Ez a nő egy évig mindenre igent mondott: nem az lett, amit a filmben láttál

Emlékszel az Igenember című filmre Jim Carrey főszereplésével? A történet szerint Carl - Jim Carrey - válása után bezárkózik, és csak kedvenc horrorfilmjeinek él, segítő szándékú barátja ötleteire pedig rendre nemet mond. Egy életvezetési guru előadásának hatására azonban elhatározza, mindenre, amit csak kérnek tőle, igent mond attól fogva: esetében bonyodalmak tucatja lett a különös elhatározásból. Shonda Rhimes író, a Grace klinika producere azonban fontos következtetésre jutott, amikor egy éven át kipróbálta, milyen, ha semmire sem mond nemet.

Rájött, nem mindenre, csak a legfontosabb dolgokra kell igent mondania, hogy az élete szebb és boldogabb legyen. Shonda élményeiről TED-előadásán beszélt részletesen. Nézd meg a videót, és olvasd alul a szöveget magyarul!

Szóval nemrégiben kipróbáltam egy kísérletet. Egy évig minden dologra igent mondtam, ami megijesztett engem. Kényszerítettem magam, hogy igent mondjak mindenre, ami idegessé tett, ami a komfortzónámon kívül esett. Akartam nyilvánosság előtt beszélni? Nem, de igen. Akartam élőben szerepelni a TV-ben? Nem, de igen. Ki akartam próbálni a színészetet? Nem, nem, nem, de igen, igen, igen.

És valami őrületes történt: maga a cselekvés, hogy azt tettem, ami megijesztett, eltüntette a félelmet, már nem volt ijesztő. A félelmem a nyilvános beszédtől, a társadalmi szorongásom, puff, eltűnt. Lenyűgöző, mekkora ereje van egy szónak. Az igen megváltoztatta az életemet. Az igen megváltoztatott engem. De volt egy bizonyos igen, ami a legmélyebben hatott az életemre, úgy, ahogy sosem képzeltem volna, és az egész a kislányom egyik kérdésével kezdődött.

Van három csodálatos lányom, Harper, Beckett és Emerson, és Emerson, egy totyogó, aki valamiért mindenkire úgy utal, hogy édesem, mintha csak valami déli pincérnő lenne.

"Édesem, kéne egy kis tej a pohárkámba."

A déli pincérnő arra kért egy este, hogy játsszak vele, épp amikor indultam valahová, és én igent mondtam. És ez az igen volt a kezdete egy újfajta életnek a családom számára. Megfogadtam, hogy attól kezdve valahányszor az egyik gyerekem játszani hív, mindegy, mit csinálok éppen, vagy hová megyek, igent fogok mondani, minden egyes alkalommal. Majdnem. Nem vagyok tökéletes benne, de erősen igyekszem, hogy gyakoroljam. És ez varázslatos hatással volt rám, a gyerekeimre, a családunkra. De volt egy meglepő mellékhatása is, és csak mostanában sikerült teljességgel megértenem: az, hogy igent mondtam, amikor a gyerekeim játszani hívtak, valószínűleg megmentette a karrieremet.

Ugyanis a munkámat a legtöbben álommunkának neveznék. Író vagyok. Elképzelek. Abból élek, hogy kitalálok dolgokat. Álommunka. Nem. Én egy titán vagyok. Álommunka. Tévéműsorokat kreálok. Produkciós munkákat csinálok. Műsorokat gyártok, méghozzá jó sokat. Így vagy úgy, ebben a TV-szezonban én vagyok felelős nagyjából 70 órányi program világrajöttéért. Négy tévéműsor, 70 órányi TV.

