Kívánság, vágy, akarat... Meg kell valósulniuk?

Régen azt tanították, hogy az ember nem igazán viheti bármire is. Maximum akkor, ha nagyon küzd, nagyon teper, nagyon dolgozik. Aztán az ezredforduló utáni évek elhozták a coelhói maszlagot, miszerint ha nagyon akarsz valamit, azt úgyis eléred… Csak akard, de tényleg, ez a lényeg: elég az Univerzumnak kiküldött energia, és minden vágyad valóra válik, mert ez az élet természetszerű rendje.

Nem ellenkezem, tényleg sok minden valóra válhat. Nekem rendszerint bejön, amit szeretnék. És mielőtt bárki elkezdene irigyelni, ez nagyon nem könnyű.

Mire ugyanis sikerül, sokszor rádöbbenek: tényleg ezt akartam? Hát normális vagyok én? Nem is tetszik. Nem is élvezem. Talán... Nem is volt rá szükségem igazán. Nem azért, mert elvesztettem a türelmem, vagy mert már másra vágyom. Hanem azért, mert megkapom, elérem, küzdök vagy nem, de ott van. Megtapasztalva pedig rájövök, hogy ez így, ebben a formában nem az enyém. Álomból rémálom lesz, reményből hitvesztés. Mindez miért? Mert akartam. Mert elvakított a fene nagy akaratom, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy vezessen a szívem. Akarni hascsikarásig, ahelyett, hogy csendben, türelmesen csak figyelnék a jelekre, az érzéseimre.

Egy olyan világban, amelyet az elme, a tudat, az akarat ural, elképesztően nehéz hallgatni az érzésekre. Presztízst akarok, sikereket akarok, lehetőséget akarok. Párkapcsolatot akarok, pénzt akarok. Nagyobb tévét, több ruhát. Bármit, ami több és jobb, az élet bármely területén. Mutogatni akarom, mim van, mit értem el. Mégis boldogtalan vagyok. Mégis a legtöbben boldogtalanok. Miért?

Mert megvan, amit akartam, de a szívem nem erre vágyik. "Néha az a legnagyobb áldás, ha nem éred el, amit akarsz" - mondja a dalai láma, és most már tudom, miért.

Gyakran nem az a valós vágyam, amire azt hittem, akarom. A valós vágyaim azok a boldog pillanatok, amelyeket nem tudok megosztani, amelyeket csak érzek. Azok a pillanatok jelentik a valós boldogságomat, amelyek mindössze egy tizedmásodpercig élnek, és akkor, ott, abban a pillanatban azt érzem, hogy minden rendben van. Béke van. Mert fúj a szél, mert érzem a levegőt az arcomon, mert valamin meghatódom. A lényeg, hogy apró dolgoktól, amikhez nem kell sem presztízs, sem akarat, és valóra vált álmok sem kellenek.

Hiszek abban, hogy ha elengedem ezt a rengeteg akarnivalót, és egyre több ilyen pillanatot engedek meg magamnak, előbb-utóbb eljutok a helyemre. És mindenből pont olyanom és pont annyim lesz, amennyi elég. Kivéve a boldogságból és a békéből. Mert abból végtelen.

• vágy
• siker
• szív
• boldogság
• béke
• Lélekprojekt