A magyar balerinát ma is ritmusérzéke viszi előre

Bán Teodóra színpad utáni életéről

A főváros nagy fesztiváljainak szervezőjével beszélgettünk.

Bán Teodóra balettművészként és kulturális menedzserként is sikeres pályát futott be, ma is két fővárosi intézményt vezet. Mindig nőies, figyelmes, és elismerésre méltón zsonglőrködik az idejével. Kíváncsiak voltunk, hogyan egyezteti össze rengeteg elfoglaltságát, hogyan épített fel egy második karriert a színpadi pályafutása után.

- Ahhoz, hogy a klasszikus balettot valaki professzionális szinten űzze, már kisgyermekkorban el kell kezdenie azt tanulni. Ilyenkor a pályaválasztás még nem saját döntés. A te életed hogy indult ezen a pályán, ki döntött arról, hogy elkezdj balettozni?

- Nálam ez érdekesen alakult, ugyanis én nem balettal kezdtem, hanem ritmikus sportgimnasztikával, bár akkor még művészi tornának hívták. Amikor nyolcéves voltam, hozzánk is eljöttek a Balettintézettől gyerekeket válogatni, megnézni, hogy alkatra, mozgásra ki lenne alkalmas a táncra. Engem is kiválasztottak, ahogy tornásznak is kiválasztottak abban az évben. A két irány közül aztán édesanyámék döntöttek, és választottak. Így lettem balett táncos, és nem tornász.

- Hálás vagy nekik, hogy a táncot választották? Sosem bántad meg, hogy nem lett belőled élsportoló?

- Egyáltalán nem bántam meg, hiszen a klasszikus balett, a művészi tánc olyan sok pluszt ad az ember életéhez. Az csodálatos érzés, amikor a közönség felé médiumként közvetíthetsz gondolatokat, az érzéseidet, művészetet, adhatsz számukra valami értékes, talán maradandó és meghatározó élményt. A Magyar Állami Operaház balettművészeként a világ számos színházában volt lehetőségem mint magyar művész fellépni, ami a jövőt is meghatározó korszaka volt életemnek.

Ha valaki már kiskorban elkezd egy jól körülhatárolt cél felé haladni, folyamatosan arra készülni, az sok mindent meghatároz. Hiszen a cél jelöli ki, hogy milyen komolysággal, odaadással kell készülni az adott feladatra. A folyamat pedig alakítja és formálja az embert: megtanul alázatos lenni, közösségben élni, megtanulja elviselni a fájdalmat, a bukásokat, ahogyan azt is, hogyan tud újra felállni, tovább haladni, nem megbántani a másikat, de továbbra is szem előtt tartani a kitűzött célt.

- Egy balett-táncos élete sokkal gyorsabban indul, és végig nagyon felpörgetett a tempó más szakmákhoz képest. Korábban kezdődik a szakmai karrier, és hamarabb véget is ér, de utána, mint ahogy a te eseted is mutatja, elindítható egy második karrier.

- Igen, ez valóban így van. Talán ezért nem baj, hogy ma még inkább szűkült az az időintervallum, amit a csúcson lehet tölteni. Én még végig tudtam futni a pályámat, 41 évesen hagytam abba a táncot, de ma már akár 34 éves kor körül véget érhet egy prímabalerina karrierje.

A fogyasztói társadalom diktálta igény az újdonság, az új arcok iránt ezen a területen is érezhető, és egy társulat igazgatójának ki kell szolgálnia ezt a közönség részéről érkező szükségletet. Így hamarabb az előtérbe lépnek a soron következő táncosok, és gyorsabban lecserélik az elődeiket.

- Amikor abbahagytad a táncot, továbbra is színpad közelben maradtál, csak akkor a menedzsment oldalára ültél át. Mi volt a legnagyobb kihívás a váltás során?

