Ilyen volt a magyar manökenek élete a szocializmus fénykorában: állami iskolában tanulhatták a mesterséget

A ’60-as, ’70-es években sokat változott Magyarország a társadalmi kérdések tekintetében, a fiatalság pedig nyitott volt az új, izgalmas dolgokra, így a divat is egyre nagyobb figyelmet kapott. Míg korábban főleg csak a kisvállalkozók és szabóságok készítették a ruhákat, ezekben az időkben átvették az uralmat a nagy, állami ruhagyárak, akik egy új hullámot is elindítottak: a manökenekét.

A manökenek élete egy külső szemlélő számára mindig is kiváltságosnak tűnhetett, hiszen szép ruhákban, elegáns helyekre járhattak, befolyásos körökben mozoghattak, és a kor magyar átlagemberével ellentétben gyakran utazhattak külföldre is. Ám az idáig vezető út számukra sem volt mindig könnyű.

Munkáslányokból hivatásos manökenek

Mivel a párt az élet minden területét, így a divatot is próbálta felügyelet alatt tartani, így csak olyan ruhák készülhettek a gyárakban, amik nem ütköznek a szellemiséggel. Persze ezalól is voltak kivételek, mint például Rotschild Klára, aki állami pénzen ment Párizsba ihletet gyűjteni, és amíg az átlagos nők rossz minőségű konfekcióruhákat hordtak, addig ő egyedi darabokat készíthetett az elitnek.

A nagy állami ruhagyárak fellendüléséhez a manökenek is nagyban hozzájárultak - bár akkor még egyáltalán nem így ismerték őket. Nyugati mintára a gyárakban elkezdett meghonosulni a divatbemutatók fogalma, amikor is a legújabb kollekciók darabjait vonultatták fel a vezetőség és a párttagok előtt.

A ruhákat felvonultató lányok először csak a munkások közül kerültek ki, majd amikor a gyárak is látták, mekkora sikerük van, az ötvenes években vasalónőként vagy varrónőként, a ’60-as évektől pedig adminisztrátorként, illetve szervezőként szerződtették őket, ám csak a ruhák bemutatása volt a feladatuk. Ezekben az időkben nem létezett még olyan, hogy hivatalos manökenstátusz, ennek ellenére a próbakisasszonyok egy idő után nemcsak a kifutókon, hanem újságokban, hirdetéseken és naptárakban is szerepeltek. A manöken és a fotómodell fogalma csak később vált külön, egy időben nem tettek különbséget a kettő között.

A manökenképzés, ami mindent megváltoztatott

Mivel a gyártók egyre több terméket dobtak a piacra, így megnőtt a kereslet a mutatós reklámarcok iránt, de a fiatal lányok oldaláról is nagy volt az igény, hogy kipróbálják magukat a divat világában. A kor divatját felügyelő Magyar Divatintézet is támogatta, hogy rendes iskolában tanulják a lányok a szakmát. A fordulópont 1974-ben jött, amikor Aszalós Károly és Baross Imre, az Állami Artistaképző Intézet igazgatói megalapították az első manökenképzést, ami bár csak öt évig tartott, így is rengeteg csillagot kinevelt. Az indulásakor a tanfolyam 1200 forint volt, majd később ezt felemelték 2000 forintra, amik az akkori árakhoz képest nagyon magas összegeknek számítottak.

Egy tanfolyamra nagyjából harminc jelentkezőt válogattak be, szigorú elvárások alapján. A sikeres felvételihez a lányoknak legalább 170 centiméter magasnak kellett lenniük, de természetesen a test arányos, karcsú méretei és a szép arc is alapkövetelménynek számítottak. Előnyére vált a manökenjelölteknek, ha műveltek voltak, és beszéltek nyelveken. A bekerült jelentkezők nemcsak színpadi mozgást és sminkelést, hanem dzsesszbalettet és színészmesterséget is tanultak, olyan neves koreográfusok is oktattak itt, mint Jeszenszky Endre vagy Szirmai Béla.

Az iskola nemcsak az új szépségek felfedezése miatt volt fontos, hanem azért is, mert a manökenek már csak a vizsgával megszerzett bizonyítvány birtokában vállalhattak munkákat, így érthető módon sokak legnagyobb vágya volt, hogy ide bekerüljenek. A kurzus végeztével a tanultakból és divattörténelemből kellet vizsgázniuk, és nem volt mindegy az sem, milyen értékelés kerül majd a papírjukra. A vizsgán négy kategória szerint osztályozták a manökeneket: kiváló, jó, megfelelt és „nagyon sajnáljuk”. Minél jobb eredményt ért el valaki, annál több felkérése érkezett, és a honoráriumát is eszerint alakíthatta, így mindenképp érdemes volt készülni a nagy vizsgára.

Egyre több lány vált országosan ismertté

Az iskolának és a kor változó szellemének köszönhetően egyre több lány ért el országos ismertséget, bár érdekesség, hogy a máig legismertebb hazai manöken, Pataki Ági nem az iskolának köszönheti hírnevét, őt egy véletlen során fedezték fel, majd lett Fabulon-lány. A korszak olyan neveket is „kitermelt”, mint Sütő Enikő, Hoynos Nelly, Felkai Anikó, Komjáthy Ágnes, Rábaközi Andrea vagy Szedres Mariann. Ezek a modellek nemcsak kifutókon, hanem plakátokon, reklámkampányokban is megjelentek, sokan a legnagyobb áruházak, mint a Skála vagy a Centrum arcai voltak.

A manökenek a rendszerváltás idejéig töretlen népszerűségnek örvendtek, ám ahogy elkezdtek ide is szabadon betörni a nyugati termékek és üzletek, így a reklámokban sokszor már külföldi modellek jelentek meg a magyar szépségek helyett. A 2000-es évek elejére pedig a modelliskolák is elszaporodtak, így már bőven válogathatnak azok a fiatalok, akik úgy érzik, van bennük valami különleges, de sokan már inkább a közösségi oldalakon próbálnak befutni.

Munkáslányok után manökenek

A ’60-as és ’70-es években fénykorukat élték a magyar ruhagyárak, akik a kor híres manökenjein is bemutatták legújabb darabjaikat.

(Képek forrása: Fortepan, borítókép: Fortapan / Urbán Tamás).

• modell
• szocializmus
• divat
• divatbemutató
• 60-as évek
• 70-es évek
• Szépség és divat