"Rengetegen meghaltak mindennap. Családok, gyerekekkel" - Így emlékeznek a borzalmakra a roma holokauszt túlélői

A második világháború idején a Harmadik Birodalom nem csak a zsidóságot próbálta meg eltörölni a föld színéről: ugyanolyan borzalmakban részesítették a cigányságot is. Augusztus 2. a roma holokauszt emléknapja. Ezen a napon az egész világ lerója tiszteletét a roma származású áldozatok előtt, akiket először gettókba, majd vagonokba tereltek, koncentrációs táborokba hurcoltak, kínoztak, és a legtöbbüket ott érte a vég.

A cigányság esetében kevésbé nyomon követhető az elhunytak sora, mint a zsidók esetében, ugyanis sok romát anélkül gyilkoltak meg, hogy nyilvántartásba került volna. A becslések szerint az áldozatok száma kétezertől kétszázezerig terjedhet. A cigány nyelven porajmosként is emlegetett szörnyű eseménysorozatnak túlélői is voltak: most az ő visszaemlékezéseikből olvashatsz részleteket.

Így emlékeznek a roma holokauszt túlélői

A Roma Sajtóközpont Porrajmos című kiadványa egy olyan interjúgyűjtemény, melyben a roma holokauszt túlélői számolnak be arról, mit éltek át a harmincas-negyvenes években, az etnikai tisztogatás során, majd a háború végeztét követően. A megrázó visszaemlékezések felfoghatatlan borzalmakról, megmenekülésről, továbblépésről, újrakezdésről - és rengeteg igazságtalanságról szólnak.

A sopronperesztegi Hódosi Magdolna egész családját elfogták, és Németországba vitték. A fiatal nőt aztán barakkról barakkra hurcolták, és orvosi kísérleteket végeztek rajta. Egészen a Német Birodalom bukásáig fogságban volt. „A huszonkettes barakkban rengetegen meghaltak mindennap. Ott főleg családok voltak, gyerekekkel. Csak romák. A betegségbe, az éhségbe, a koszba haltak meg leginkább. Január-február táján mondtam az unokatestvéremnek, hogy menjünk át, nézzük meg, hogy vannak, akikkel jöttem, a bükiek, toronyiak. De senki nem volt már meg.”

Raffael Ilona családjának azt mondták, cukorrépát szedni viszik őket Hatvanba. „Ütöttek-vertek minket, ha nem álltunk úgy be a sorba. Egyszer engem is, mert elbújtam az anyám mellé a gyerekekhez. Nagyon megvertek. Sorba kellett állni. Akinek volt hat gyereke, kitettek egy liter vizet - mert nem lehetett rá azt mondani, hogy étel -, és hogyha a nő azt mondta, ez kevés, mert sokan vagyunk, akkor a korbáccsal még rájuk is húztak a katonák.”

M. M.-né várandóssága hatodik hónapjában járt, amikor többedmagával begyűjtötték, és táborba helyezték. Gyermekével végül sosem lehetett együtt. „Én a gettóba megszültem. (...) És már várták az ajtóba a gyereket. És elvették, és én azt hittem, hogy intézetbe viszik, meg anyám is azt mondta: elvitték Nyíregyházára, az intézetbe. Kerestük mindenütt, mikor kiszabadultunk. Nem tanáltuk sehol.”

Lendvai Ilona mindössze hatéves volt, amikor először édesapját, majd édesanyját, testvéreit és őt is elhurcolták Tüskevárról. Gyermekfejjel nyolc hónapot töltött fogságban 1944-ben. „Kilenc napig vótak velünk a férfiak. Akkor szétválasztottak bennünket, csak a családos anyák meg a gyerekek maradtak egybe. Hét férfi. Az apjuk, nagyapáim meg a fiai. Egy bátyám jött haza. Elvitték őket Németországba. (...) Drága apám. Elvették tőlünk, soha nem láttuk többet. A nagybátyám látta halottan Dahajóba. Felismerte halottan apámat. Azt mondta, hogy a gázkamrába ölték meg őket.”

A szabadulás után

A német Else Schmidt hétéves volt, amikor 1942 nyarán elvitték hamburgi otthonából. Öt hónapot töltött fogságban, később nevelőapja közbenjárásával szabadon engedték. Szülei tabuként kezelték a történteket, de az iskolában nyíltan folyt a megalázás. „Nagyon rossz emlékeim vannak az iskoláról, mivel a koncentrációs táborban rám tetovált szám még mindig ott volt a karomon, csak egy ragtapasz takarta. Az első napon a tanárok, akik rémes nácik voltak, felállítottak az osztályban, és azt mondták: »Addig kell itt állnod, amíg el nem mondod mindenkinek, hogy mi van a ragtapasz alatt.«”

Krasznai Rudolfné Kolompár Friderika 12 éves volt, amikor szétszakították a családját, és csak ő, az édesanyja, nővére, valamint a nagynénje térhetett haza, amikor szabadon engedték őket. A többiek sorsáról évtizedeken keresztül semmit nem tudtak. „Apámat akkor találtuk meg, amikor Auschwitzba kimentünk, kilencvennégy vagy kilencvenötben, augusztus másodikán. Egy nagy táblán volt a nevük sorba, végig. Mindkettőt megtaláltam. Édesapámat Kolompár Rudolfnak hívták, harminchat évesen halt meg, a testvérem tizenkilenc évesen halt meg. Tudtuk, hogy Németországba vitték őket, csak azt nem, hogy hová. Amikor levittek az égetőkemencéhez, (...) elájultam, úgy kellett kihozni onnan.”

Holdosi József biztos volt benne, hogy nem fogja túlélni a koncentrációs tábort, mindennap azt gondolta, aznap kivégzik. Végül átvészelte a borzalmakat, és hazajutott, de titkolóznia kellett. „A háború után (...) öregségemre tanultam, mikor már volt egy kicsi a bukszámban. Hát tudják maguk is, hogy a romának nem volt sose pénze. Ha valahová köllött is ember, nem vették fel. Nekem az a szerencsém, hogy kicsit eszes voltam, nem tudták, hogy én roma vagyok, hanem hát tagadtam. Tagadtam, akárhun voltam. Sokszor, mikor ott a munkába nem tudták, hogy én cigány vagyok, oszt a cigány szót kimondták, a vér megforrott bennem.”

Fotók: Getty Images

• emléknap
• holokauszt
• roma
• cigányság
• második világháború
• náci birodalom
• németország
• koncentrációs tábor
• roma holokauszt
• Terasz