Így vált kisgyermekből tökéletes lovag a középkorban: 14 éves koruktól tanultak kardot forgatni a fiúk

A lovagság korántsem volt olyan kitüntetés, amelyet a megfelelő kort elérő nemesifjú automatikusan elérhetett, hiszen a lovagjelöltnek igazi katonai vitézségről kellett tanúságot tennie. Tudnia kellett, hogyan bánjon egy tüzes vérű csődörrel még akkor is, ha az fékezhetetlenné vált, vagy megsebesült. A leendő lovagnak tudnia kellett, hogyan kezelje a súlyos kopját, hogyan tartsa szilárdan, miközben vágtázó lován támadásba lendül, és hogyan szorítsa kellő erővel ahhoz, hogy az ugyanolyan gyilkos iramban feléje száguldó ellenséget kivesse a nyeregből. 

El kellett viselnie a vért súlyát (korszaktól függően 18-32 kg), a csata tikkasztó forróságát, a gyakorta órákig tartó kardforgatással járó, égető izomfáradtságot. E tulajdonságokat, ezt az állóképességet csak a gyakorta és hosszú időn át művelt, gyötrelmesen fárasztó kiképzés árán lehetett megszerezni. A jövőbeni lovag tehát gyermekkorától kezdve gyakorolta a fegyverforgatás művészetét.

A lovag gyermekkora

A nemesi családok gyermekei életük első hét esztendejét jórészt anyjuk gondoskodó felügyelete alatt töltötték. De a leendő lovagot már apró gyerek korában ahhoz az életformához igyekeztek hozzászoktatni, amelyet felnőttként majd sajátjának tudhat. Ezért már kisgyermekkora óta nagyszerű lovagi tettekről szóló dalokat és történeteket hallott, és valószínűleg otthona tapétáin megörökítve láthatta az ősei által végrehajtott lenyűgöző fegyvertényeket. Játékai - falovak, ónból öntött lovagfigurák - hasonlóképpen a lovagi élet mozzanatait idézték.

Az angol királyi udvar gondosan vezetett feljegyzéseiből tudjuk, hogy I. Eduárd király - fiai képzeletének felélénkítésére - játék várakkal és parányi ostromgépekkel ajándékozta meg őket, és semmi okunk feltételezni, hogy efféle játékszerek csak hercegeknek jutottak.

A lovagi elit tagjai közé szánt egészséges fiúgyermekeket hétéves kora körül vették ki az asszonyok felügyelete alól. Ezt követően élete mindinkább a férfiak társaságában zajlott. A lovagi élethez vezető úton az első lépés az apródként végzett szolgálat volt: a fiúgyerekeket szokásosan valamely nemesi udvarba, legtöbbször atyja hűbérurához vagy valamely rokonhoz küldték szolgálni. Ott nevelkedtek, miközben - egy sor szolgálatot, például asztali felszolgálást végezve megtanulták az illendő viselkedés szabályait. Buzdítást vitéz lovagok hős történeteiből nyerhettek, és talán még az ilyen történetek elolvasására is megtanították őket. Ám a legfontosabb a fegyverforgatás és a lovakkal történő bánásmód elsajátítása volt.

Apródból fegyvernök

A lovagjelölt már apródként foglalkozott lóápolással, és megfelelő oktató irányítása mellett egyre megerőltetőbb testgyakorlatokat végzett. Ez a testedzés tovább erősödött, amikor az apród tizennégy éves kora tájt fegyvernökké lépett elő. A fegyverhordozók továbbra is az urukat szolgálták, amely szolgálatban mind nagyobb helyet kapott az úr fegyverzetének gondozása vagy éppen a hadjáratban való lovas szolgálat teljesítése az úr mellett, felszerelésének karbantartása és szükség esetén a harcban való részvétel. A fegyvernökök a harci tudományokat uruktól és annak bajtársaitól tanulták meg. A fegyverhordozó tetemes időt fordított a karddal való gyakorlatozásra, melynek során életlen vagy fából készült fegyverrel vívott társaival vagy felnőttekkel. Még ennél is jobban edzhette magát abban, hogy a földbe ásott, vastag fakaró ellen intézett támadásokat, hogy ezzel is fejlessze a kardforgatáshoz szükséges izomzatát. A fiúk ezenkívül futásban és ugrásban is jeleskedtek. A kiképzés része volt az íjászat vagy a különböző vadakra történő vadászat lovon és gyalogosan.

Fegyvernökből lovag

A királyok és nagyurak fiait nagyjából tizenöt éves korban, egyfajta nagykorúvá avatási szertartás keretében ütötték lovaggá, amikor úgy vélték, már eléggé ügyesen bánnak a fegyverekkel, és nem hozzák szégyenbe a családjukat. De mindenki más esetében a lovagi rangot meg kellett szerezni, és sok, lovagi családból származó férfi hosszú éveket várt, míg hozzájutott a megtiszteltetéshez. Mindaddig, amíg nem ütötték őket hivatalosan lovaggá, csupán egyszerű fegyverhordozóként szolgálhattak, gyakran lovagok mellett, ugyanolyan vértezetben, ugyanolyan lovon, ám alacsonyabb rangban harcolva.

A fegyvernököt lovaggá avathatták vitézsége elismeréseképpen, más fegyverhordozókat azért avattak lovaggá, mert akár ütközetben, akár hadi tornán hősiesen küzdöttek. A lovagi rang a korabeli felfogás szerint növelte valamely férfiú harci értékét. A 13. század vége felé szokássá vált, hogy a lovaggá ütést nem a csata után, hanem előtte végezték. Ettől azt remélték, hogy nagyobb lelkesedéssel fognak majd küzdeni. E célt valószínűleg sikerült is elérni, hiszen a friss lovagok mindent beleadtak annak bizonyítására, hogy a kitüntetést nem érdemtelenül nyerték el.

A felavatás szertartását "lovaggá ütésnek" nevezték. A kifejezés ilyen összefüggésben először 1086-ban, az Angolszász krónika egyik bejegyzésében jelenik meg. A procedúra lényegében igen egyszerű volt: a lovagjelöltet a védnöke vagy a fején vagy a vállán kézzel vagy karddal megütötte, miközben kimondta: "lovaggá lettél".

Miről írt egy középkori illemtankönyv?

A gyerekeket illemtankönyvek segítségével tanították az etikettre a középkorban: az asztali illemet a szabályokat jegyző könyvből ismerték meg a kicsik.

• középkor
• érdekesség
• középkori lovag
• nevelés
• történelem
• könyvajánló
• Terasz