Hazaérni: nincs ennél jobb érzés a világon
Kovács Gabriella írása
Neked is jó érzés, amikor a szülői ház felé veszed az irányt? Ha igen, olvasd el, másnak mit jelent.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Nem tegnap történt, hogy Budapestre költöztem, és nem is tegnapelőtt, de tisztán emlékszem arra, milyen nagy változás volt a főváros a vidék után. Izgalmas volt életemben először egyedül élni, lenyűgöztek a dunai fények, mókás volt megtanulni átlátni a szövevényes tömegközlekedést. Egy alföldi városkában nőttem fel, onnan indultam útnak még 18 évesen, egyetemre. Ma már dolgozom, és felnőtt vagyok, de mind diákként, mind ma hazahúz a szívem vidékre. Oda, ahol a szüleim élnek, ahol a mi házunk áll. Ahol egymással versengve magaslanak sárgálló földeken a napraforgók, és végeláthatatlan pusztaságban nyújtóznak a rétek.

Félegyházi vagyok, és az is leszek mindig. Hiába a Pesten töltött tíz esztendő, és a még itt töltendő évek. A zajos, stresszes hétköznapok után ha hazautazom, felüdülök - mintha a tátongó halat dobnák vissza a vízbe. Pedig itt is szeretek a fővárosban. Különös ez.

Sokan mondják, akik sosem éltek vidéken, milyen más az, mint a nyüzsgő nagyváros, de valójában csak az érezheti ennek a mondatnak a mondanivalóját, aki vidéken is nőtt fel. Számukra, azaz számunkra az igazán éles a különbség. Persze, talán azért is, mert nekünk, vidéki származású fővárosi lakosoknak másért is szívügyünk a táj. Az emlékek miatt, a szülői ház miatt, és legfőképp az otthoniak miatt, akik várnak. Mindig öröm hazamenni.

Amikor itt Budapesten felülök a vonatra, és az elindul, máris valami különös nyugalom kerít hatalmába. Megyek haza. Elhagyjuk Zuglót, Kőbánya-Kispestet, majd a repülőtéri megállót. Ahogy megy a vonat, nézek ki az ablakon. Lassan elkopnak az égbe szökő irodaházak, emeletes, körfolyosós lakóépületek, elfogy az ezernyi szemtelenül tolakodó reklámtábla, és a szigorú aszfalt helyét elhódítja a barátságos, bársonyos fű. Nézelődöm. Néha látok egy-egy hosszúfülű nyulat, fácánokat, őzeket is a vonatból, és elmosolyodom rajtuk.

Keresztülrobogunk néhány kisebb-nagyobb településen, míg elérem az úti célom, de végül meglátom a kék táblát, narancsszín betűkkel: KISKUNFÉLEGYHÁZA. Sokszor még a torkom is elszorul, mielőtt leszállok: itthon vagyok.

Itthon, Félegyházán, ahol jó a levegő, fű, fa és bokrok zöldellnek, amerre a szem ellát, kékebb az ég, mint bárhol, és ahol szép kis utcákon kedves házikók sorakoznak. Köztük a mi házunk, aminek a kertjében a szüleim nevelte paradicsom terem színpompás virágok szomszédságában, na meg persze ahol a kis fekete kutyánk őrzi bőszen a rendet. Itthon vagyok, ahol százéves fák árnyékolják a főutcát, közepén a Szent István-templommal. Szeretek ott sétálni, ahogy a város szélén is szeretek biciklizni nyaranta, egészen ki a hajlongó kalászokat nevelgető búzamezőkig.

Ez a városka mindig is a szívemben lesz. Itt, Pesten is itthon vagyok már, hazajárok nap mint nap az albérletembe. Megszerettem. De haza csakis Félegyházára utazhatok, Budapestre csupán vissza. Ez az eltörölhetetlen különbség.

Ezt is szeretjük