- Amikor megalapítottuk a V.I.P Arts Management céget, amely többek között művészeti menedzsmenttel és az operafesztiválok szervezésével foglalkozott, akkor én még javában táncoltam. Négy-öt éven keresztül párhuzamosan vittem a két munkát, ami önmagában sem volt egyszerű, de emellett a reklám és a marketing jelentette az igazi kihívást.

Ezt a fajta tudást én nem iskolapadban tanultam, hanem az élet magasiskolájában rázódtam bele, hogy hogyan kell létrehozni egy terméket, hogy azt hogyan kell becsomagolni, eladni, meghatározni, hogy kinek adod el, és hogy milyen eszközökkel tudod nekik kívánatossá tenni. Nem volt könnyű időszak, de nagyon élveztem, és a tánc után jó volt váltani, elszakadni kissé ettől a világtól.

NÉVJEGY

Ha mozi, akkor inkább színház. A Verdi és a Puccini operákat nagyon szeretem.
Ha bor, akkor száraz, könnyű vörös borok.
Ha tökéletes hétvégi program, akkor kirándulás vagy színház a családdal, esetleg kertészkedés, és közös főzés a balatoni nyaralóban.
Ha kedvenc ruhadarab, akkor magassarkú. Én ugyanis azt gondolom, a lábnál dől el, hogy hogyan viselkedsz, milyen a mozgásod.
Amiben töretlenül hiszek, az az, hogy egymást tisztelnünk kell. Egymásért vagyunk, és figyelnünk kell a másikra.

- Volt olyan tudás, tapasztalat, amit a táncból át tudtál hozni az üzleti világába?

- Azt gondolom, a tanulni vágyó ember mindig magával visz egy adag tapasztalatot, amit egy következő szakmában is lehet hasznosítani, ami segítet helytállni az új területen. Én többek között a ritmusérzékemet hoztam magammal. Ennek nagy hasznát veszem akár a kommunikáció terén is, hiszen például egy beszélgetésnek is megvan a maga ritmusa, dinamikája.

Továbbá azt is a táncból eredeztetem, hogy tudok küzdeni, hogy tiszta célokat tudok meghatározni, és hogy nem megyek addig tovább, amíg egy elkezdett munkából nem születik valami jó dolog. Azt gondolom, ezek kellenek a sikerhez.

- Jelenleg vezeted a Budapest Fesztiválközpontot és a Szabadtér Színpadot. Ez rengeteg munkával járhat, mi motivál napról napra, hogy nekigyürkőzz a teendők sorának?

- Valóban, most két céget vezetek, mind a kettő fővárosi tulajdonú - a Budapesti Turisztikai és Fesztiválközpont és a Szabadtér Nonprofit Kft is. Mind a kettő kiemelten nonprofit társaság, mind a kettő fő profilja a rendezvényszervezés, melyek között ott vannak a Budapesti Tavaszi Fesztivál és a Budapesti Őszi Fesztivál nagyrendezvényei.

Engem az visz előre, hogy szeretnék adni. A Szabad Tér színházakat a margitszigeti és a városmajori nyári színházakat azért is szeretem vezetni, mert ezek olyan közösségi terek, ahol lehetőséget adhatok új előadások létrehozására, ahová befogadhatok produkciókat, társulatokat, és hozzájárulhatok a művészek kiteljesedéséhez. Nem a vezetői státusz az érdekes a munkámban, hanem az, hogy a velem együtt dolgozók is önmagukat tudják megvalósítani, új produktumok tudjanak megszületni.

- Művészeti vezetőként is jelen vagy mind a két helyen?

- Természetesen igen, hiszen a programok összeállításával kezdődik a munka, az a nulladik állomás. Akkor dől el, hogy milyen koncepcióban, tematikában szervezünk meg egy fesztivált. Ez a későbbi munka vezérfonala.

- Már évek óta ugyanazzal a stábbal dolgozol, akik kitartanak melletted. Mit gondolsz, miért szeretnek veled dolgozni az emberek?

