Senki nem akarja sebezhetőnek mutatni magát, pedig kellene - A szakértő szerint nélkülözhetetlen a boldogsághoz

A legtöbb ember igyekszik erősnek mutatni magát. Olyannak, aki átvészel minden nehézséget könnyek nélkül, aki könnyedén elviseli, ha mások megbántják, de még a szerelem okozta fájdalmat sem mindig akarja kimutatni. A sebezhetetlenség és annak látszata viszont megakadályozza, hogy igazán mély kapcsolatok alakulhassanak ki, és azt is, hogy valaki boldog lehessen, élvezhesse az élet minden pillanatát.

Brené Brown a TED előadássorozatok keretén belül mesélt arról, hogy, bár senki nem akarja, hogy sebezhetőnek látszódjon mások szemében, valójában fontos lenne. Több éves kutatásának eredményeit mondta el, amit lentebb megnézhetsz videón, de előadásának legfőbb részleteit el is olvashatod.

A szégyen és a kapcsolatok

„…kutató és mesélő vagyok, és ma mesélni fogok Önöknek az érzékelés kitágításáról, és ehhez elmesélek majd néhány történetet az egyik kutatásomról, mely alapjaimban megváltoztatott. Nos, a kiindulópontom a kapcsolat volt. Mert, ha tíz éve szociális munkás az ember, rádöbben, hogy a kapcsolat miatt vagyunk itt. A kapcsolat ad értelmet és jelentést életünknek. Erről szól az egész. Nem számít, hogy olyan emberekkel beszélsz-e, akik szociális, mentálhigiénés vagy erőszakellenes téren dolgoznak, egyet tudunk: hogy a kapcsolat, a kapcsolat érzésének képessége az, amiért itt vagyunk. Ha a szeretetről kérdezem az embereket, az összetört szívekről beszélnek. Ha a valahová tartozásról érdeklődöm, legfájdalmasabb tapasztalatukról, a kiközösítésről mesélnek. És, ha a kapcsolatról kérdeztem az embereket, a történetek annak hiányáról szóltak.

Teljes szívvel élni

Egyetlen változó választotta el azokat, akik egyértelműen úgy érezték, hogy szeretik őket, és tartoznak valahová, azoktól, akik csak küzdöttek ugyanezért. És ez az volt, hogy azok, akik szeretettel és valakihez tartozással telinek élték meg a világot, hitték, hogy érdemesek a szeretetre és a valakihez tartozásra. Ennyi. Hitték, hogy érdemesek rá. És számomra a legnehezebb azt volt megérteni, hogy, ami nem engedi, hogy kapcsolatot létesítsünk, az az, hogy félünk attól, hogy nem érdemeljük meg a kapcsolatot. Úgy éreztem, ezt mind személyes, mind szakmai szempontból jobban meg kell vizsgálnom. Így hát fogtam az összes interjút, melyben az érdemesség érzése megjelent, amelyben olyanokkal beszélgettem, akik így éltek, és megnéztem csak azokat. Mi a közös az ilyen emberekben? Az első szó, ami eszembe jutott, a "teljes szívvel élők" kifejezés volt. Az ilyen emberek azok, akik abban a meggyőződésben élnek, hogy érdemesek. Úgyhogy ezt írtam a mappára, és elkezdtem elemezni az adatokat.

Nos, a következő derült ki. Az volt a közös bennük, hogy volt bennük bátorság. Együtt mertek érezni előbb magukkal, aztán másokkal is. Mert, mint kiderül, nem tudunk másokkal együtt érezni, amíg nem tudunk önmagunkhoz kedvesek lenni. És végül, volt kapcsolatuk, és - és ez volt a legnehezebb - hitelességük eredményeképpen képesek voltak lemondani arról, hogy milyennek kellene lenniük, azért, hogy önmaguk lehessenek, mert ez elengedhetetlen.

A sebezhetőség a boldogság egyik kulcsa

És volt még egy közös tulajdonságuk, a következő: teljes mértékben elfogadták, hogy sérülhetnek is. Mert hitük szerint épp az, ami sebezhetővé tette őket, volt az, ami széppé tette őket. Nem állították, hogy ez kényelmes dolog, de azt sem, hogy kínzó tapasztalat - szemben azokkal, akikkel a szégyenről beszélgettem. Csak azt mondták, hogy szükséges. Arról beszéltek, hogy késznek kell lennünk arra, hogy először mondjuk ki, hogy "szeretlek", késznek arra, hogy megtegyünk valamit, noha nincs garancia rá, késznek arra, hogy nyugodtak maradjunk, amíg várjuk, hogy az orvos visszahívjon minket a szűrővizsgálat után. Ezek az emberek hajlandóak energiát fektetni egy-egy kapcsolatba, ami lehet, hogy sikerül, de az is lehet, hogy nem. És úgy vélték, hogy ez nagyon fontos dolog.

