Ugyanolyan tapintatlanság erős illatfelhőben menni színházba, mint pávatollas kalapban: tekintettel lehetnénk egymásra
Azért veszünk parfümöt, hogy kifejezésre juttassuk magunkat, nem azért, hogy orrba vágjunk vele másokat.

GettyImages-176237093
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

A velem egykorú olvasók emlékezhetnek a dollárboltokra, mint a hanyatló Nyugat fellegvárára. Minden, mi szem-szájnak ingere. Egyszer kaptam a nagybátyámtól pár dollárt, annyit, hogy vegyek magamnak egy Barbie babát. Emlékszem, nem adtak vissza aprót, a kedves hölgy mondta, válasszak magamnak valamit. Így lett egy fekete Max Factor szemcerkám, amire annyira vigyáztam, hogy soha egyetlen vonalat sem húztam vele.

A második, dollárboltban tett látogatásom már nem volt ilyen kellemes élmény: a kikent-kifent hidrogénszőke csaj alaposan végigmért, és gúnyosan azt mondta, olyan, hogy férfiparfüm, nem létezik. Majd berakta egy kis zacskóba a Salvador Dali parfümöt, amit magamnak vettem, visszaadott néhány márkát, és amikor vörös arccal kifelé indultam, még utánam szólt. Vidéki vagy, ugye?

Az egész napom el lett cseszve. Igen, vidéki vagyok, és feljöttem Pestre vásárolni. Aznap ettem életemben először a mekiben. Nem tudtam, hogy milyen forró az almás pite, jó nagyot haraptam bele, és tiszta hólyag lett a szájpadlásom.

És aznap vettem meg életem első parfümét, a Salvador Dalit. Fogalmam sincs, hol hallottam-szagoltam, de tudtam, hogy ez az illat nekem kell. És azt is tudtam, hogy férfiparfüm igenis létezik, hiszen minden pénteken és szombaton este abban úszott a mamám kétszobás lakása, mikor a nagybátyám diszkóba készülve gyakorlatilag megfürdött az Alain Delon parfümjében, amit a mama Szabadkán vett neki. Még az íves A és D betűre is emlékeztem, és arra is, hogy fekete volt az üvegen a címke. Annyira vidékinek a jugó határ mellett a nyolcvanas évek végén azért nem lehetett lenni. Baján meg főleg nem. De mondhattam volna ezt a pesti hidrogénszőkének, neki én csak egy vidéki kis taknyos voltam.

Mindegy, a Dali az enyém volt, és én úgy éreztem magam, akárhányszor magamra spricceltem, mintha valami eszement luxusban élnék. Parfüm!

Egy-két évvel később aztán - az Impulse- és Limara-korszak lecsengése után - megnyíltak az első parfümériák, és Baja utcáit elárasztották az akkor divatos illatok: Gabriela Sabatini, a Lou-Lou, a Laura Biagotti Roma. Ó, és az Anais Anais! Apropó, emlékszik még valaki a My Melody Dreams illatára? Már a csomagolását imádtam! És a parfümreklámokat is az újságokban. Az egész vécét kitapétáztam velük. Legszívesebben mindet megvettem volna, és naponta más illatfelhőbe burkoltam volna be magam.

Sajnos az illatoknak azonban nem tudtam hódolni, mert fiatal felnőttkoromra olyan migrénes rohamaim voltak, hogy a frissen főzött kávé illatát sem tudtam elviselni, nemhogy valami rafinált illatkompozícióét. Heti három epehányásig tartó, 7-12 órás roham látászavarokkal sok mindenről leszoktat, nem csak a szagokról. Például a mai napig ecettel öblítek, az illatgyertyákat pedig úgy kerülöm, mint az ördög a tömjénfüstöt.

Parfümöm persze van, de óvatosan bánok velük. Ahogy az idő halad, egyre óvatosabban. Nem feltétlenül azért, mert vannak trendi parfümök, amit csúcsidőszakban egy-egy plázában minden második lányon és nőn az érezni - rád nézek, Miracle -, és nem csak azért, mert vigyázok a fejemre, hanem mert ahogy a legginget és a culotte nadrágot, a parfümöt sem tudjuk úgy viselni, ahogy kell.

Erről akkor győződtem meg, mikor egy alkalommal, a második felvonás közepén ki kellett mennem a nézőtérről, mert az előttem levő hatvanas hölgy magára öntött fél üveggel valami olyan fojtós cuccból, hogy nem bírtam megmaradni a helyemen, öklendezni meg nem túl illendő. Szerintem ez ugyanolyan tahóság, mintha pávatollas kalapban indult volna el az előadásra. Aztán ott volt az anyuka, aki a Tarzan Parkban húzott magával másfél kilométeres szagorgiát, csak tudnám, minek a Chanel Allure egy játszótérre, ráadásul melegítőben és sportcipőben.

Jó, hát értem, hogy van, aki reggeltől estig, sőt, még a vécén ülve is femme fatale, csak hát ott vagyunk mi, pórnép, és szeretnénk levegőt venni. Ugyanilyen fullasztó élmény, sőt kissé nevetséges, amikor valaki olyan parfümfelhőbe burkolózik a helyi buszon, aminek az ára súrolja a jelenlegi nettó minimálbér összegét. Ahhoz már járna legalább egy műkörmös kabrió, nem?

Aztán ott vannak a vadmacskák, akik a strandon is egy nehéz, fűszeres, éjszakára való illatban állnak sorban a lángosért. Az éjjel-nappal csábítók, akik fűszeres-keleties jegyektől szaglanak a pékségben. A télen is optimisták, akik citrusos felhőkön lépkednek a latyakban és a szállingózó hópelyhek között. A különlegességjátszmások, akiknek az illatuk is különleges, csak az irodát kell kiszellőztetni utánuk, akárhányszor belépnek. Az ötvenesek, akik egy fiatal csitri illatában állnak sorban a bankomat előtt, és a fiatalok, akiknek még senki nem szólt, hogy abba az illatba, ami rajtuk van, először bele kell öregedni. Aki húsz éve ugyanazt fújja magára, mert ez az ő egyedi illata - leszámítva még néhány millió nőt - évszakra, napszakra, eseményre és a múló évekre tekintet nélkül.

A cikk az ajánló után folytatódik

Persze mindez nem baj, tőlem feltekerheti mindenki a feje búbjára a hajat - mi vidéken ezt takarítós kontynak nevezzük -, és járhat tüllszoknyában, combcsizmában, virágozzék ezer virág!

Csak a parfümöt érezzük mi, többiek is. Eskü, még akkor is, mikor az, aki viseli magán, már rég nem.

Mondhatnám úgy is, hogy a parfüm nemcsak a személyiségünk, a stílusunk kifejeződése, hanem egyfajta közösségi élmény is. És mint ilyen, nem lenne baj, ha tekintettel lennénk egymásra. Nemcsak a viselkedés lehet harsány, tolakodó, hanem egy nem megfelelő illat is. Azért veszünk parfümöt, hogy kifejezésre juttassuk magunkat - jó esetben -, és nem azért, hogy orrba vágjunk másokat, nem?

Fotók: Getty Images Hungary

A parfümöt fújjuk, a ruhát meg vesszük nyakra-főre.

Ezt is szeretjük