Három műsor gyártás alatt, néha négy is. Mindegyik műsor több száz állást hoz létre, amik korábban nem léteztek. Egy kábeltévés epizód költségvetése bármennyi lehet három- és hatmillió dollár között. Legyen mondjuk ötmillió. Egy új epizód minden kilencedik nap, szorozva négy műsorral, az minden kilencedik napon húszmillió dollárnyi televízió, négy tévéműsor, 70 órányi TV, három műsor gyártás alatt, néha négy, 16 epizód állandóan folyamatban: 24 epizód Grace klinika, 21 epizód Botrány, 15 epizód Hogyan ússzunk meg egy gyilkosságot, tíz epizód A Fogás, ez hetven órányi TV, ami 350 millió dollár egy szezonban. Amerikában a tévéműsoraim egymást követik csütörtök este. A műsoraimat 256 helyen sugározzák világszerte, 67 nyelven, 30 milliós közönség számára. Az elmém globális, és a hetven órányi adásból 45 óra olyan műsor, amit én magam készítek, nemcsak producere vagyok, így mindennek tetejébe időt kell találnom rá, igazi csendes, kreatív időt, hogy a tábortűz köré gyűjtsem a rajongóimat, és történeteket mondjak. Négy tévéműsor, 70 órányi adás, három műsor gyártás alatt egyszerre, néha négy, 350 millió dollár, világszerte égő tábortüzek. Tudjátok, ki csinálja még ezt? Senki, szóval ahogy mondtam, egy titán vagyok. Álommunka.

De nem azért mondom ezt el, hogy bárkit lenyűgözzek. Azért mondom el, mert tudom, mire gondoltok az író szó hallatán. Azért mondom el, hogy ti mind, akik olyan keményen dolgoztok, akár egy céget vezettek, vagy egy országot, egy osztályt, egy üzletet vagy egy háztartást, komolyan vegyetek, amikor a munkáról beszélek, hogy megértsétek, hogy nemcsak egy gépen kopácsolok és képzelődöm egész nap, hogy halljátok, amikor azt mondom, én értem, hogy az álommunka nem az álmodozásról szól. Az egész csupa munka, feladat, valóság, csupa vér, csupa veríték, de nem könnyek. Nagyon sokat dolgozom, nagyon keményen, és imádom.

Amikor keményen dolgozom, amikor belemerülök, nincs semmi más érzés. Számomra a munkám minden alkalommal egy nemzet építése a semmiből. A katonaság vezénylése. Egy vászon festése. Minden magas hang eltalálása. Egy maraton lefutása. Olyan, mint Beyoncé-nak lenni. És a munkám mindezen dolgok összessége. Imádok dolgozni. Kreatív és mechanikus, és kimerítő és üdítő, és vicces és zavaró, és steril és anyai, és kegyetlen és igazságos, és ami mindezt olyan jóvá teszi, az a zümmögés. Van valamiféle váltás bennem, amikor a munka igazán jó lesz. Egy zümmögés indul el az agyamban, és csak nő és nő, és ez a zümmögés úgy hangzik, mint a nyílt országút, és én örökké tudnék vezetni rajta. Sokan, amikor a zümmögést próbálom elmagyarázni, azt feltételezik, hogy az írásról beszélek, hogy az írás okoz örömet. És ne értsetek félre, így van. De a zümmögés... Csak amikor elkezdtem tévézni, és elkezdtem dolgozni, dolgozni és tenni, és építeni és létrehozni és együttműködni, csak akkor fedeztem fel ezt, ezt a zsongást, rohamot, a zümmögést. A zümmögés több, mint az írás. A zümmögés tett és aktivitás. A zümmögés egy drog. A zümmögés zene. A zümmögés fény és levegő. A zümmögés Isten suttogása egyenesen a fülembe. És ha egy ilyen zümmögést hallasz, nem tehetsz mást, mint hogy nagyszerűségre törekszel. Ez az érzés, képtelen vagy másra, minden áron nagyszerűségre törekszel. Ezt hívják zümmögésnek. Vagy talán munkamániának.

Talán zsenialitásnak hívják. Talán egónak. Talán ez csak a kudarctól való félelem. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy engem nem kudarcra terveztek, és hogy imádom a zümmögést. Csak azt tudom, hogy el akarom mondani, egy titán vagyok, és tudom, hogy nem akarom ezt megkérdőjelezni.

