Így függünk a Facebooktól: ücsörgünk a színes-szagos szappanbuborékban, amiben mindig körülöttünk forog a világ
Pontosan tudom, hogy a hírfolyam, amit görgetek, egy rám szabott, egyéni kis színes-szagos szappanbuborék, amiben jó érzéssel ücsöröghetek anélkül, hogy eszembe jutna, ennek semmi köze a valósághoz. Arra való, hogy megerősítse azt a téves elképzelést, körülöttem forog a világ.

GettyImages-1205703732
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Van egy iszonyú rossz emlékem, még gyerekkoromból. Atlétikaedzésen voltunk, aznap egyszerre edzettünk a nagyokkal. Negyedikes voltam, és jól leplezett irigységgel néztem a nagyok közül pár lányt, akik magasak voltak, hosszú lábúak, gyorsak, ügyesek, jó tanulók és szépek. Én is ilyen akartam lenni, és sok dolgot megtettem volna, ha tudomást vesznek a létezésemről, vagy szólnak hozzám. Ez megtörtént, de nem úgy, ahogy én elképzeltem. Az edzés utolsó eleme a levezető két kör volt. Mindenki egyszerre futott - inkább volt ez slattyogás, mint futás -, és a lányok Barbit hallgatták, aki éppen mesélt valamit. Megnyújtottam a lépteim, hogy utolérjem őket, és amikor melléjük értem, önmagam számára is meglepetésként megkérdeztem, miről beszélnek, nem hallottam a sztori elejét. Barbiistennő felém fordult, és lesajnáló hangsúllyal, a száját elhúzva azt mondta: „Jaj, te mindig le vagy maradva egy körrel!” Lángba borult arccal, megsemmisülten futottam tovább.

Azt hiszem, ez volt az első, amikor Scarlett O’Hara eltökéltségével megfogadtam, hogy Isten a tanúm rá, soha nem leszek lemaradva, nemhogy egy körrel, de egy lépéssel sem!  Aztán volt még két alkalom, és nagyon sok időnek kellett eltelnie, míg lett annyi eszem, hogy ne másokkal akarjak lépést tartani.

Most már nem egy, de sok körrel vagyok lemaradva. Nem használom a WhatsAppot, nincs regisztrációm a TikTokon, és nincs Insta-fiókom sem. Újságírói Facebook-oldalam is azért van, mert évekkel ezelőtt az akkori főnököm kiadta az ukázt, hogy legyen, és én magam lepődtem meg a legjobban, mikor elkezdték követni az olvasóim. A privát Facebook-oldalamon sosincs több ismerősöm háromszáznál, és időről időre kitakarítom azokat, akikkel egyébként nincs kapcsolatom. Nincs harag, semmi efféle, csak úgy gondolom, ha nincs közöttünk semmiféle élő kapcsolat, akkor a közösségi oldalon sem indokolt. Az ismerőseim valóban kézzelfoghatók, volt osztálytársak, bajai szomszédok, barátok, rokonok, csupa olyan ember, akivel szívesen vagyok együtt személyesen is, és élő kapcsolatom van velük. Illetve lenne, ha a távolság vagy az idő engedné.

Így aztán feltűnik, ha némelyikük eltűnik a szemem elől, ahogy két éve is feltűnt, hogy az egyik kedves ismerősöm hetek óta nem posztol. Ráírtam, kérdeztem, minden rendben van-e. Ó, igen, csak lejöttem a Facebookról! - jött a könnyed válasz, én meg éreztem, ahogy elönt az irigység. Nagyot kortyoltam a fröccsömbe, és elgondolkodtam, én le tudnék-e jönni. És elkezdtem figyelni magam. És másokat kérdezgetni arról, mire jó nekik a Facebook.

A férjem például az a típus, akit szemlélődőnek nevezhetünk. Szinte semmit nem oszt meg, inkább olvas. Tagja egy csomó csoportnak, ami a hobbijával kapcsolatos, a legtöbb időt ott és az újságok oldalain tölti. A szociális hálón való jelenléte már többször okozott vicces szituációkat is: többször előfordult, hogy közös ismerőseink finoman érdeklődtek nálam arról, hogy minden rendben van-e köztünk, sőt volt, hogy egyenesen nekem szegezték a kérdést: valóban válófélben vagyunk? Amikor megkérdeztem, ezt miből gondolja, az volt a válasz, hogy nincs rólunk semmi közös a fészbukon, és én mindig egyes szám első személyben posztolok. Este, amikor hazajött a melóból, azonnal követelni kezdtem, hogy legalább egy „MI <3>

Amikor megkérdeztem tőle, miért nem posztol, azt mondta, hogy azért, mert neki ez nem fontos. Nem fontos, hogy mások lássák, hol és merre járt, mit evett, mit csinált aznap. Nem érzi szükségét annak, hogy dokumentálja, és kirakatba tegye más embereknek a hétköz- és ünnepnapjait. A passzív jelenlétet azzal indokolta még, hogy megélni szeretné az életet, nem posztolni, és szerinte a szociális felületre kipakolt élet árt annak, amit ő a bensőségességről gondol. „Úgy vagyok ezzel, ahogy a fotózással: amikor szenvedélyesen fotóztam mindent, később azt vettem észre, nem emlékszem a helyszínekre, mert nem voltam jelen, csak azon járt a fejem, hogyan lehetne a legjobb szögből lefotózni, milyenek a fények. Ha fészbukposztokban próbálom élni és megfogalmazni az életemet, abban sem leszek jelen.”

