Az univerzum 3 hihetetlen csodája

A világegyetem jelenlegi ismereteink szerint megközelítőleg 13,7 milliárd évvel ezelőtt született. Keletkezésére a legelfogadottabb magyarázat ma a Nagy Bumm: az elmélet szerint a világegyetem kezdetben rendkívül sűrű, forró és végtelenül apró volt, majd egyszerre tágulni kezdett - és ez a tágulás a mai napig tart.

Az ősrobbanás utáni, emberi ésszel szinte felfoghatatlanul rövid idő alatt számtalan változáson ment keresztül a világegyetemet alkotó anyag.

Módosult a szerkezete, a hőmérséklete, megjelentek azok az alapvető kölcsönhatások, melyek összetartják a részecskéket, majd a kezdetben nagyjából egyenletes eloszlású anyag kissé sűrűbb részei magukhoz vonzották a környező anyagot, létrehozva többek között olyan ködöket, csillagokat, galaxisokat és képződményeket, melyek egészen különlegesek az ember számára.

Egy ellentétesen forgó galaxis: a Messier 64

Az Ördögszem vagy Feketeszem néven is ismert Messier 64 spirálgalaxist 1779-ben fedezték fel, de csak Charles Messier francia csillagász katalogizálta 1780-ban. A Messier 64 - a Tejútrendszerhez hasonlóan - a spirálgalaxisok közé tartozik: ezeknél a galaxismagot egy lapos korong veszi körül, ebben helyezkednek el a spirálkarok. A galaxismag pedig nem más, mint egy több millió naptömegű, szupermasszív fekete lyuk.
A spirálgalaxisok már önmagukban különlegesnek számítanak, a Messier 64 azonban azért kiemelendő, mert a galaxis fő síkjában található csillagok ellenkező irányban forognak, mint a Messier 64 külső részében forgó csillagközi gáz és por.

Az ok valószínűleg az, hogy a galaxis egy másikkal ütközhetett érintőlegesen, mely megfordította a por és gáz haladási irányát. Ehhez hasonló jelenségre eddig nem bukkantak a csillagászok.

A mindent elnyelő sötétség: a fekete lyukak

A fekete lyukakról - a kifejezést John Archibald Wheeler találta ki 1967-ben egy New Yorkban tartott konferencián - sokáig csak elméletben beszéltek, ám ma már biztosan tudjuk, hogy létező képződmények. Ráadásul tulajdonképpen nem is lyukakról van szó, hanem a világegyetem olyan részeiről, melyek mindent elnyelnek, és ahonnan semmi sem tér vissza. A fekete lyuknak nevezett égitestek felszínén az úgynevezett szökési sebesség mértéke - mellyel a fekete lyukat el tudnák hagyni a hozzá közel kerülő anyagok és testek - eléri a fénysebességet. Mivel egyetlen test sem képes gyorsabban haladni a fénysebességnél, a fekete lyukak közelébe kerülők nem képesek elhagyni többé azt.

Fekete lyukak állandóan keletkeznek, mégpedig akkor, amikor a csillagot vagy égitestet alkotó anyag egy bizonyos értéknél kisebb térfogatba tömörül össze a saját gravitációjának következtében.

Az egyetlen ponttá tömörült anyagban a fizikai mennyiségek - például a sűrűség és a téridő - végtelenné válnak. A fekete lyukat körülvevő térrészben ekkor a gravitáció olyan erős, hogy onnan semmi nem szabadul ki.

Az univerzum rádiója: a J1427+3312 jelű kvazár

A csillagszerű rádióforrások, közismertebb nevükön a kvazárok nemcsak azért érdekesek, mert a világegyetemnek a Földtől számított legtávolabbi pontján helyezkednek el. Különlegességük sokkal inkább abban rejlik, hogy néhányuk rádióhullámokat bocsát ki magából.
A kutatók az 1960-as években bukkantak rá a csillagszerű rádióforrásokra, melyek rendkívül fényesek, a közepükön található energiaforrás minden valószínűség szerint mégis egy fekete lyuk. Ezt egy néhány fényévnyi távolságban elterülő korong veszi körül, melynek közelében gázfelhők úsznak nagy sebességgel. A kvazárok általában egy anyagalaxishoz csatlakoznak.

A rádióhullámokat kibocsátó kvazárok ráadásul nemcsak érdekesek, de egyikük a világegyetem keletkezésének körülményeire vonatkozó vizsgálatokban is segít.

A J1427+3312 jelű kvazár az eddig ismert legtávolabb elhelyezkedő, fiatal, aktív galaxismag, mely tőlünk 12,8 milliárd fényévnyi távolságra található.

Megfigyelése olyan, mintha magát a galaxismagot akkor figyelnék meg a kutatók, amikor az univerzum még csak körülbelül 900 millió éves volt.

• tudomány
• kutatások
• világűr
• érdekességek a világból
• Terasz