A vakcinairigység arról szól, hogy az én életem, egészségem, szabadságom többet ér, mint a tiéd
Te valójában mire vagy irigy, mikor a mások oltását irigyled?

GettyImages-1294642247
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

„Tartottam attól, hogy elkapom, de nem féltem. Most, hogy megbetegedtem, úgy látom, kellett volna. A Covid egy alattomos, sunyi betegség, nem tudhatod, mi vár rád, ha elkapod. Voltam már beteg, lábadoztam hetekig influenzától is, de ez valami egészen más. Nagyon vigyázzatok magatokra!” - kedves ismerősöm hangja a telefonban fakó és fénytelen, beszéd közben többször köhint. Hallom azt is, hogy nehezen veszi a levegőt. Nemsokára le is tesszük.

A harmincas évei közepén járó, vidám, életerős lány most önmaga árnyéka. Másfél hónappal a betegség után sem érez ízeket, szagokat, fejfájás, fáradékonyság gyötri, a legnehezebben mégis a múlni nem akaró légszomjot viseli. „Nem tudom neked elmondani, milyen érzés, mikor állsz a nyitott ablak előtt, és hiába veszel lélegzetet, nem kapsz levegőt! Amint lehet, oltassátok be magatokat!”

Amint lehet, gondolom magamban. Hogy az mikor lesz, fogalmam sincs, mert negyvenhat évesen, egészséges, aktív korú nőként az oltási sorrend végén vagyok. A tény önmagában nem frusztrált jobban, mint bármi más, ami a járvánnyal kapcsolatban zaklatottságot, bizonytalanságot vagy feszültséget eredményezett bennem, ellenben egyre növekvő érdeklődéssel figyelem a mostanában kialakult vakcinairigységet.

„Nem értem. Rajtad átmegy a vírus, meg sem érzed. Én is túl vagyok rajta.” „Anyósomék még az elsőt se kapták meg, a fiatalokat már beoltották? Hogy is van ez?” „Kettőnk között egy a különbség, ha elkapom a vírust, nagyobb eséllyel kerülök kórházba vagy halok bele, mint te. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még a betegségem is jogtalan előnynek fog minősülni.”

Ezek a kommentek olyan ismerőseimnek szólnak, akik már megkapták az oltást. A „hogyhogy te már megkaptad?” hozzászólásokat nem is tartottam fontosnak kimásolni, ezt a kérdést mindegyikük megkapta. És persze volt olyan is, aki lehülyézte őket, mert felvették az oltást, vagy mert kínai vakcinát kaptak.

„Miért ő, és miért nem én?” - ez az irigység alapkérdése. „Az Egóban lakozó hübrisz nem tűri, hogy az útjába álljanak, korlátozzák, vagy behatoljanak a területére. Márpedig, ami a másiknak jó, az sakk-matt a saját vágyaink sakktábláján. Saját lényünk megfogyatkozása (…)”. A gyötrő irigység ugyanannyira szól rólunk, mint a másikról. Mindig az emberhez tartozott, bár az évszázadok során változott, átalakult. Míg a középkori ember az irigység ellenszerét az alázatban, a felállított korlátokban, a mértékben vélte megtalálni, a korlátlan individualizmus korának embere nem képes arra, hogy valamely cél érdekében, egy racionális jövőképnek megfelelően felállítsa saját korlátait.

Az az ember, aki csak önmagával foglalkozik, közönyössé válik a többi ember és a világ sorsa iránt. Nem hangzik túl jól. Nem én állítom egyébként, hanem Lasch Az önimádat társadalma című könyvében.

A koronavírus elmúlt egy évében nem sikerült egy fontos dolog. Emberekből közösséggé válni, sorsközösséget vállalni egymással. Az egyéni érdekeket háttérbe szorítani a közösség érdekében. Az éntől eljutni a mi együttig. Megérteni és elfogadni, hogy a Covid nem egyéni probléma, és azt, hogy csak együtt, összefogva, összetartva vészelhetjük át, menekülhetünk meg.

