Holokauszttúlélő pszichológus árulta el, miért lesz valakiből gyilkos: nem a géneken múlik

Sokan szeretnék jobb hellyé tenni a világot, de kevesen szentelték ennek az életüket. Staub Ervin magyar-amerikai pszichológus mégis ilyen volt.

Évtizedeken át kutatott egy látszólag egyszerű, mégis összetett kérdést: hogyan maradhatunk jók a nehéz időkben, és miként lesz valakiből valódi gonosz?

Így lesz valakiből gyilkos

Staub nem csupán elméleti szakemberként, hanem túlélőként is ismeri a témát. Gyermekként a második világháborús Budapesten az erkölcstelenség és hősiesség olyan szélsőségeit tapasztalta meg, amelyek alapjaiban határozták meg későbbi tudományos pályafutását.

1944 tavasza a magyar zsidóság számára a totális terror időszaka volt. Staub első tiszta emléke ötéves korából származik: a szomszéd szobából sírást hallott, ahol nagybátyja épp a munkaszolgálatos behívóját tartotta a kezében. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a család élve látta őt.

A család túlélése végül egy keresztény nőnek, Gogan Mariának volt köszönhető, akit Staub igazi hősnek és későbbi munkái legfőbb múzsájának tart. Maria az életét kockáztatva Raoul Wallenberg svéd diplomata védleveleit csempészte be a táborokba, majd a gyermek Staubot és testvérét Wallenberg egyik védett házába menekítette. Amikor a magyar nyilasok fegyvert fogtak rá, és azzal fenyegették, hogy megölik a zsidók segítése miatt, ő a következő napon ugyanúgy vitte a kenyeret a pincében rejtőzködőknek.

Maria nehéz gyermekkora ellenére nem vált erőszakossá. Staub ezt a jelenséget „szenvedésből született altruizmusnak” nevezi. Bár a trauma sokakat az agresszió felé terel, bizonyos embereknél egy mély érzelmi átalakulást indít el: a felismerést, hogy a világnak nem kell olyannak lennie, amilyenné a bántalmazóik tették, és hogy létezik jóság is a földön.

Staub kísérletei rávilágítottak arra, hogy az altruista viselkedés nem vezethető vissza pusztán genetikai hajlamra vagy rögzült személyiségjegyekre, és nem is a helyzet dinamikájából fakad. Pályafutása elején, a Harvard Egyetem professzoraként a szemlélő-hatást (bystander effect) vizsgálta, de a többséggel ellentétben ő nem az elfordulókra, hanem a segítőkre fókuszált.

1970-es kísérletében 232 óvodás és általános iskolás gyermeket vizsgált meg. A szomszéd szobából lejátszott gyermeksírásra a kilenc év alattiak azonnal reagáltak, ám e kor felett drasztikus visszaesés mutatkozott a segítőkészségben. A nagyobbak már a megtorlástól, a felnőttek rosszallásától és a szabályszegéstől féltek, és kifogásokat gyártottak, miért nem mennek át. Staub ebből arra következtetett, hogy a gyermekeknek meg kell tanítani: vészhelyzetben a megszokott társadalmi korlátok és viselkedési tilalmak nem érvényesek.

Staub leghíresebb és legnagyobb hatású műve, az 1989-ben megjelent The Roots of Evil (A gonosz gyökerei) a népirtások és a csoportközi erőszak pszichológiai motivációit tárja fel. Alapvető tézise szembehelyezkedik azzal a népszerű nézettel, miszerint a szörnyű tetteket genetikailag „gonosz” vagy szörnyeteg emberek követik el.

• A fokozatosság elve: Ahogyan a gyermekek jócselekedetek útján tanulnak meg segíteni, úgy az erőszak elkövetői is lépésről lépésre, fokozatosan szoknak hozzá a saját kegyetlenségükhöz. Ez a „cselekvés általi tanulás” (learning by doing) folyamata.
• Pszichológiai megküzdés: Extrém nehéz életkörülmények és politikai káosz közepette az önfenntartási ösztön dominál. Ha a materiális helyzet nem javítható, az emberek pszichológiailag próbálnak megküzdeni a helyzettel: bűnbakképzéssel, más csoportok leértékelésével és destruktív ideológiák elfogadásával, ami megágyaz a tömeges erőszaknak.

Staub nem maradt meg az egyetemi katedra elszigeteltségében; elméleteit a gyakorlatba is átültette. Az 1994-es ruandai népirtás után feleségével, Laurie Anne Pearlman traumaszakértővel az afrikai országba utazott, hogy elősegítse a hutu és tuszi lakosság megbékélését. Workshopokat szerveztek, és elindították a Musekeweya (Új Hajnal) nevű oktató célzatú rádiós szappanoperát. A felmérések szerint a hallgatók képessé váltak független döntéseket hozni, empátiát érezni a másik csoport iránt, ami radikálisan csökkentette az erőszak megismétlődésének kockázatát.

Az „aktív szemlélő” koncepcióját az Egyesült Államokban is sikerrel alkalmazta a rendőri brutalitás ellen. A Rodney King-incidens után kidolgozott, majd New Orleansban kötelezővé tett EPIC (Ethical Policing is Courageous) program arra képzi a rendőröket, hogy aktívan lépjenek közbe, ha a kollégájuk indokolatlan agressziót alkalmaz egy civillel szemben. Mára több mint 430 amerikai rendvédelmi szerv alkalmazza ezt a Staub-féle keretrendszert.

Fotók: Getty Images Hungary

Állítsd be a Google keresőjét, hogy a találatok között biztos ott legyen a Femina!

• holokauszt
• túlélés
• gyilkos
• pszichológia
• Terasz