A Covid nem hozta meg a várva várt csodát: nem szeretjük jobban egymást, és megint megy az étel a kukába
Nem örülök, hogy megint több kaja megy a kukába, és akkor is beugrom ide-oda, ha nincs ott semmi dolgom.

GettyImages-1284882341
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Másfél éve része az életünknek a Covid. Megszökni nem tudtunk, így aztán megszoktuk. De legalábbis együtt élünk vele.

Túl vagyunk az első nagy ijedtségen, túl a kizökkent élet sokkján, túl sok halálon, bizonytalanságon, túl vagyunk azon, hogy segítséget reméljünk. Jól-rosszul, de beleszoktunk egy újfajta életbe, kezünkbe vettük a gyeplőt, és döcögve-recsegve, de elindult velünk újra a szekér.

A nagy remények, nagy fogadkozások ideje lejárt. Élni kell, és mi élni is akarunk, és ez így van jól. Mostanra már mindenki kipárnázta magát megküzdési stratégiákkal, és azt csinálja, amit szokott: gyűri a mindennapokat, helytáll, ballag a taposómalomban, vagy rohan a mókuskerékben.

Úgy veszem észre, kissé belefásultunk, nemcsak a pandémiába, de a hullámokba, az újabb és újabb oltásokba, a Damoklész kardjaként a fejünk felett lebegő korlátozásokba. Sokaktól hallom, jobb lenne, ha hozzászoknánk ehhez, ez már mindig itt marad velünk, meg kell tanulnunk vele együtt élni.

Ami engem illet, egyetlen percig nem hittem el az első karantén alatti érzelgősséget, hogy tudniillik most majd mindenki szeretni fogja a másikat, meg összeölelkezünk, „ha ennek az egésznek egyszer vége lesz”. Nincs vége, ölelés nem is volt.

Az ember gyarló, amikor elrontom a gyomrom, vagy másnapos vagyok, én is fogadkozok, hogy máskor nem zabálok össze-vissza, inni sem fogok soha többet. Legalábbis ennyit nem. Aztán az egész feledésbe merül. Így történt ez most is, kollektíve és egyénileg is.

Az én életembe például visszaszivárgott egy csomó minden, aminek nem örülök.

Ami a leginkább zavar, az, hogy megint több kaja megy a kukába, mint kellene. Újra pazarlóan élünk, nincs mit szépíteni. Az első karantén alatt bevezetett és szigorúan betartott, lista és átgondolt terv szerinti élelmiszervásárlás helyét átvette a „nem kell, de nincs otthon” és a „de jól néz ki a szilva, veszek pár szemet”, szóval, a szokásos. A férjem meg barackot hoz, fehér húsút, mert az is jól néz ki, három nap múlva meg megy a komposztba, mert ránk rohadt. Ugyanez a helyzet a zöldségekkel is, és a kenyérrel.

Ha már szóba jött a vásárlás, és amúgy is gyónok, a következő bevallanivalóm, hogy újra beköszöntött a „beugrom” időszak, ami azon túl, hogy rettenetesen időrabló és felesleges, értelme sincs sok. A beugrom annak a következménye, hogy nem terv szerint vásárolok, így mindig be kell ugrani valamiért, ami éppen nincs itthon. Úgyis arra megyek, beugrom a kisboltba, a drogériába, a papírboltba, a mindenhova. Idő, benzin, pénz - és rengeteg ember. Mindezt el is kerülhetném, és jó is lenne.

Jó lenne a nyárra mutogatni, hogy ő tehet róla, de igazából én. Tajtékos helyett egyre több a szétfolyt napom, amikor kikerekedett szemmel bámulok az óramutatókra, és nem értem, hogyan és főleg mikor lett délután fél kettő? Hát úgy, hogy abból a börtönből, amibe a digitális oktatás és a home office kettőse zárt, most, hogy szabadultam - remélem, nem feltételesen -, a ló túlsó felén találtam magam. Meg kell találnom az arany középutat, mielőtt végleg szétcsúsznék a hömpölygő időben.

