Csórónak lenni a többiek szerint fertőzőbb, mint a Covid - Mit tanított nekem a járvány?
A nehéz időszaknak koránt sincs vége, a második hullám más érzéseket vált ki belőlünk, de az elmúlt hónapok mindenképpen megváltoztatták az életünket. Azt gondolom, ideje összefoglalni, mit tanított meg nekem a Covid.

buszmegalloban
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A nyári hónapok talmi szabadsága után, amikor a nehéz lángosszagban, a gyöngyöző rozé bor mellett távolinak és hihetetlennek tűnt az, hogy a napi esetszám ezer fölé emelkedjen, most itt állunk az eddig elbagatellizált, csak a kommunikáció szintjén emlegetett  második hullámban, és próbálunk helytállni. Ki ahogy akar, ki ahogy tud. Társunk ebben a ránk tolt felelősség, mindenki úgy birkózik meg vele, ahogy bír. A lázadók még tartják magukat, és úgy tesznek, mintha a koronavírus a padláson porosodó öles ruhásszekrény mumusa lenne, ami, ha nem gondolunk rá, nincs is, és egyre jobban erőlködve, de élik tovább pandémiátlan világukat. Mások belefásultak, megint mások most kezdtek pánikba esni, mert a Covid testet öltött, és a közvetlen környezetükben is megjelent a betegség. Megint mások lázasan lapozgatják az összeesküvések kézikönyvét, és keresik, miben nem hittek még március óta. 

Nyoma sincs a kezdeti ünnep a romokon hangulatnak, a „minden rendben lesz!” szlogen hiú ábrándnak tűnik, és a régi életünk soha nem tűnt olyan távolinak, mint az egyre hosszabbodó novemberi estéken. Kezd felsejleni előttünk, hogy az idei karácsony sem lesz olyan, mint eddig - persze nem mindenkinek jelent rossz hírt, hogy idén nem feltétlenül kell meglátogatni az egész családot -, szóval ez a legjobb pillanat arra, hogy elgondolkodjunk azon: mit adott nekünk a Covid?

Kezdem én, hátha másoknak is megjön ehhez a kedve. Itt az ideje.

Nem lettünk  jobbak

Hát, a szeretet nem kezdett áradni. Még akkor sem, ha ezt már tavasszal, a karantén első heteiben biztosra vették azok, akik a „szeressük egymást gyerekek” témakörében megosztanak minden, erősen az érzelmekre ható vattacukorposztot. A karantén után az emberek nem ölelkeztek össze, nem tartották oda a másik orcájukat, és nem tárták ki a szívüket. Pontosan úgy viselkedtek, ahogy előtte: leszarták a többi embert, és csak magukkal törődtek. Számomra ez nem okozott különösebb meglepetést. A férjem ezt úgy szokta megfogalmazni, hogy egy megátalkodott némber vagyok, aki másokról alapból rosszindulatot feltételez, én ezt úgy hívom, hogy tapasztalataimból adódóan nem várok túl sok szolidaritást embertársaimtól.

Mert hiába az elveszített százezer munkahely, hiába a több, tönk szélére került, a gazdaság mozgatórugóját képező ágazat, valahogy most is fontosabb volt, hogy pénteken az M7-esen izzadjunk a dugóban, mert az nyáron a magyar életérzés velejárója, ahogy az is, hogy évszaktól függetlenül szombat délelőttönként ott anyázzunk a kassza előtt az áruházban, akciós termékekkel megrakodva. És persze jogaink is vannak, szóval nem hordunk maszkot, és egyébként is oda megyünk, ahova akarunk. És végre vége, végre szabadság! 

Nem mondom, hogy könnyen túllendültem ezen. Egyetlen pillanatig sem hittem abban, hogy senkit nem hagynak az árok szélén, abban meg sosem hittem, hogy bízhatok mások felelősségteljes viselkedésében és érett felnőttségében, de amikor a férjem elvesztette a munkáját, és mindketten munka, jövedelem nélkül maradtunk, először én is a könnyebb utat választottam.

Az út, ami nem vezet sehova

A kezdeti dermedtség után kényelmesen belehelyezkedtem egyfajta gyermeki létállapotba. Magyarul: ültem, egymás után szívtam a cigiket, napjában többször pánikoltam be és bénultam le, és ami a legfontosabb ebben a lelki hullámvasutazásban: vártam a segítséget. A kormánytól. Másoktól. Azoktól, akiken előzőleg én segítettem. A Jóistentől, ez neki ilyen munkaköri kötelessége, gondoltam. Úgy általánosságban, bárkitől. Olvastam az önismereti könyvekben, hogy ilyenkor be lehet vonzani ilyeneket, hogy csoda, nagyobb összegű készpénz meg meló.