Egyszerűbb dolgunk lett volna, ha mindehhez kapunk segítséget. Nem így történt. De nemcsak hazánkban, hanem számos más országban a pandémia és annak kezelése inkább alárendelődött a politikának, pontosabban a hatalom megtartása égető vágyának. Számomra néha egészen megdöbbentő módon úgy tűnt, mintha az emberek másodlagosak lennének. Pedig se politika, se hatalom nincs nélkülünk.

Amit én magam a legjobban hiányoltam a kezdetektől, az a példamutatás, az egyértelmű, korrekt kommunikáció, a pontos tájékoztatás és a szervezettség. Politikai elitünk számos tagját láthattuk hónapokon keresztül maszk nélkül, kezet rázogatva, fittyet hányva azokra a szabályokra, amiket ők maguk hoztak. A korlátozásokban logikát nem, következetlenséget annál többször figyelhettünk meg, az egyértelmű és pontos tájékoztatás helyett kaptunk nyunyókát, válasz nélkül hagyott újságírói kérdéseket, egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat.

Az eredményét láthatjuk: egy év elteltével az oltási hajlandóság alig ötven százalék feletti, a harminc év alattiaknál a legnagyobb az oltást elutasítók száma. Az elégtelen kommunikációnak köszönhetően a kínai vakcinával óriási a bizalmatlanság, az elmúlt napokban az AstraZeneca oltástól rettegtek az embereknek. És az oltási hajlandóság növekedése ellenére az oltásellenesek száma egyre nő. Hogy volt-e, ma van-e következetes, jól átgondolt, levezényelhető oltási terv, nos, erről sincs sok tudomásunk, a félinformációkat leszámítva. A területenként, megyénként változó korlátozások belengetése újabb bizonytalanságot szült, pedig eddig se volt túl sok kapaszkodónk.

Pedig a vakcina pár hónapja még a reményt jelentette. Hogy egyszer túl leszünk ezen az egészen. A hatalom felelősségét elvitatni nem lehet. Ugyanakkor az egyéni felelősséget, pontosabban annak hiányát is meg kell említeni, még akkor is, ha tapasztalatom szerint az egyéni felelősségvállalás nem kedvelt téma.

Akkor is ki kell térni az egyéni felelősség kérdésére, ha az elmúlt egy évben csak akkor esett róla szó, mikor a hatalom próbálta ránk tolni, ám olyan kérdésekben és döntésekben, amikben esélyünk sem volt a felelősség vállalására. Mert a vakcinairigységhez köze van, sokkal több köze van az egyénnek, mint a hatalomnak.

Szóval, szeretném most megkérdezni mindazoktól az idősektől, krónikus betegektől, és mindazoktól, akik számon kérik másokon az oltást: hogyan viselkedtek az elmúlt egy évben? Megtettek mindent annak érdekében, hogy vigyázzanak másokra? Törődtek másokkal? Felelősségteljesen, felnőttként viselkedtek?

Mert én a saját környezetemben főként azt láttam, hogy legalább annyian voltak azok, akik a jogokat követelték maguknak, a kényelmetlenségeket, a kötelezettségeket pedig nem vállalták, mint azok, akik fejet hajtva visszavettek az egójukból, és a mai napig tartják magukat azokhoz a szabályokhoz, korlátozó intézkedésekhez, amiket mindannyiunk érdekében hoztak.

Tavasszal, az első hullám idején, akkor, amikor az emberek elégedetlensége már kézzelfoghatóvá vált, lezártuk az országot, megnehezítve, sokszor ellehetetlenítve az aktív korúak életét. Több mint százezer munkahely szűnt meg csak ebben az időszakban. Kijárási korlátozás volt, de mindenki mehetett, ahova akart.

Kedves idősorú, akinek a védelmében megszületett seregnyi intézkedés, ott voltál-e minden szombaton a lottózóban? Változtattál-e a bevásárlási szokásaidon, vagy ugyanúgy mentél boltba hetente háromszor, mert így szoktad meg? Kedves krónikus beteg, aki most kikéred magadnak, hogy fiatalokat oltanak be előtted, miközben pakoltad a hónapokra elegendő vécépapírt meg az élesztőt a kosaradba a hipermarketben, eszedbe jutott-e, hogy a rettegő szemű fiatal nő, aki a zöldségeknél válogat, a vele egy háztartásban élő rákos anyjához, férjéhez siet haza?