Már egész jól ment, most újra képtelen vagyok koncentrálni, a figyelemre. Újra nehézzé vált az olvasás, nem köt le a könyv, sokszor a film sem. Ténfergek, belefogok ebbe-abba, de igazán kedvem semmihez nincs, így aztán nem is haladok semmivel.

Elkezdtek piszlicsáré dolgok foglalkoztatni. Hiába, amint az ember nagy nehezen felkapaszkodik a Maslow-piramis két alsó lépcsőjéről - ez esetünkben persze azt is jelenti, hogy ki tudja fizetni az internetszolgáltatás havi díját, mert van miből -, egyből elkezdenek olyan eget rengető problémák megjelenni az életében, mint például az, hogy bezzeg én nem tudok a két Szputnyik oltásommal Portugáliába utazni. Nem mintha lenne miből, de ez elvi kérdés, ugye. És ha lenne?! Meg hogy miben nem engednek kit felszállni a repülőre. Ki mondott mit. Mikor és pontosan meddig tart a negyedik hullám - ezt mondjuk elég nehéz figyelemmel követni, mert többen mást állítanak, és azok között is van olyan, aki hetente mást. Egyértelműen van előnye annak, amikor a létfenntartásért küzdünk: megkíméljük magunkat egy csomó hülyeségtől, mert lefoglal a tény, hogy jövő héten már nem tudunk miből kaját venni.

A meglévő, most felfedezett, és fontossá vált értékek, amik mentén a Covid-életemet éltem, elkezdenek háttérbe szorulni. Nem, egyáltalán nem ezekre gondolok, hogy család meg az önismeret fontossága, a befelé fordulás, ezt elmondták a fotelpszichológusok, megírták az önjelölt szakértők. Én egészen pontosan arra gondolok, valóban az-e a szabadság, hogy azt a fröccsöt, amit eddig este ittunk meg a nappaliban, azt most egy koszlott teraszon ihatjuk meg? Az a szabadság, hogy rúzsozhatom a számat, és végre látják is? Az az önrendelkezés joga, hogy maszk nélkül beleállhatok a másik hátába, és a nyakába liheghetek? Hogy a felelősségem addig terjed, akkor is pénteken, meló után, a legnagyobb tömegben veszem meg a karajt, mert így szoktam?

A cikk az ajánló után folytatódik

Milyen a vércsoportod?

Ha ismered a vércsoportod, előre tájékozódhatsz a vércsoportodra jellemző betegségekről, és egy kis odafigyeléssel, megfelelő életmóddal elkerülheted azokat.

Bővebben itt olvashatsz a termékről.

Promóció

Végül, de nem utolsósorban elfásultam. Belefáradtam az aggodalomba, az elégtelen tájékoztatásba, a szenzációhajhász szalagcímekbe, amik sokszor csak megijesztenek, és úgy érzem magam, mint a gyerek, akit a mumussal fenyegetnek. Belefáradtam a bosszankodásba, hogy már szinte sehol nem találok kihelyezett kézfertőtlenítőt, de a gumikesztyű pontosan háromszorosába kerül, mint amennyi a járvány előtt volt. Elfáradtam hallgatni, ki miért nem oltatja be magát, a gyerekét, elfáradtam hallgatni, hogy az-e a hülye, aki úgy él, mint a pandémia előtt, vagy az, aki óvatos. Elfáradtam a negyedik hullámba, ami még csak a küszöbön van. Belefáradtam a döntések mérlegelésébe, a B és C és D tervekbe, a stratégiák kiagyalásába. Úgy érzem magam, mint a katona, aki szabadságot kapott, és visszatérhet pár hétre haza, és meghasonlik a hirtelen jött, ideiglenes béke és a harctéri szörnyűségek súlya alatt.

A legfontosabb, hogy újra elfelejtettem azt, aki időt nyer, életet nyer. És hogy elég a mának a ma baja.

Fotók: Getty Images Hungary

Egy hobbi kikapcsol és feltölt. Kiszakít a mókuskerékből.

Ezt is szeretjük