- Talán mert számomra fontos, hogy a velem dolgozó kollégákat is örömmel töltse el a munkájuk, hogy ők is sikerként éljék meg az előadások sikerét. De valószínűleg az is közrejátszik, hogy nyugodt körülmények között dolgozunk. Elég kemény, határozott és gyors vagyok mint vezető, de nem vagyok szigorú a munkatársaimmal, és igyekszem tiszteletben tartani őket a legnagyobb munka közben is.

Az azonban zavar, ha valaki lassú, ha valami nincs kész, aminek már rég meg kéne lennie. Nem jó egy dolognál leragadni, mert csak akkor tudod a következő feladatot megcsinálni, ha az előzőt már lerendezted.

- Ennyi munka mellett hogy jut időd a magánéletedre, a lányodra és az unokáidra?

- Imádok a családommal lenni. Igaz, hogy kevés időt tudok velük tölteni, de akkor teljesen kikapcsolom a munkát, és csak velük vagyok. De a szoros időbeosztás, a fesztiválok folyamatos szervezése teljes embert kíván - ezzel tisztában vagyok. Napközben szervezel, este kint vagy az előadásokon. Magánélete emellett az embernek nem nagyon lehet.

Én azt tapasztalom, hogy nem egyeztethető össze az, hogy legyen egy egészséges magánéleted, és mellette párhuzamosan legyen egy sikeres szakmai karriered. Mindig azt érzem, hogy amikor az egyikben elidőzöm, akkor azt a másik rovására teszem. Nálam ezért nem fér össze a két dolog. De már benne vagyok annyira a korban, hogy a helyén tudjam kezelni és egyensúlyban tudjam tartani a dolgaimat.

- Korábbi interjúidból lehet tudni, hogy a balett-táncot akkor hagytad abba, amikor a lányod bekerült az Operaház társulatába. Miért volt összeegyeztethetetlen, hogy együtt táncoljatok?

- Én akkor azt gondoltam, hogy szabad utat kell neki biztosítanom. Ennek az lehetett az oka, hogy a lányom (Keveházi Krisztina - a szerk.) már kiskorától kezdve szerette volna magát elhatárolni tőlünk, balettművész szüleitől. Önállóan akart elérni eredményeket, saját jogon szeretett volna érvényesülni. Ezt én elfogadtam, és amikor úgymond az ő ideje jött el, akkor én visszavonultam a tánctól, és teljes mértékben a kulturális menedzsment felé fordultam.

Ez nem volt azonban lemondás. Sok balettművész annyira rabja lesz ennek a szakmának, hogy később, a pályája végén elképzelhetetlennek tartja, hogy más területen próbálja ki magát, ezért a legtöbb esetben balett-táncosból balettmesterré válnak. Ezzel szemben azonban én úgy éreztem, ki kell, hogy nyíljon előttem a világ, mert csak az Operaházat ismerem. Tízéves koromtól kezdve ugyanabban a közegben mozogtam, és érdekelt, mi van ezen túl.

- Az unokák követnek majd benneteket a balett világában?

- Én nagyon szerettem volna, ha balettintézetbe kerül Jázmin, a nagyobbik unokám, de a lányom más véleményen volt, a saját tapasztalatai miatt. Az ismertebb szülők gyerekeinek mindig jobban meg kell küzdenie az elismerésekért, mivel gyakran azt gondolják, hogy csak a szülei miatt van ott, ahol. Ez kicsi korában nagyon nyomasztotta a lányomat, és ettől szerette volna megkímélni Jázmint.

Ugyanakkor a szigorú és kemény napi edzés - ritmikus sportgimnasztikára jár -, a hazai és nemzetközi versenyek, a fegyelmezett munka, a tanulás hasonlóan jó alapokat teremt a jövőjét illetően, bármely szakma felé is terelődik, bármely célt jelöl is ki számára az élet. Meglátjuk.

Ezt is szeretjük