Nyáron mindenki elfelejtette az első hullám félelmét, a munka és megélhetés nélkül maradtakat, a járványt úgy, ahogy van. Hordtad-e akkor is a maszkot, a gumikesztyűt, vagy te voltál az első, aki beültél fagyizni a családdal a cukrászda teraszára? Kedves anyuka! Egyedül jártál vásárolni, vagy vitted a három gyereket is? Mondogattad-e, hogy ugyan, nem lesz itt második hullám, meg hogy ez az egész csak túllihegett vészmadárkodás volt, egy kis influenzába senki nem halt még bele? Élvezted-e a szabadságot, hogy újra a régi minden?

Az ősz beköszöntével tartottad-e a másfél méteres távolságot a szupermarketben? Vitted-e a gyerekedet taknyosan, köhögősen iskolába? A korlátozások ellenére szerveztél-e tíz fő alatti grillpartit, amíg még jó idő van? Újra naponta jártál vásárolni? Webshopból rendelted a karácsonyi ajándékot a gyereknek, vagy elmentél a hiperbe, mert ott egy ezressel olcsóbb? Azért volt céges karácsonyi vacsora? Mostál kezet? Vettél kézfertőtlenítőt a nyárra kifogyott flakon helyett, vagy már nem volt olyan fontos? Múlt hétvégén, az üzletek bezárása előtt elszaladtál akciós cipőért, álltál sorban konyhai sarokpántért, kék műanyag szatyorért? Ha elfogy a mosogatószer, nem a sarki kisboltban, hanem a szupermarketben veszed meg, mert ott hetven forinttal olcsóbb?

És most irigykedsz arra, aki Pfizert kapott? Aki kapott már egyáltalán? Elgondolkodtál azon, tulajdonképpen mit irigyelsz? Komolyan azt hiszed, hogy az oltástól visszaáll a rend? Hogy minden olyan lesz minden, mint azelőtt? Azt olvasom, a pszichológusok szerint a vakcinairigység természetes, fogadjuk el, ha ilyen érzések törnek ránk. Itt vagyunk a célegyenesben, és a közeli oltás most rendkívül távolinak tűnik, ez frusztráló. Mindenki kivan, mint a liba. Igen, ezt elhiszem.

Lehet, hogy a vakcinairigység természetes. Nem vagyok pszichológus. Legyen az. Ami nem természetes, hanem szomorú, az, hogy sokan azt gondolják, az oltással visszakapják a régi életüket, és amikor arra gondolnak, hogy a régi életüket, akkor az ő saját régi életükre gondolnak. És a többi ember, a világ sorsa nem számít. Csak az számít, hogy ő maga legyen végre szabad, ő mehessen, ő utazhasson, nyaralhasson, mehessen moziba, koncertre - ha addig a mozik és a zenészek, rendezvényszervezők tönkre nem mennek végleg -, ő járhasson vacsorázni - ha lesz hova, és marad még étterem, ami nem ment csődbe -, ő járhasson wellnessezni, hosszú hétvégézni - ha lesz hova, és marad még hotel, panzió, aki nem ment tönkre. Én. Én. Én.

Én vagyok a fontosabb, én vagyok az, akit előbb kéne oltani, mert az én életem, az én egészségem, az én szabadságom, az többet ér, mint másoké.

A cikk az ajánló után folytatódik

Olyan ez, mintha a 101-es szobában mindenki azt kiabálná, hogy „Csináljátok Juliával! Ne velem! Nem bánom, akármit csináltok vele! Tépjék szét az ő arcát, rágják le őt a csontjáig! Ne engem! Ne engem! Juliát!”

És amikor a vakcinairigy ember arra gondol, az ő élete térjen vissza a régi kerékvágásba, neki legyen olyan minden, mint régen, egy dolgot elfelejt. Ezt felejtették el az entek is A Gyűrűk Urában, amikor kijelentették, nem szállnak harcba, mert ez nem az ő háborújuk. Hogy a világ rájuk is hatással van. És ez alól a hatás alól oltással sem tudják kivonni magukat.

Fotók: Getty Images Hungary

Tapasztalatok az oltás után

A vakcinát megkapók mesélték el őszintén, mit éreztek, és miért tartották fontosnak az oltást.

Ezt is szeretjük