De van itt valami: minél sikeresebb vagyok, minél több a műsor és az epizód, minél több a leküzdött akadály, annál több munka vár, annál több labda van a levegőben, annál nagyobb a figyelem, a történelmi nyomás, annál nagyobbak az elvárások. Minél többet dolgozom a sikerért, annál többet kell dolgoznom. És mit mondtam a munkáról? Imádok dolgozni, igaz? A nemzet, amit építek, a maraton, amit futok, a katonák, a vászon, a magas hang, a zümmögés, a zümmögés, a zümmögés. Szeretem a zümmögést. Imádom a zümmögést. Kell a zümmögés. Én vagyok a zümmögés.

Csak zümmögés vagyok? Aztán a zümmögés elhallgatott. Túlhajszolt, túlhasznált, túlzásba vitt, kiégett.

A zümmögés elhallgatott. Na most, a három lányom hozzá van szokva, hogy az anyjuk egy dolgozó titán. Harper azt mondja, anyukám nem lesz ott, de írhatsz a dadusnak. Emerson pedig: édesem, szeretnék ShondaLandbe menni. Egy titán gyerekei. Bébititánok. 12, három- és egyévesek voltak, amikor a zümmögés elhallgatott. A motor zümmögése meghalt. Már nem imádtam a munkám. A motor nem indult. A zümmögés nem tért vissza. A zümmögésem elromlott. Csináltam, amit mindig, ugyanazt a titánmunkát, 15 órás munkanapok, átdolgozott hétvégék, nincs megbánás, se megadás, egy titán nem alszik, sosem adja fel, teljes szív, tiszta tekintet, stb. De nem volt zümmögés. Némaság volt bennem. Négy tévéműsor, 70 órányi adás, három műsor gyártás alatt, néha négy. Négy tévéműsor, 70 órányi adás, három műsor gyártás alatt, néha négy... Én voltam a tökéletes titán. Olyan titán voltam, akit bemutathatsz az anyukádnak. Minden szín ugyanaz volt, de én már nem élveztem. És ez volt az életem. Ez volt minden, amit csináltam. Én voltam a zümmögés, és a zümmögés volt én. Szóval mit teszel, ha az, amit csinálsz, a munka, amit imádsz, íztelenné válik? Persze, tudom, hogy valaki most azt gondolja: "Siránkozz csak, hülye író titán nő."

De tudod, ez van, ha teszel, ha dolgozol, ha imádod, amit csinálsz, imádsz tanár, bankár, anya, festő vagy Bill Gates lenni, ha egyszerűen csak imádsz valakit, és az adja meg neked a zümmögést, ha ismered a zümmögést, ha tudod, milyen érzés a zümmögés, ha része voltál már, akkor ki vagy, ha a zümmögés elhallgat? Mi vagy te? Mi vagyok én? Még mindig titán vagyok?

Ha a szívem dallama elnémul, túlélhetek-e a némaságban? És akkor a déli pincérnő kisgyermekem feltesz nekem egy kérdést. Épp megyek ki az ajtón, késésben, és ő megszólal:

"Mami, akarsz játszani?" Már éppen nemet mondanék, amikor ráébredek két dologra. Egy, mindenre igent kéne mondanom, és kettő, a déli pincérnőm nem nevezett édesemnek. Már nem hív mindenkit édesemnek. Mikor történt ez? Kihagytam ezt, míg titán voltam, és a zümmögést gyászoltam, és íme, ő itt változik a szemem előtt. És azt mondja: Mami, akarsz játszani? És én igent mondok. Nincs benne semmi különös. Játszunk, a nővérei csatlakoznak, és sokat nevetünk, és drámai felolvasást tartok a Mindenki kakil könyvből.

Semmi szokatlan. És mégis, egészen rendkívüli, mert a fájdalom és pánik között, a zümmögés-mentes hajléktalanságomban semmit sem kell tennem, csak odafigyelnem. Fókuszálok. Nyugodt vagyok. A nemzet, amit építek, a maraton, amit futok, a katonák, a vászon, a magas hang, nem léteznek. Csak ragacsos ujjak, nyálas puszik, vékony hangok és zsírkréták vannak, és az a dal az elengedésről, akármit is kell a Jégvarázs-lánynak elengednie.