Május végére fogtam fel - enyhe ráhatásra -, hogy a csodavárás és az isteni segítség nem feltétlenül jó alap, és kéne egy B terv, de legalább az, hogy olyan kompetenciákat erősítsek magamban, ami valóban segít - a szó szoros értelmében - túlélni ezt az időszakot. Ez nem azt jelenti, hogy értsem meg, csak magamra számíthatok, hanem azt, hogy ne a külső segítségben bízzak. Ha kitűnőre nem is vizsgáztam, erős közepesre értékelem a teljesítményem.

Ehhez összefogás kellett. A családdal. Ez volt a második, amit megtanultam. A túlélés záloga az, hogy a mikroközösségek összefognak. Együtt, egymásért, ha tetszik. Ez most nem a piszlicsáré viták ideje, kit érdekel, ki hányszor vitte ki a szemetet, és hol nyomja meg a fogkrémes tubust, mikor mindketten munka és jövedelem nélkül vagyunk, és ennek ellenére kell működtetnünk egy családot? Persze, közben áradt közöttünk a szeretet, hogyne, de az őszinte beszélgetések, a döntések, amik nem mindig voltak könnyűek, és többnyire lemondással párosultak, sokkal inkább jellemezte az elmúlt évünket. A mit akarok helyett a mik a lehetőségek került előtérbe, és az: hogyan hozzuk ki ezekből a lehetőségekből a legjobbat?

Csak együtt érjük el

Mikroközösségeken nem csak a családot értem. Azt gondolom, ilyenkor a közvetlen környezetre kell koncentrálni. A lakótelepek lépcsőházának közössége, az egy tömbben, egy utcában lakóknak kéne, hogy egymásra figyeljenek, és ez nem feltétlenül annyit jelent, hogy a karantén alatt kétszer bevásárolok a nyugdíjas néninek. Segíteni sokféleképpen lehet. Csak nem szoktunk. Fel sem merül, hogy a másik családnak a megmaradt étel, egy kis süti segítség lehet, és nem vagyunk abban sem jók, ha a szomszéd Feri - igen, az, aki eddig a rongyot rázta, és néha nem is köszönt - elveszíti az állását, akkor a második hónap végén könnyes szemmel fogja megköszönni, ha adsz neki egy tízezrest, vagy veszel nekik két kiló csont nélküli karajt. És ha erre nincs lehetőséged, elviszed a gyerekeit kirándulni. Mindenki tud adni valamit. A bajban minden jól jön. Csak együtt lehet túlélni. Kapcsolatban lenni, kapcsolódni másokhoz a legfontosabb. Aki egyedül van, bukásra ítélt.

Aztán jött a legnehezebb. A fegyelem. A fegyelem azt jelenti, hogy elfogadod, ami van, és minden pillanatban ahhoz tartod magad. Nem sopánkodsz, nem sajnálod magad, nem alkudozol a sorssal, és keresel kibújókat, hanem betartod a saját szabályaidat. Nem a kiskaput keresed, és a kreativitást nem arra pazarolod, hogyan lehet a mozgásteret szélesíteni, hanem megtalálod a szabadságot a keretek között. Nehéz. Nekem az vált be, ha mindig az adott napra koncentráltam. Elég a mának a ma baja, ugye.

A következő lépés már könnyű volt. Megbecsülni azt, ami van. Az időt, az egészséget, a pénzt és az ételt, ami aznapra jutott.

Az időt jól kihasználni. Itt szeretnék mindenkit elkeseríteni, hogy a karantén alatt másokkal ellentétben nem tanultam meg hárfázni, két idegen nyelvet, nem tornáztam itthon online, és nem kezdtem bele az "Aranyló búzamező pipacsokkal" kép subázásába sem. Mivel digisuliztam a gyerekemmel, főztem, mostam, takarítottam, és munkát kerestem. Amikor nem, akkor kirándultunk a falu melletti erdőbe, sétáltunk a patak partján, vagy a csavart fűz alá épített házikó teraszán süttettük az arcunkat, és hálás voltam, hogy ezt nekünk lehet, és nem egy lakásban ülünk, ahol szép lassan egymás idegeire megyünk. A karantén, a digisuli és ez az egész időszak halálosan kifárasztott, sokszor legszívesebben csak aludtam volna. A napok végeláthatatlanul lassan teltek, és sokszor nem láttam értelmüket. A nehéz időszakokban az idő a legnagyobb ellenség. Mert úgy tűnik, végtelen.

