Jaj, de szép virág! Hogy hívják? Hát a rossebb tuggya!
A kertesek jó emberek. Van azonban néhány szabály, amit illik betartani, ha évelőket tarhálunk.

GettyImages-937358810
Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Augusztusban lesz négy éve, hogy ide költöztünk. Az új ház az első hónapokban rendkívül izgalmas – szinte úgy érezzük, nyaralunk a saját kecónkban – és beletelik egy időbe, hogy úgy érezzük, a miénk. Így volt ez velünk is. Miután az összes nyűgös és malterrel-porral járó, a funkcionalitást szolgáló munka befejeződött, eljött az ideje annak is, hogy gumicsizmát, kesztyűt húzzak, és kidugjam a fejem a bejárati ajtón.

Nem tartozom azok közé, akik a kertrendezést úgy valósították meg, hogy hívtak egy brigádot, kipengettek egy szabad szemmel jól látható, hétszámjegyű összeget, majd egy hónap múlva a frissen telepített növények árnyékában iszogatták a levendulás rozéfröccsöt. Jórészt azért, mert a belső enteriőr kialakítása után nem maradt szabad szemmel jól látható összeg, amit erre fordíthattam volna.

A kert eléggé elhanyagolt állapotban volt, így a kertészkedés első évében a bokrok, cserjék, a borostyán, az örökzöldek és a fák gatyába rázásának jegyében telt. És a talajelőkészítés fáradságos és nyűgös munkálataival, ami rengeteg ásást és a tarack hetvencentis gyökerének kézzel cincálását jelenti. Izgatottan vártam a tavaszt, papíron tervezgettem, mit hova fogok ültetni, ábrándoztam, milyen növényeket veszek a kertészetben, és hol lesz a rózsakert. (Muhaha!)

Na, ez mind nem lett, mert jött a Covid-járvány, és ott álltunk a férjemmel a kert végében, mindketten munka nélkül, és nyeltük a port, amit a felásott föld felől hordott a szél. Bele az arcunkba. Hát, akkor idén ez lesz, gondoltam magamban. Vagyis az lesz, hogy nem lesz növény.

Pár nappal azután, hogy emiatt keseregtem egy zöld ujjú ismerősömnek, üzenetem érkezett, ugorjunk be hozzá, ha arra járunk. Amikor a férjem hazaállított négy láda palántával és évelővel, majdnem sírva fakadtam. Így kezdődött az a hét falura kiterjedő növénybarter, amit azóta is rendületlenül folytatok.

Azontúl, hogy fantasztikus emberekkel ismerkedtem meg, és csodálatos virágoskertekben, veteményesekben jártam, önismereti útnak sem volt utolsó: ha csak azt veszem, hogy sokkal bátrabb, nyíltabb és kezdeményezőbb lettem, már megérte. És ezt úgy kell érteni, ma már bármikor becsengetek ismeretlenül az utcáról, hogy megkérdezzem, mi annak a kis lila talajtakarónak a neve, és adnának-e belőle néhány tövet, ha cserébe hozok egy különleges hagymást?

Még sosem zavartak el, sosem küldtek el a fenébe. Olyan viszont előfordult, hogy a néni, akivel a kerítésnél beszélgettünk, egyszer csak elfordította a kulcsot a zárban, és mondta, kerüljek beljebb, mert fő az ebéd. Aztán kaptam fasírozottat hagymás tört krumplival ebédre. Meg olyan kis sárga, hatalmas fejű virágot, ami bírja a napot, és egészen októberig virágzik.

Ahogy a kertesek tudják a kerti munkával kapcsolatos ökölszabályokat – ilyenekre gondolok, mint "ha gazolni kell, nincs olyan, hogy zsebkendőnyi terület", és arra, hogy "nincs olyan, hogy kimék, körbenézek a kertbe: abban a pillanatban, hogy lehajolsz, és kihúzol egy hitvánka gazt, elvesztél!" – az idő haladtával úgy jönnek tisztába a virágtarhálás szabályaival is. Mivel én magam is rendkívüli tapasztalatokra tettem szert az elmúlt egy évben, megosztom ezeket, okulásul mindazoknak, akik most vesznek el az egynyárik és évelők bűvöletében.

Felesleges lopni – adnak. Nem érdemes reggel fél ötkor, talpig feketében, kapucnis felsőben, gyalogsági ásóval felszerelkezve elindulni gyalog a szomszéd faluba azért a kis liláért. Szombaton pláne, mindenki fenn van, és cihelődik a piacra. A félig lehúzott redőnyök mögül árgus szemek figyelnek. És nincs cikibb annál, amikor nyílik az ajtó, és kijön a néni, hogy "adok, aranyos, hát mér’ nem szól, hogy szeretne?"

Szóval, csöngessünk be, határozottan mutassunk rá a növényre, és kertelés nélkül tegyük fel a kérdést, hogy tudna-e adni belőle a büszke tulajdonos. Az esetek száz százalékában tud, és ránk tukmál valami mást is.

