érzelmi intelligenciánk nem volt a középpontba állítva, és egymással játszottunk, nem a szüleink feladata volt, hogy szórakoztassanak minket.

Az utcán alig volt pár Lada, Moszkvics és Trabant, a felnőtteknek pedig tekintélye volt: ha a város másik felén csavarogtunk, és az arra járó szomszéd bácsi megkérdezte, mi keresnivalónk van ott, és anyám tudja-e, hogy ott vagyunk, nem küldtük el az anyjába, és nem kértük ki magunknak, hanem elmondtuk, mi dolgunk van, és azt is, anyánk tudtával csámborgunk a városban felnőtt kísérő nélkül.

Nem tudom, hogy jobbak voltak-e az idők. Azt tudom, hogy más volt. És ezt szem előtt tartom most is, hogy gyerekem van.

Ahogy szem előtt tartotta a tanyasi mamám és papám is. Meséltek az életükről, a gyerekkorukról, a fiatalságukról. Mégsem jutott eszükbe egyiküknek sem, hogy engem elküldjenek a fonóba, és szörnyülködjenek azon, hogy én diszkóba és házibuliba járok.

Nem nyomasztottak azzal, hogy járjak pártába-rokolyába, és szűzen menjek férjhez, nem sóhajtoztak, hogy ó idők, ó erkölcsök, nem sápítoztak, hogy számológéppel és nem abakusszal készülök az érettségire. Nem ítélkeztek felettem és a kortársaim felett, nem szóltak meg minket, és nem mondták, hogy elkorcsosul az agyunk, mert a tévé előtt ülünk és nem fintorogtak a legó miatt, mondván, ők karikát hajtottak pálcával, az volt a játék. És főleg nem mondták, hogy mindezek miatt ők mennyivel különbek nálunk.

Volt véleményük, de nem hagyták figyelmen kívül azt a tényt, hogy a világ hatalmas változáson ment keresztül. Képesek voltak arra, hogy élvezzék ennek a megváltozott világnak az előnyeit. Rácsodálkoztak. Kifejezték a nemtetszésüket néhány dologgal kapcsolatban, de minket, azokat, akik ebben a megváltozott világban nőttek fel, sosem állítottak pellengérre, és mondták ki rólunk azt, hogy mi kevesebbek, gyengébbek, nyápicabbak vagyunk náluk, és nem kérdőjelezték meg, hogy rendes ember lesz-e belőlünk egyáltalán.

A bezzegelésnek pont ezért nincs értelme. Mert a világ változik, fejlődik. Megállíthatatlanul. És a fejlődés nem mindig és mindenkor rossz. Ahelyett, hogy a múltat - amit igen sokszor megszépít az idő, és igen sokan hajlamosak arra, hogy a maguk szája íze szerint átírják - dicsőítenénk, célravezetőbb lenne, ha megtalálnánk a jelen értékeit.

Ráadásul a bezzegelés nagy része hazugság. A velem egyidősek  pontosan tudják, hogy a mi gyerekkorunkban érkeztek az országba Ausztriából a hatfejes videólejátszók, és az ívöldedet meg a Vörös Szonját néztük, alig öt évvel később terjedtek el a nyomkodós, kézi videójátékok, majd a számítógépes játékok, szerepjátékok. Szóval, a mai negyvenesek lesötétített szobában nézték a filmeket, vagy bújtak különféle fantasyfigurák bőrébe.

A mai harmincasokat riogatták azzal, hogy a songuku miatt agresszívek, erőszakosak lesznek a gyerekeik, és elkorcsosul az agyuk, miközben a tévében esténként pornósztárok szerepeltek a televíziós show-műsorokban, egy ország lógott délutánonként a tévé előtt, és nézte Tónyót a Homok titkaiban, a Dr. House epizódjaiban pedig herék robbantak fel. Apa reggeli közben nem az okostelefonon pörgette a hírfolyamot, hanem a Népsportot olvasta, azért nem vett részt a társalgásban - ha egyáltalán volt közös reggeli -, vagy elmenekült pecázni, azért nem volt jelen a család életében. Anya a fodrásznál, a műkörmösnél kommentelt, nem a Facebookon.