A pénzt sokkal könnyebb volt megbecsülni, mint az időt. Ebből ugyanis nem volt olyan sok, mint az utóbbiból. Igen, most hatalmas közhelyt fogok elpuffantani: amikor meg kell gondolnod, mit veszel, rájössz, hogy sokkal kevesebb dologra van szükséged. Persze baromi szar, amikor nézegeted az árakat, és a hasonlítod össze a termékeket, melyik olcsóbb kilóra vagy darabra vetítve, de pár hét után nagyon bele lehet jönni a spórolásba, új szokásokat veszel fel, és akkor megint lehet venni egy-két drágább cuccot. Igen, tényleg kockás füzetlapra írt listával mész vásárolni, és igen, két hétre előre eltervezed, mit fogsz főzni. Igen, tényleg visszatérsz a Kádár-konyhához, és a maradék pörkölthöz főzeléket csinálsz. Nem, nem halsz bele, hogy két napig eszed ugyanazt az ételt, és - láss csodát! - gyakorlattá válik, hogy egy-egy adag ételt lefagyasztasz.

Üröm az örömben, hogy a szegénykonyha hizlal. Cserébe tömít. Valamit valamiért. A krumplis tészta langyosan pompás étel, csakúgy mint a mákos nudli, de két hónap alatt öt kiló garantált. Ha nem vagy az a típus, aki az idegtől fogy, rácsesztél.

A cikk az ajánló után folytatódik

A baj magányt szül, és ezt el kell fogadnod. Kevés kivételtől eltekintve az emberek nem szeretnek más nyomorával szembesülni. Nem azért, mert rosszak vagy gonoszak, egyszerűen így vagyunk összerakva. Nem akarunk szembesülni azzal, ami velünk is megtörténhet. Így eshet meg, hogy a gyászoló, válófélben levő, rákos, depressziós, munkanélküli ember a legnagyobb bajában magára marad. A pénztelenség, az anyagi gondok sem különbek: csórónak lenni a többiek szerint fertőzőbb, mint a Covid. Szomorú ezzel szembesülni, eleinte én is dühös, aztán szomorú voltam, de el kellett fogadnom. Egy olyan társadalomban, amilyen a miénk, ahol az embereknek alig másfél havi tartaléka van, és a lecsúszáshoz négy hónap elég, az emberek félnek. A félelem pedig az empátia legnagyobb ellensége. Mizantróppá válni könnyű, de ez azt jelenti, te fosztod meg magad másoktól. 

Tedd a dolgodat!

Ha munkád nincs is, dolgod azért van. Találd meg! Én a karantén alatt a kertet kezdtem gatyába rázni. Felástam, aztán megint felástam, mert az ötnapos esőzés után a tarack úgy bújt elő, mintha vetettem volna. Eleinte csak tervezgettem, mi mindent fogok ültetni. Aztán egy beszélgetés után kaptam néhány paradicsompalántát és egynyárit. Miközben elültettem őket, jött a nagy ötlet. Pár hét múlva négy falura kiterjedő cserekereskedelmet folytattam. Cserjét árnyékliliomért, különleges hagymást évelőért, narancsszínű sásliliomot citromsárgáért.

Egy idő után elterjedt, hogy van itt a környéken egy bolond nő, akinek kell mindenféle gizgaz, így már konkrét megkereséseim is voltak: a beszakadt emésztő környékéről ki kell szedni mindent, menjek, vigyem, ami kell. Így esett, hogy a kezdetben üres kert nyár végére egész pofás lett. Fél évig túrtam földet, ültettem, gazoltam. Ez volt a dolgom. Persze voltak pillanatok, mikor azt gondoltam, bár tört volna el a kezem, mikor az első kapavágást megcsináltam, de a kert volt az, ami visszaadta az önmagamba vetett hitet. Ha jóformán egy fillér nélkül sikerült virágoskertet varázsolni a kopár földből néhány hónap alatt, és ehhez nem kellett más, csak én és az, hogy kitaláljam, hogyan lehet ezt megvalósítani - na meg a ráfordított rengeteg idő és energia -, akkor ez menni fog mással is, nem?

De. Most úgy tűnik, igen.

Ez az én karanténnaplóm. Eddig. Amit megtanultam, az, hogy összefogással, felelősséggel, a szabályok betartásával, fegyelmezetten túl lehet élni. Aki hallja, adja át, még nem késő. 

(Képek: Getty Images Hungary.)

Ezt is szeretjük