És itt elérkeztünk a következő fontos szabályhoz. Amennyiben meghalljuk azt, hogy "oly hállás kis virág", azonnal mondjuk nemet. Az olyháláskisvirág jelentése ugyanis a következő: terjed, elnyom minden mást, tarackol, és kiszorítja az összes többi növényt. Ásással sem szabadulunk meg tőle, a glialkára magasról tesz, terjed, sose döglik ki, és olyan helyeken is felbukkan, ahol gyakorlatilag az életnek csíráját sem szabadna felfedeznünk.

Hasonló kifejezések még: helyes kis virág, szapora, e’veti magát. Szintén meneküljünk, amíg lehet.

Az áhított növényekkel együtt általában – ha kérjük, ha nem – hiteles tanácsokkal is szolgálnak, kedveli-e a napot, tűri-e az árnyékot. Mindenképpen kérdezzünk rá ezekre, hogy mondják magyarul, különben úgy járnak, mint én, aki egy hétig kerülgette tanácstalanul a vödör vízzel teli virágot, mert nem jöttem rá, mit jelent a "gruppba kell űtetni" szakkifejezés.

A növénytarhálás- és csere időigényes foglalatosság. Ne gondoljuk, hogy bólintanak, kiszednek egy-két tövet, és már mehetünk is. A férjem már tudja, mit jelent a "növényt kapok" sms. Az, hogy két óra múlva számíthat az érkezésemre. Minden kertész büszke a növényeire, és meg is akarja mutatni őket. Introvertáltak se aggódjanak, ez nem társasági esemény, a passzív jelenlétünk számít. Hallgassunk, és legyünk jelen. Azonkívül, hogy megindító, gyönyörű történetekkel gazdagodunk, olyan látványban lehet részünk, amire álmunkban sem gondoltunk: el sem tudják képzelni, mi mindent rejthet egy-egy kívülről elhanyagoltnak tűnő öreg ház.

A kertesek őszinték, és sokszor nyersnek tűnnek, de valójában csak kíméletlenek. Ha azt mondják, adnak a növényből, de úgysem fog megmaradni, mert egy kényes dög, úgy lesz. Ez nem teátrális elem, és nem önbeteljesítő jóslat. Higgyük el.

Mivel a kertesek őszinték, és sokszor nyersnek tűnnek, ne sértődjünk meg, ha azt mondják, hogy most nem adok. Azért mondják, mert okuk van rá. Például éppen virágzik a növény, és akkor nem szívesen adnak belőle, mert tudják, hogy virágzás után van esélye arra, hogy túlélje a kiásás traumáját. Vagy fiatal a növény. Ilyenkor azt is megmondják, mikor adnak belőle. Jegyezzük meg, mert ha véletlenül mi magunk elfeledkezünk róla, ők számon tartják, és ha összefutunk a piacon, szúrós szemmel fogják megkérdezni, miért nem voltunk ott tavaly ősszel a megbeszélt időben a kisizécskéért? Az ilyen kényelmetlen esetek miatt erősen javaslom a növénytarhálási napló gondos vezetését.

A rózsásokat hagyjuk békén, ne ingereljük őket. Külön faj, és nem egészen evilágiak. Saját magunk, önbecsülésünk és az önmagunkba vetett hit megőrzése érdekében még véletlenül se kérdezzünk olyat, hogy csinálja, sok munkával jár-e ez a csodálatos kert, azt pláne ne, mennyibe került az a tő. Ha jó napja van, csak úgy néz majd ránk, mint Hannibal Lecter az ifjú Clarice Starlingra, rosszabb esetben mi leszünk azok, akiknek a máját vacsorára jó nagy szemű babbal és chiantival fogyasztják el.

Végül, de nem utolsó sorban: soha, de soha ne kérdezzük meg, hogy mi a növény neve! Az elmúlt egy évben a "fogalmam sincs" sztenderd válaszon kívül az alábbi feleletekkel gazdagodtam:

Hát az apjafaszatuggya, azt se tudom, honnan van!

Jaj, aranyoskám, nem tudom, én is úgy loptam Hajdúszoboszlón, mikor ott nyaraltunk a zurammal!

A rossebb tuggya, anyósom hozta, hogy a fene vinné el, hogy nem tudok tőle megszabadulni! A virágtól se, hiába irtom!

Hát el ne mongya senkinek, de a temetőbül hoztam haza egy tövet! Úgy megtetszett! De azóta gyú’tok gyertyát a síron mindenszentekkor!

Őszinte legyek, nem tudom. mi Andriskának hívjuk, mer’ az uram kollégája hozta. Tíz éve, hogy meghalt. Erősen ivott szegény, de jó ember volt.

Miket kérdez, há’ nem mindegy?!

A cikk az ajánló után folytatódik

Végül is, mindegy.

A lényeg, hogy minden tanácsot fogadjunk meg. Azt is, hogy "anyósom mondta, hogy a virág csak akkó fogja meg, ha mielőtt elűtetjük, a seggünkhöz dörzsöljük!" Hát, én ezt eddig csak a lottószelvénnyel kapcsolatban hallottam, de azóta a biztonság kedvéért…

Fotók: Getty Images Hungary

Kert, az kell. Rögtön!

Ezt is szeretjük