Hazaérni: nincs ennél jobb érzés a világon

Nem tegnap történt, hogy Budapestre költöztem, és nem is tegnapelőtt, de tisztán emlékszem arra, milyen nagy változás volt a főváros a vidék után. Izgalmas volt életemben először egyedül élni, lenyűgöztek a dunai fények, mókás volt megtanulni átlátni a szövevényes tömegközlekedést. Egy alföldi városkában nőttem fel, onnan indultam útnak még 18 évesen, egyetemre. Ma már dolgozom, és felnőtt vagyok, de mind diákként, mind ma hazahúz a szívem vidékre. Oda, ahol a szüleim élnek, ahol a mi házunk áll. Ahol egymással versengve magaslanak sárgálló földeken a napraforgók, és végeláthatatlan pusztaságban nyújtóznak a rétek.

Félegyházi vagyok, és az is leszek mindig. Hiába a Pesten töltött tíz esztendő, és a még itt töltendő évek. A zajos, stresszes hétköznapok után ha hazautazom, felüdülök - mintha a tátongó halat dobnák vissza a vízbe. Pedig itt is szeretek a fővárosban. Különös ez.

Sokan mondják, akik sosem éltek vidéken, milyen más az, mint a nyüzsgő nagyváros, de valójában csak az érezheti ennek a mondatnak a mondanivalóját, aki vidéken is nőtt fel. Számukra, azaz számunkra az igazán éles a különbség. Persze, talán azért is, mert nekünk, vidéki származású fővárosi lakosoknak másért is szívügyünk a táj. Az emlékek miatt, a szülői ház miatt, és legfőképp az otthoniak miatt, akik várnak. Mindig öröm hazamenni.

Amikor itt Budapesten felülök a vonatra, és az elindul, máris valami különös nyugalom kerít hatalmába. Megyek haza. Elhagyjuk Zuglót, Kőbánya-Kispestet, majd a repülőtéri megállót. Ahogy megy a vonat, nézek ki az ablakon. Lassan elkopnak az égbe szökő irodaházak, emeletes, körfolyosós lakóépületek, elfogy az ezernyi szemtelenül tolakodó reklámtábla, és a szigorú aszfalt helyét elhódítja a barátságos, bársonyos fű. Nézelődöm. Néha látok egy-egy hosszúfülű nyulat, fácánokat, őzeket is a vonatból, és elmosolyodom rajtuk.

Keresztülrobogunk néhány kisebb-nagyobb településen, míg elérem az úti célom, de végül meglátom a kék táblát, narancsszín betűkkel: KISKUNFÉLEGYHÁZA. Sokszor még a torkom is elszorul, mielőtt leszállok: itthon vagyok.

Itthon, Félegyházán, ahol jó a levegő, fű, fa és bokrok zöldellnek, amerre a szem ellát, kékebb az ég, mint bárhol, és ahol szép kis utcákon kedves házikók sorakoznak. Köztük a mi házunk, aminek a kertjében a szüleim nevelte paradicsom terem színpompás virágok szomszédságában, na meg persze ahol a kis fekete kutyánk őrzi bőszen a rendet. Itthon vagyok, ahol százéves fák árnyékolják a főutcát, közepén a Szent István-templommal. Szeretek ott sétálni, ahogy a város szélén is szeretek biciklizni nyaranta, egészen ki a hajlongó kalászokat nevelgető búzamezőkig.

Ez a városka mindig is a szívemben lesz. Itt, Pesten is itthon vagyok már, hazajárok nap mint nap az albérletembe. Megszerettem. De haza csakis Félegyházára utazhatok, Budapestre csupán vissza. Ez az eltörölhetetlen különbség.

• Lélekprojekt