Minden békés és egyszerű. A levegő olyan ritka itt a számomra, hogy alig kapok levegőt. Alig hiszem el, hogy lélegzem. A játék a munka ellentéte. És boldog vagyok. Valami meglazul bennem. Egy ajtó az agyamban kitárul, és jön egy energiaroham. Bár nem azonnali, de történik, érzem, hogy történik. Egy kis zümmögés visszakúszik. Nem teljes hangerővel, alig van jelen, halk, és nagyon nyugodtan kell fülelnem, de ott van.

Nem a zümmögés, de egy zümmögés. Úgy érzem, hogy egy varázslatos titkot tudok. Jó, ne essünk túlzásokba. Ez csak szeretet. Ez minden. Semmi varázslat. Semmi titok. Csak szeretet. Épp csak valami, amit elfelejtettünk. A zümmögés, a munkáé és a titáné, az csak egy pótlék. Ha meg kell kérdeznem, ki vagyok, ha el kell mondanom, ki vagyok, ha műsorokkal és műsoridővel írom le magam, és azzal, milyen globálisan penge agyam van, akkor elfelejtettem, mi az igazi zümmögés. A zümmögés nem erő, és nem munkaspecifikus. A zümmögés örömspecifikus. Az igazi zümmögés szeretetspecifikus. A zümmögés az áram, ami az életörömből ered. Az igazi zümmögés bizalom és nyugalom. Az igazi zümmögést nem érdekli a történelem tekintete, a labdák a levegőben, és az elvárások, a nyomás. Az igazi zümmögés páratlan és eredeti. Az igazi zümmögés Isten suttogása egyenesen a fülembe, és talán Isten nem megfelelő szavakat suttogott, mert melyik isten mondta, hogy én egy titán vagyok? Ez csak szeretet. Mind hasznát vennénk egy kicsit több szeretetnek, sokkal többnek. Ha a lányom játszani hív, mindig igent fogok mondani. Okkal teszem ezt szigorú szabállyá, hogy engedélyt adjak magamnak, hogy felszabaduljak minden munkamániás bűntudatom alól. Ez egy törvény, így nincs választásom, és nincs választásom, ha érezni akarom a zümmögést. Bárcsak ilyen egyszerű lenne, de nem vagyok jó a játékban. Nem szeretem. Nem érdekel úgy, ahogy a munkám érdekel. Megalázó és kínos szembenézni az igazsággal. Nem szeretek játszani. Állandóan dolgozom, mert szeretek dolgozni. Jobban szeretek dolgozni, mint otthon lenni. Nagyon nehéz ezzel a ténnyel szembenézni, mert milyen ember szeret jobban dolgozni, mint otthon lenni? Hát, én. Legyünk őszinték, titánnak nevezem magam.

Valami nem stimmel velem. És az egyik ilyen probléma nem az, hogy túl kipihent lennék.

A kertben futkosunk, fel és alá, fel és alá. Fél perces táncpartikat tartunk. Főcímdalokat éneklünk. Labdákkal játszunk. Buborékot fújok, és ők kipukkasztják. És merev vagyok, eszelős és legtöbbször zavarodott. A mobilom után vágyom állandóan. De rendben van. A kis emberkéim megmutatják, hogyan éljek, és eltölt az univerzum zümmögése. Játszom és játszom, míg azon kezdek gondolkozni, miért is hagyjuk egyáltalán abba? Te is képes vagy rá, mindig igent mondani, ha a gyereked játszani hív. Azt gondolod, hogy valami gyémántcipellős idióta vagyok? Igaz, de ettől még meg lehet csinálni. Van rá időd. Tudod, miért? Mert nem vagy Rihanna, sem egy Muppet, a gyereked nem tart téged annyira érdekesnek.

Csak 15 percre van szükséged. A két- és négyévesem mindig csak körülbelül 15 percig akar velem játszani, mielőtt úgy dönt, hogy valami mást akar csinálni. Csodálatos 15 perc, de 15 perc.

