A világ legfinomabb szövésű kelméje volt, elveszett a receptje: kutatók próbálják megfejteni a dakkai muszlin titkát
A dakkai muszlin finomságáról legendák szólnak, a 20. században azonban eltűnt.

jamdani szári
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Körülbelül két évszázada még óriási népszerűségnek örvendett egy leheletfinom szövésű anyag, ami a világ egyik legértékesebb kelméjének számított. Már az ókori Görögországban istennők szobrait öltöztették vele, később a Mogul Birodalom uralkodóinak generációi, majd az európai előkelőségek választották ruháik anyagául.

A dakkai muszlin, amit gyakran szőtt levegőnek neveztek, évezredeken át rendkívül keresett volt, ám a 20. század elejére előállításának titkai a feledés homályába vesztek. Napjainkban kutatók fáradoznak azon, hogy a legendás kelméhez hű szövetet készítsenek.

Rajongtak érte az előkelő hölgyek

A Dakkából importált muszlinnak sok fajtája létezett, de a legfinomabbak puhaságáról és légiességéről legendák szóltak. Egy utazó például váltig állította, hogy több tíz méter hosszú muszlint át lehet húzni egyetlen gyűrűn. Míg a legtöbb mai muszlin szálszáma 40 és 80 közötti, addig a hagyományos dakkai változaté 800 és 1200 között mozgott, ez minden mai pamutanyagot leköröz. A 16 lépcsős előállítási folyamat végén létrejövő anyag szinte áttetsző volt. Tradicionálisan szárikat és hosszú, kabátszerű öltözékeket készítettek belőlük, az Egyesült Királyságban pedig a korábbi divattól merőben eltérő, lágyabb esésű, visszafogott szabású ruhákat, amelyek a régebbi alsóneműkhöz voltak hasonlatosak.

A 18-19. századi újságokban, nyomatokban gúnyolódtak is az új divaton, ami igencsak látni engedte a nők bájait. De a kelme iránti kereslet nem torpant, olyan hölgyek rajongtak érte, mint Marie Antoinette francia királynő, I. Napóleon első felesége, Jozefina francia császárné és az író Jane Austen. Az ára miatt csak a prominens személyek engedhették meg maguknak. Viszont amilyen gyorsan meghódította az európaiak szívét, olyan gyorsan el is tűnt. A 20. századra a fennmaradt darabok a múzeumok és a magángyűjtemények féltett kincseivé váltak, olykor felbukkannak a világ leghíresebb aukciósházainak kínálatában. Létrehozásának pontos, bonyolult módja elfelejtődött, az a speciális gyapotnövény, amelyből készítették, mára kihalt.

Bonyolult, időigényes folyamat

A növényt, amely kizárólag a Meghna-folyó partjai mentén nőtt, a helyiek Phuti karpasnak nevezték. A hajtások minden tavasszal megjelentek az iszapos földön, majd a kifejlett növény egy sárga virágot hozott évente kétszer. A növény gyapotszálaival híresen nehéz volt dolgozni, a helyiek évszázadok alatt kifejlesztett technikák segítségével szelídítették meg őket. A 16 lépés mindegyike különleges körülményeket és szakértelmet igényelt, így más-más falvakban hajtották végre őket idősek és fiatalok, férfiak és nők bevonásával.

Az utolsó tennivaló, a szövés önmagában hónapokat vehetett igénybe, aprólékos, geometrikus virágmotívumokat álmodtak a kelmékbe, ez a mai napig a tradicionális jamdani szövetek jellemzője. A környékre érkező nyugati kereskedők alig hitték el, hogy ezeket a hihetetlenül finom és részletgazdag anyagokat gépek nélkül állítják elő. Pletykák terjedtek, hogy mindenféle varázslatos lények, sellők és tündérek szövik őket. A hagyományos jamdani szövéstechnika az UNESCO szellemi kulturális örökségi listáján is szerepel, és még ma is alkalmazzák annak ellenére, hogy hihetetlenül időigényes folyamat. A muszlin azonban nem lesz olyan minőségű, mint a Phuti karpas növényből készülő.

A brit kereskedelem okozta vesztét

A dakkai muszlin vesztét a kereskedelmét felvirágoztató Brit Kelet-indiai Társaság okozta. Az anyagot az Egyesült Királyságban az 1851-es világkiállításon, a kristálypalotában mutatták be. Az ára ekkoriban még a legdrágább, legfinomabb selyemnél is sokkal magasabb volt. De míg a londoniak nem győzték csodálni a kelmét, annak készítői pénzügyileg egyre inkább ellehetetlenültek. A Társaság a 18. század végén avatkozott bele a dakkai muszlin előállításának folyamatába.

Lecserélték a már régóta meglévő vevőkört, majd egyre nagyobb és nagyobb mennyiséget követeltek. A muszlin előállítása nemcsak időigényes, hanem kifejezetten drága is volt, a mesterek nem győzték az iramot, adósságokba verték magukat, hogy valamelyest teljesíteni tudják az elvárásokat. Ahogy nőtt az anyag iránti igény, hasonló, ám olcsóbb, gyengébb minőségű előállítására álltak át Anglián belül, a legújabb gépek segítségével. Dakkában az eljárás egyre inkább visszaszorult, a növény pedig, ami csak a környéken termett, eltűnt.

Néhány éve egy lelkes csapat összeállt, és létrehozta a Bengal Muslin nevű vállalatot, amely azt tűzte ki célul, hogy a dakkai muszlinhoz lehető leghűbb anyagot állítson elő. Bár a gyapotnövény magját sehol nem őrizték meg, rábukkantak a szárított levelére a Királyi Botanikus Kertek gyűjteményében. Megvizsgálták a DNS-szerkezetét, majd a tudással felvértezve Bangladesbe utaztak, hogy a Meghna folyó partján hasonló növényt keressenek.

A cikk az ajánló után folytatódik

2017-ben 70 százalékos egyezést találtak egy cserjével, amit aztán termeszteni kezdtek. A növényből és más gyapotból hibrid muszlinanyagot hoztak létre, hosszas kísérletezések árán sikerült megalkotniuk egy 300 szálszámos szárit. Mára termékeiket az egész világon kiállították, és a bangladesi kormány támogatását is élvezik, ami felismerte a projekt kulturális jelentőségét.

A viktoriánus kor divatját követi a fiatal nő

Az Ukrajnában élő fiatal nő 12 éve szeretett bele először a 19. századi ruhákba, ekkor saját kezűleg varrt darabjait még csak különleges alkalmakon, bálokon vagy történelmi témájú fesztiválokon viselte. Ám két éve úgy döntött, ezek a szettek ennél sokkal többet érdemelnek.

(Borító- és ajánlókép: Készül a jamdani szári. Képek forrása: Getty Images Hungary, Wikipédia.)

Ezt is szeretjük