Aztán itt van a legkedvesebb barátnőm. Neki egyáltalán nincs Facebook-fiókja. Szóval, ő az élő példa arra, hogy van élet a fácsén kívül, sőt azon túl is. Enyhe problémát okoz, hogy emiatt vele beszélgetni sem tudok a Facebookról, mert nincs miről. Dióhéjban összefoglalva: nem érzi, hogy bármiről lemaradna, nem fél attól, hogy információ híján marad, nem érte hátrány amiatt, hogy elmulasztott volna valamit amiatt, mert nincs fönn. És nincs, ami hiányozzon neki. A kapcsolataiban nem okoz fennakadást, hogy nem fészbukozik, azokat viszont erősebbnek és tisztábbnak tartja.

Amikor a közösségi oldalra terelődik a szó, én mindig azzal védekezem, nem engedhetem meg magamnak, hogy lejöjjek, de a lelkem mélyén tudom, hogy ez nem igaz. Ki tudja, talán még mindig attól félek, hogy lemaradok egy körrel, és ha nem látom a legújabb Szomszédok forever mémet, valami olyan popkulturális alkotásról maradok le, amit életem végéig bánni fogok.

Kétségkívül van annak valami béklyóba kötő ereje, hogy a szülői közösségtől kezdve a jelenlegi miniszterelnökig mindenki a Facebookon kommunikál, informál, ad hírül. Ami azonban sokkal jobban odaköt, az a függés. Véleményem szerint minden felhasználó függő, csak az nem mindegy, milyen mértékben vagyunk azok. Azt is gondolom, hogy a függésünk sokkal kisebb mértékű, mint gondoljuk, inkább a félelem az, ami a virtuális térben tart minket. A félelem attól, hogy nem leszünk a közösség része. És a valahova tartozás érzése sokkal erősebb, mint a magamutogatás vágya. Még a rabszolgapiacon is jobb másokkal, mint szabadon egyedül lenni.

Engem két dolog zavar: az egyik a zaj. Ha belépek a Facebookra, olyan érzésem támad, mintha egy kofalármától hangos piac kellős közepébe csöppentem volna. Egy olyan piacra, ahol mindenki saját magát árulja portékaként. Igyekszik a legjobb árat kapni, ennek érdekében felcicomázza magát, az előnyös tulajdonságait domborítja ki, ki-ki a saját értékrendje szerint a külsejével, az eszével, a tartalmas életével, különleges(nek tűnő) eseményekkel, hihetetlen történetekkel próbál kitűnni a tömegből. Ez a hamisság is zavar. Sokszor bánt, amikor az ismerőseimet látom így, és még jobban, amikor saját magamat. Nem tetszik ez az álságos világ, és nem akarok a része lenni, mégis mindennap azzá válok.

Nem szeretem azt az érzést sem, hogy felhasználnak. Pontosan tudom, hogy a hírfolyam, amit görgetek, egy rám szabott, egyéni kis színes-szagos szappanbuborék, amiben jó érzéssel ücsöröghetek anélkül, hogy eszembe jutna, ennek semmi köze a valósághoz. Arra való, hogy megerősítse azt a téves elképzelést, körülöttem forog a világ. Én gondolom jól, az én meglátásom helyes, én tartok jó irányba, mások szerint is kék az ég, és zöld a fű.

Aztán ott van a szorongás. Ez nem csak akkor erősödik fel bennem, ha másokkal hasonlítom össze magam - és az állandó összehasonlítás eleve szorongást okoz -, de az is, ha megnyilvánulok. Tetszik, nem tetszik? Lájkot ér, vagy szívecskét? Miért csak ennyit? Hülyeséget beszéltem? Vajon Ő lájkolni fogja? Ha nem lájkolja, azt jelenti, nem ért egyet? Ó, biztosan. Akkor posztolni kéne valamit, ami kivívja az Ő elismerését is. Ismerős? Biztosan. Fárasztó és időrabló? Rettenetesen. Kell ez nekem? Nem, mégis csinálom.

A cikk az ajánló után folytatódik

Hogy meddig? Fogalmam sincs. Egyszer, valahol azt olvastam, ha valamit nem tudunk abbahagyni, csináljuk addig, amíg bele nem ununk, meg nem csömörlünk tőle végleg. Most még azzal áltatom magam, mindenki fenn van a Facebookon. Aztán megcsörren a telefonom. Szia, hogy vagy, ezer éve nem hallottam felőled, gondoltam, felhívlak, hogy beszéljünk, mesélj, mi van veled! - mondja egy régi-régi ismerős. Megörülök, hosszan beszélünk. Mikor leteszem a telefont, eszembe jut, hogy ő sincs fenn a Facebookon.

Fotók: Getty Images Hungary

A nyomkodásból csak a gond van. Vagy mégsem a kütyü a baj?

Ezt is szeretjük