A történelem legpusztítóbb vulkánkitörései

Minden nap szokványosnak ígérkezik, egészen addig, amíg meg nem történik a rendkívüli, ami emlékezetessé teszi. Ha ez egy szörnyű katasztrófa, a történelem évszázadok múlva is őrzi szomorú emlékét.

A történelem során bekövetkezett katasztrófák nagy része természeti csapás: árvizek, szárazság, földrengések, viharok és járványos betegségek, valamint vulkánkitörések figyelmeztetnek arra, hogy az ember eltörpül az anyatermészet erői mellett.

A Tambora 1815-ös kitörése és a nyár nélküli év

Sumbawa, Indonézia, 1815. április 5. és 1817 tavasza

Mindenki úgy gondolta, hogy a Tambora kialudt. Tévesen. 1815. április 5-én a 3900 méter magas, alvó óriás fölébredt, és néhány olyan morgással tudatta jelenlétét, melyet 1000 kilométernyire hallani lehetett. A vulkán öt napig hamut köpött olyan mennyiségben, hogy Sumbawán házak roskadtak össze a súlya alatt. A levegő telítődött vele, hogy alig szűrődött át a napfény, a szigetlakók egy méterre sem láttak. Április 10-én a kitörés hatalmas tűzoszlopokkal tetőzött, a viharban az élők elégtek, a tárgyak darabokra szakadtak.

A Tambora kitörése több volt, mint amit a hegy vagy a sziget képes lett volna elviselni. Ahogy megszabadult a sok tonna sziklától, lávától és hamutól, a hegy zsugorodni kezdett, a sziget felszíne pedig megemelkedett a rátelepedett hamutól.

A teljes vegetáció kipusztult, és az éhínség, illetve a hozzá társuló kolerajárvány még 80 ezer embert ölt meg azon a 12 ezren túl, akik közvetlenül a kitöréskor vesztették életüket. Az egyik megfigyelő szerint, ha a kitöréskor keletkezett hamut egyenletesen szétterítenék, valószínűleg Németország teljes területét lefedné. A hamu nagy része azonban nem hullott a földre, hanem a levegőben maradt, és a légáramlatokkal vándorolni kezdett. Ez a hatalmas hamufelhő hőmérsékleti csökkenést okozott, és ez komoly pusztítást végzett Európában és New England területén. A júniusi hőmérséklet jócskán az átlag alatt maradt, a nyári fagyok azonnal végeztek a vetéssel. Becslések szerint az éhínség és a következtében fellépő betegségek további 50 ezerrel növelték a Tambora kitörésének áldozatait.

A Krakatau pusztító kitörése

Krakatau szigete, Indonézia, 1883. augusztus 26-27.

Akadnak természeti katasztrófák, melyek több áldozatot szedtek, de a Krakatau 1883-as, augusztus végi kitörése geológiai szempontból kétségkívül egyedülálló. A Krakatau a Szunda-szorosban található, Jáva és Szumátra szigetek között. A sziget a történelem során mindig lakatlan volt, a vulkánt azonban gyakran látogatták.

Első feljegyzett kitörése 1680-ban történt, azután 200 évig hallgatott, egészen az 1883 májusában kezdődött kitöréssorozatig. Jáva és Szumátra lakói nem vették komolyan a kitöréseket. Néhányan még a szigetre is átmentek, megmászták a vulkánt, és lebámultak a kráterbe. Nem telepítettek ki senkit, az emberek élték az életüket. Eltelt a nyár.
Aztán augusztus 26-án délben hatalmas robbanássorozat rázta meg a Krakataut. A házakra és a Szunda-szorosban közlekedő hajókra hamu és tajtékkő hullott. Ez így ment egészen a következő napig, amikor négy hatalmas robbanás rázta meg szó szerint a földet.

A robbanás hangjára még Dél-Ausztráliában is felriadtak emberek, 4000 kilométernyire a helyszíntől. A rengések hétszer kerülték meg a Földet, óránként 1100 kilométeres sebességgel, a vulkán keltette hamufelhő körbejárt az egész Földön, a vulkáni por pedig olyan mennyiségű volt, hogy a Szunda-szorosban két napig teljesen sötét volt. A Krakatau hatására 17 kisebb vulkán is kitört a szigeten, a környező óceán hőmérséklete 15°C-szal emelkedett. A Krakatau keltette 30-35 méteres szökőár - melyet még az Egyesült Államok nyugati partján is érezni lehetett - 300 tengerparti falut, kikötőt mosott el, 36 ezer ember halálát okozva.

A Krakatau 20 köbkilométernyi törmeléket lövellt az atmoszférába, és két évig maradt is belőle a levegőben. Ez okozta, hogy pár hónappal a kitörés után Dél-Amerikában kék volt a déli nap, Hawaiin pedig zöld a napnyugta.

A Mount Pelée végzetes kitörése

Martinique, 1902. május 8.

1902. május 8-án, csütörtökön a Mount Pelée-nek mindössze három percre volt szüksége ahhoz, hogy St. Pierre városát teljesen eltörölje a föld színéről a Nyugat-Indiai-szigetek Franciaországhoz tartozó Martinique szigetén. 1902. május 5-én, három nappal a nagy kitörés előtt a Mount Pelée oldalán már forró sár folyt végig, mely elnyelt egy cukorüzemet - száz munkás veszett oda. Ez St. Pierre néhány lakóját arra
késztette, hogy elhagyja a várost, de tömeges elvándorlásról
nem lehet beszélni.

Miután a városlakókat hetekig fojtogatta a vulkán rettenetes kénes gázokkal, május 8-án, reggel 7 óra 45 perckor kitört: az egész hegyoldal felrobbant, és egy óránként 100 kilométer sebességgel száguldó, 500°C-os tűzvihar rohanta le St. Pierre-t. A szó szoros értelmében nem volt idő a menekülésre: 7 óra 52-re St. Pierre és 28 ezer lakója - kettő kivételével - nem volt többé. A katonai kórházban az óra pontosan ekkor állt meg.

Az áldozatok nagy száma részben hivatali érdekeknek, a helyi lap szerkesztői hozzáállásának róható fel, valamint annak, hogy a lakók nem vették komolyan a rengeteg figyelmeztető jelet. A helyi kormányzó aggódott az újraválasztása miatt, ezért lezáratta az utakat, nehogy sokan elhagyják a várost a május 10-én esedékes választások előtt.

A helyi lap szerkesztőségi cikkében gúnyos hangnemet ütött meg a vulkántól való széles körű félelemmel kapcsolatban. A polgárok tehát folytatták a napi tevékenységüket, ha vizes kendőt kellett is az arcuk elé tartaniuk a kénes szagok miatt, illetve, ha láttak is az utcán lovakat összecsuklani a mérgező gázoktól. St. Pierre azóta újjáépült, de Mount Pelée ma is fenyegetően magasodik fölé.

Cikkünk megírásában Stephen J. Spignesi 100 katasztrófa című könyve segített.

• történelem
• természeti katasztrófa
• Terasz