A történelem legborzasztóbb állásai: nem a piócagyűjtő volt a legkegyetlenebb

Nem könnyű a mai ember élete. A többség korán kel, és későn fekszik, kemény fizikai munkát végez, esetleg mértéktelen stressz éri nap mint nap, amire az egészsége is rámegy.

Mindezen felül számos olyan feladat létezik, amelyet nem szívesen csinál az ember, kezdve a kukák kiürítésétől a szennyvízzel teli gödrök kiszivattyúzásáig.

Egyik sem kellemes, ám elég visszatekinteni a néhány száz évvel ezelőtti időkre ahhoz, hogy az említett feladatok már-már kellemes időtöltésnek tűnjenek.

Egyszerű, de mégsem az: gyapjúpuhító

Gyapjúból ruhát készíteni? Nem nagy ügy, legalábbis elsőre nem tűnik annak. Érdemes azonban részleteiben is megismerni ezt a feladatkört, mielőtt könnyűnek ítélnéd.
A középkorban a nemezt készítőknek igen nehéz dolguk volt. Nemcsak azért, mert hihetetlenül megnőtt a gyapjúból készült ruhák iránti kereslet a 13. században, és így akadt munka bőven, hanem azért is, mert ez a munkakör egyáltalán nem volt kellemes.

A nemezelőknek nem volt más dolguk, mint egész álló nap egy állott vizelettel teli edényben fel és alá sétálni. Hogy miért? A válasz igen egyszerű.

A vizelet ammóniát tartalmaz, amely kioldja a gyapjúszálakból a lanolinként ismert zsírt, így az egyébként szúrós gyapjú puhává és viselhetővé válik. Ehhez persze akár órákig is kellett taposni a vizelettel átázott ruhát, akár kellemes volt, akár visszataszító.

Korabeli asszisztensek: piócagyűjtők

A piócákat a mai napig használja az orvostudomány, többek között trombózis kezelésére vagy éppen megelőzésére, de jótékony tulajdonságait már évszázadokkal ezelőtt felismerték: a középkorban előszeretettel alkalmazták őket gyógyírként. Ahhoz azonban, hogy mindig rendelkezésre álljon a doktor számára a megfelelő adag, valakinek időről időre be kellett gyűjtenie ezeket a korántsem kedves kis állatkákat.

Ha most azt gondolod, hogy ez egyszerű volt, nagyon tévedsz. Sok helyen ugyanis a nők feladata volt a piócagyűjtés, mégpedig úgy, hogy mezítláb, térdig felhúzott szoknyában kellett a mocsaras nád között sétálgatniuk addig, amíg a lehető legtöbb pióca tapadt meg a bőrükön. Minél vastagabb és húsosabb lábbal rendelkezett valaki, annál nagyobb sikernek örvendett ezen csúszómászók körében.

Amikor pedig a piócákat begyűjtötték, az asszonyoknak nem volt más dolguk, mint elszállítani őket a doktorhoz - a saját lábszárukon.

A legkellemetlenebb feladat: árnyékszéki inas

Bár a vizeletben sétálás és a piócagyűjtés egyáltalán nem tartozott a kellemes feladatok közé, aki még ennél is merészebbre vágyott, a Tudor-kori Angliában - 1485 és 1603 között - akár árnyékszéki inasnak is elszegődhetett, természetesen csak akkor, ha volt gusztusa ehhez a munkához.
Az árnyékszéki inas feladata ugyanis a királyi hátsó tisztántartása volt, valamint a székelés eredményének eltávolítása az éjjeliedényből.

Utóbbi talán még nem is okozott volna gondot, hiszen egy edényt nem nagy dolog kiüríteni, előbbi azonban már annál inkább nagyobb falatnak számított, tudniillik a Tudor-korban még egyáltalán nem ismerték a WC-papírt, sem hasonló eszközt, ami segíthetett volna a hátsó fertály tisztításában. Maradt hát az inas, meg a két keze.

Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a király árnyékszéki inasának lenni az egyik legnagyobb megtiszteltetés volt - hiszen keveseknek volt lehetőségük arra, hogy kettesben maradjanak őfelségével.

• szórakozás
• munka
• történelem
• Terasz