Így élt egy munkásnő a szocialista Magyarországon - Elolvastuk Grexa Izabella: Csupa paradicsom az élet című könyvét

A történelemben nem a királyok, hadvezérek és politikusok az igazán izgalmasak, nem a csaták és a gazdasági döntések, hanem az, hogyan élte meg mindezt a hétköznapi ember. Hogyan lavírozott a folyamatosan változó körülmények között egy állampolgár, akinek semmi más célja nem volt, mint amennyire lehet, boldogan leélni az életét?

Grexa Izabella történész, az MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának titkára, a 20. század társadalom- és nőtörténetének kutatója szinte véletlenül akadt rá egy asszony, Király Erzsébet emlékirataira.  A feljegyzések alapján kibontakozik egy hányattatott sorsú fizikai munkás élettörténete, aki élete nagy részét a szocializmus alatt élte, és ezen keretek között próbált a felszínen maradni.

Grexa Izabella: Csupa paradicsom az élet

Grexa Izabella, miután megvásárolt egy VII. kerületi lakást, az ingatlanban megtalálta az előző lakó, a 2009-ben elhunyt Király Erzsébet személyes iratait és naplószerű feljegyzéseit. Erzsébetnek nem volt férje, gyermekei, sem egyéb közeli rokonai, az örökösök pedig nem tartottak igényt a “limlomokra”. A feljegyzések nyomán Grexa levéltári kutatásba kezdett, hogy az életírás adatait alátámassza és tágabb kontextusba helyezze, így született meg a Csupa paradicsom az élet című dokumentumregény a Jaffa Kiadó gondozásában.

Főszereplője, Király Erzsébet törvénytelen gyermekként született 1942-ben. Abban az időben a házasságon kívüli gyermekszülés ritkán következett be szerelmi kapcsolatban, sokkal gyakoribb volt, hogy egy gazda, vagy egyéb szempontból hatalmi helyzetben lévő férfi ejtette teherbe a neki kiszolgáltatott cselédlányt.

Erzsébet apjának kilétéről semmit nem tudni. Bár a környezetében terjedő pletyka szerint a falusi katolikus pap lehetett az illető, a körülmények alapján valószínűbb, hogy a Budapesten cselédként dolgozó anyjának a munkáltatója volt az apa. Az azonban biztos, hogy az anya, Király Margit nem tudott a csecsemőről gondoskodni, így néhány napos korában gyermekmenhelyre adta.

A gyermekmenhelyekről a korabeli sajtó idilli képet festett: “ állandóan nyílt az ajtó, egyik anya a másiknak adta a kezébe a kilincset (...) A jóságos gondnok úr az íróasztal mellett kikérdezi előbb az anyákat (...) Ha minden rendben van, ha megvannak az iratok, leküldik az asszonyt a földszint 17-esbe. Ott felveszik a gyermeket, s jöhet a következő.” Hogy mit érezhettek azok a lányok és asszonyok, akik hosszú tömött sorokban kényszerültek lemondani a kisbabájukról, mindenkinek a fantáziájára bízzuk.

Az állami gondozás és következményei

A könyv ezután részletesen, sok adattal alátámasztva fest képet a korszak állami gondozási rendszeréről. Kezdetben a gyermekeket falura adták ki nevelőszülőknek, ahol bár sokat szenvedtek - az Árvácskából ismert eset, hogy a menhelyi gyerek ruháját a sajátjaikkal hordatták el, mindennapos volt -, de mégiscsak biztosította a valahová tartozás halvány érzését. Az 1950-es évektől azonban már nagy intézményekbe terelték össze a gyermekeket, ahol a cél nem az érzelmi biztonság megalapozása és a lelkileg egészséges felnőttek nevelése volt, hanem az, hogy a lakók “a szocializmust építő hazánk (...) öntudatos dolgozóivá és védelmezőivé váljanak (...) és megalapozza a kommunista ember erkölcsi tulajdonságait, jellemvonását, magatartását.”

A merev fegyelemre épülő, minden melegséget és lelki kapcsolatot nélkülöző környezet Erzsébetet is bizonytalanul kötődővé, instabillá, és a függőségekre hajlamossá tette. Bár kétszer férjhez ment, egyik házassága sem volt tartós, amely köszönhető többek között a férjek erőszakos magatartásának, amely a 20. század második felében is leginkább “szürke zónának” számított, a társadalom csak ímmel-ámmal ítélte el.

Egy nő lehetőségei a szocializmus ideje alatt

A kötet végigveszi azt a tipikusnak mondható életutat, amelyet egy hátrányos helyzetből induló nő végigjárhatott a 20. század második felében. Kezdetben gyárakban, később vendéglátóhelyeken - kocsmákban, eszpresszókban, éttermekben - dolgozott, egyre súlyosbodó alkoholproblémái miatt azonban egy idő után minden munkahelyéről elküldték. A korszakra jellemző módon mégsem volt soha munkanélküli, ugyanis ha valahonnan elbocsátották, a központ azonnal ki is közvetítette egy másik helyre.

Ebben az időben a nők elvileg már szabadon mozoghattak, a gyakrolatban azonban még sok keret megmaradt. Már beengedték őket a szórakozóhelyekre, ahol azonban gyakran váltak nemi erőszak áldozataivá, és ezzel a rendőrség sem foglalkozott érdemben. Egy 1966-ban megjelent újságcikk például így írt egy olyan, nemi erőszak esetről, amely mégis eljutott a vádemelésig: 

“ A két fiatalembert (...) nem sajnálom. Elvileg az emberi test magántulajdon. De őszintén bevallva a nőket sem nagyon sajnálom. (...) Nem erőszakkal vitték a nőket az autóba, nem használtak sem golyószórót, sem mérges gázt. Mi volt a fegyverük? Elegáns öltözet, barátságos mosoly és persze - az autó.”

Hasonló tendencia volt megfigyelhető az egyedülálló nők megítélésében is. Elvileg már nem sújtotta társadalmi megvetés az idősebb hajadonokat, és elvált nőnek lenni sem jelentett szégyent, de az asszonynév még mindig tisztességet jelentett, és sokan - maga Király Erzsébet is - megtartották ezt a válásuk után is.

A rendszerváltás végül egyszerre jelentett Erzsébetnek biztonságot, és megrázkódtatást. 1990-ben végül lakáshoz jutott, ugyanakkor annyi sorstársához hasonlóan, az ő lába alól is kihúzták a talajt. Azonban amennyire tudott, így is a felszínen maradt.

Ha már rokonai nem voltak, szerzett egy kiskutyát, aki társa volt, és akin keresztül ismeretségeket köthetett, csatlakozott egy kisegyházhoz, amely szintén tartalommal töltötte meg a napjait és közösséget jelentett számára. Halála után pedig a visszaemlékezése sem vált enyészetté: hiába nem maradtak utána leszármazottak és közeli rokonok, bárki bepillanthat az életébe, és vele együtt számtalan hasonló sorsú nőébe, aki a szocializmus időszakában próbált meg a felszínen maradni.

Borítókép: Bassa Mirtill / Femina

• könyvajánló
• szocializmus
• árvaház
• állami gondozott
• kádár-korszak
• Terasz