Ha nem vagyok katicabogár vagy cukorka, akkor 15 perc után láthatatlan vagyok. És ha a 13 éves lányomat ráveszem, hogy 15 percig beszéljen hozzám, én vagyok az Év Szülője.

Csak 15 percre van szükséged. A legrosszabb napomon is simán találok 15 zavartalan percet. A kulcs a zavartalan. Nincs mobil, nincs mosás, semmi. Elfoglalt vagy. Vacsorát kell az asztalra tenned. Rá kell venned őket, hogy fürödjenek. De 15 perc belefér. A gyerekeim az én menedékem, ők a világom, de nem kell, hogy a gyerekeid legyenek a zümmögést tápláló üzemanyag, a hely, ahol az életet inkább érzed jónak. Nem a gyerekekkel való játékról van szó, hanem az örömről. A játékról úgy általában. Add meg magadnak azt a 15 percet. Találd meg, amitől jól érzed magad.

Csak találd meg, és ott játssz. Nem vagyok tökéletes. Sőt, hibázok épp ahányszor sikerrel járok, ha barátokkal találkozom, olvasok, a semmibe bámulok. Akarsz játszani? - ez lett a rövidítése annak, hogy kényeztessem magam, amit feladtam, nagyjából amikor megkaptam az első TV-műsorom, amikor egy képzésben lévő titánná váltam, épp, amikor elkezdtem magammal versengeni, addig ismeretlen módokon. 15 perc? Mi baj lehet azzal, ha 15 percig minden figyelmem magamnak szentelem? Kiderült, hogy semmi. Az, hogy nem dolgoztam, lehetővé tette, hogy a zümmögés visszatérjen, mintha a motorja csak akkor tudna újratölteni, ha nem vagyok jelen.

A munka nem működik játék nélkül. Kellett egy kis idő, de pár hónap után, egy nap a zsilipek kinyílnak, és ott van a roham, az irodámban találom magam, egy ismeretlen dallammal eltelve, teljes mámorral bennem és körülöttem, és beleszédülök az ötletekbe, és a zümmögő út megnyílik, és csak vezetek rajta és vezetek, és újra imádok dolgozni. De most már szeretem a zümmögést, de nem imádom. Nincs rá szükségem. Nem én vagyok a zümmögés, és az nem én, már nem. Én buborék vagyok, ragacsos ujjak és vacsora a barátokkal. Az a fajta zümmögés vagyok. Az élet zümmögése. A szeretet zümmögése. A munka zümmögése még bennem van, de már nemcsak ez tesz ki, és nagyon hálás vagyok. És már egyáltalán nem érdekel, hogy titán vagyok-e, mert még sosem láttam egy titánt Szakíts, ha tudszot játszani. Igent mondtam a kevesebb munkára és több játékra, és az életem egyben van. Az elmém még mindig globális. A tábortüzeim még mindig égnek. Minél többet játszom, annál boldogabb vagyok én is, és a gyerekeim is. Minél többet játszom, annál jobb anyának érzem magam. Minél többet játszom, annál szabadabb az elmém. Minél többet játszom, annál jobban dolgozom. Minél többet játszom, annál érezhetőbb a zümmögés, a nemzet, amit építek, a maraton, amit futok, a katonák, a vászon, a magas hang, a zümmögés, a zümmögés, a másik zümmögés, az igazi, az élet zümmögése. Minél többet érzem a zümmögést, annál inkább magamnak érzem ezt a furcsa, remegő, felszabaduló, kínos, vadonatúj, élő nem-titánt. Minél többet érzem a zümmögést, annál inkább tudom, ki vagyok. Író vagyok, kitalálok dolgokat, elképzelek. A munkának az a része, amikor az álmot élem. Az a munka álma.

Mert egy álommunka egy kicsit álmodozó kell, hogy legyen. Igent mondtam a kevesebb munkára és a több játékra.

Titánok kíméljenek. Akarsz játszani? Köszönöm!

Videó, TED-fotók és előadásszöveg forrása: www.ted.com

• élet
• döntés
• Terasz