Kütyü, az valóban nem volt. Minden más, aminek ürügyén ki lehet vonulni, el lehet menekülni az intimitás, az együttlét előtt, rendelkezésre állt akkor is. De kütyü, az nem volt.

Pont ezért nem tudhatjuk, hogy anyáink, apáink lógtak volna-e az okostelefonon, kütyüztek volna álló nap. Ha a legnagyobb közösségi oldal kommentszekcióját vizsgálom, nincs kétségem afelől, hogy igen. Hiszen ők ugyanolyan aktívan osztják a cicás képeket, a recepteket és a szeretetről szóló gondolatokat, mint a náluk sokkal fiatalabbak Instán az irigyelni való életüket.

A kütyü, ha tetszik, ha nem, az életünk része. Ahelyett, hogy újabb árkot ásunk generációk közé, és felelőssé tesszük, tanuljuk meg használni, és tanítsuk meg rá a gyerekeinket is.

Én ezt, a nyűgösebb utat választottam, ugyanis tisztában voltam és vagyok azzal, ha a gyerek utánzással tanul, és a szülői példát követi, az ugyanúgy igaz a kütyühasználatra, a szabadidő eltöltésére, mint a mindennapi életben tanúsított egyéb viselkedésére is. Ahogy én használom a kütyümet, úgy fogja a gyerek is. Ha én a rabja vagy, ő is azzá lesz. Ha én magam nem tudom magam elfoglalni, ő sem tudja. Ha nekem nincs hobbim, nincs értelmes tevékenység az életemben, neki se lesz.

A gyereket kezdettől érdekli az okostelefon, a tablet, a laptop. Színes, villog, zenél, pittyeg, jóhogy érdekli. Anya és apa nagy jelentőséget tulajdonít neki, ettől még érdekesebb.

Elmagyaráztam neki, mikor mit csinálok. Elmeséltem, hogy az emberek nagy része PC-n dolgozik. Apa is. Anya is. Megmutattam neki, a laptopon hogy lehet cikket írni. Aztán befűztem egy lapot a régi írógépbe, megmutattam, régen ez hogy ment. Írtunk kézzel is levelet a mamának, elsétáltunk, feladtuk a postán. Mikor hazajöttünk, mutattam a Gmail-fiókom: mostanában inkább e-mailt írunk.

Aztán jött a többi. Hogy a telefonon tudok újságot olvasni. Meg tudom nézni, milyen idő várható, van rajta térkép, a néni mondja, hogy háromszáz méter múlva forduljon jobbra. Segít, hogy odataláljunk. A telefonnal tudunk vásárolni, meg tudjuk nézni, mit eszik a süni, meg tudjuk nézni, mikor nyit a Tarzan Park, tudunk jegyet venni a Bábszínházba. Ha nem emlékszünk a receptre, megnézzük. Tudunk fotózni, és a fotót azonnal elküldhetjük az apának. Megmutattam, hogy használjuk távirányítóként a telefont, tá-dám, szól a zene a nappaliban. A telefonnal parkolhatunk. Ha akarjuk, van rajta iránytű, és letölthetünk rá olyan alkalmazást, amin figyelhetjük a csillagokat, felismerhetjük a növényeket túrázás közben.

A cikk az ajánló után folytatódik

És arra is megtanítottam, hogy ki lehet kapcsolni, le lehet tenni. És ki lehet feküdni a valószerűtlenül kék ég alá, és fűszálat rágcsálva nézni a felhőket. Mint régen.

Jól megfér itthon egymás mellett az Ipad és a kukoricacsutkából saját kezűleg eszkábált horgászós játék, a csicseriborsó-konzervből, színes papírokból készített dobálós játék. Mindegyiket szereti, és szívesen játszik vele.

Hogy elidegenedett a világ, hogy a generációk nem értenek szót egymással, hogy „milyenek ezek a mai gyerekek”, arról nem a kütyü tehet. Hanem mi magunk. Csak ezt nehéz bevallani. Bűnbakot találni mindig könnyebb, és ez a bűnbak most a kütyü.

Fotók: Getty Images Hungary

Felnőttek, hova tűntetek a mesékből és a gyerekek életéből?!

 

Ezt is szeretjük