Mindezek után visszatértem kutatni, és a következő pár évet annak szenteltem, hogy valahogy megértsem, hogy ők, a teljes szívvel élők milyen döntéseket hoznak, és mit csinálunk mi a sebezhetőséggel. Miért küszködünk vele annyit? Csak én küszködöm a sebezhetőséggel? Nem. És a következőt sikerült kiderítenem. Eltompítjuk a sebezhetőségünket - amikor a visszahívásra várunk. Vicces volt, egyszer kiírtam a Twitterre és a Facebookra, hogy "Hogyan határoznátok meg a sebezhetőséget, mint olyat? Mikor érzitek magatokat sebezhetőnek?" És másfél óra alatt kaptam vagy 150 választ. Amikor meg kellene kérnem a férjemet, hogy segítsen, mert beteg vagyok, és friss házasok vagyunk; amikor szerelmeskedni szeretnék a férjemmel; amikor szerelmeskedni szeretnék a feleségemmel; amikor elutasítanak; amikor el szeretnék hívni valakit valahová; amikor várom, hogy az orvos visszahívjon; amikor kirúgnak; amikor ki kell rúgni valakit - nos, ebben a világban élünk. Egy sebezhető világban élünk. És az egyik módja annak, hogy kezelni tudjuk a dolgokat, az az, ha eltompítjuk a sebezhetőséget.

Nem lehet csak a rossz érzést tompítani

Azt hiszem, elég egyértelmű jelei vannak annak, hogy nem lehet megválogatni, mely érzelmeinket tompítjuk el. Nem lehet azt mondani, hogy ez itt a rossz része. Itt van a sebezhetőség, a gyász, a szégyen, a félelem, és itt van a csalódás, na ezeket nem szeretném érezni. Nem lehet a kemény érzéseket eltompítani, csak, ha az érzelmi életünket, az érzelmeinket is eltompítjuk. Úgyhogy, ha eltompítjuk a rosszakat, eltompul az öröm érzése, a hálaérzet és a boldogságérzetünk is. És akkor persze, rosszul érezzük majd magunkat, és keresünk majd valami célt, értelmet, és majd megint sebezhetőnek érezzük magunkat. És ebből aztán egy ördögi kör lesz.

Miért és hogyan tompítunk?

Az egyik dolog, amin szerintem megéri elgondolkoznunk, hogy miért és hogyan tompítunk. Például azzal, hogy a bizonytalan dolgokat biztosnak látjuk. A vallásból, ami régen a misztériumba és hitbe vetett nagy bizalom volt, mára bizonyosságok állítása lett. Nekem van igazam, neked meg nincs. Pofa be. Erről van szó. Csak bizonyosságok. Minél jobban félünk, annál sebezhetőbbek vagyunk, és minél sebezhetőbbek vagyunk, annál jobban félünk.

Tökéleteset akarunk fabrikálni - és ez a legveszélyesebb - a gyerekeinkből is. Hadd mondjam el, mi a véleményem róluk. Bennük van a küszködés, már amikor megérkeznek. És amikor a kezünkben tartjuk ezeket a hibátlan kicsiket, nem az a feladatunk, hogy azt mondjuk: "Nézzétek csak meg, hát nem tökéletes? Az a feladatom, hogy ilyen tökéletes maradjon - hogy ötödikesen bekerüljön a teniszcsapatba, és hetedikesen meg egyből az egyetemre." Nem ez a feladatunk. Hanem az, hogy rájuk nézzünk, és azt mondjuk, "Figyelj csak... Tökéletlen vagy, és küszködnöd kell majd, de érdemes vagy a szeretetre és a valakihez tartozásra." Ez a feladatunk.

Merd magad sebezhetőnek érezni!

De van más út is. Ahhoz, hogy meg tudjunk állni, és ahelyett, hogy túldramatizálnánk, hogy mi minden rossz történhet, inkább azt mondjuk, hogy "Annyira hálás vagyok, mert sebezhetőnek érezni magam annyi, mint élni." És az utolsó dolog, ami talán a legfontosabb, hogy el tudjuk hinni, hogy elegek vagyunk. Mert, ha abból indulunk ki, hogy "Elég vagyok", akkor már nem kiabálunk, hanem elkezdtünk figyelni, kedvesebbek és gyöngédebbek lettünk a körülöttünk lévőkhöz és egyben önmagunkhoz is."

• sebezhetőség
• ted
• emberi kapcsolatok
• boldogság
• érzelmek
• Lélek&Test