Magadra ismersz? Így indul a reggel, ha macskád van
Ha macskád van, minden hajnal ugyanúgy kezdődik: keserves, kétségbeesett nyávogással.

Ez is érdekelhet
beauty and style
Top olvasott cikkek

Hiába próbálnék kényelmesen kinyújtózni, nem moccan. Mintha az övé lenne az egész ágy. Sőt, amikor odébb akarom tolni a mancsommal, még ő van felháborodva, hogy nem fér el. Pedig ő foglalja a nagyobb helyet, én csak egy egész picit a párna közepén, az ágy többi része az övé, de hát hiába. Telhetetlen, ez a rész is kellene neki. Azt morogja, hogy elgémberedett és fáj a nyaka. Felülök, hogy megnézzem, igazat mond-e, de akkor kihúzza a talpam alól a párnát, és úgy fekszik, hogy én már oda sem férek. Jellemző ez az emberi gyarlóság.

Nem esem kétségbe, halk puffanás kíséretében leugrom az ágyról, és a konyha nevű helyiség felé veszem az irányt. Ha már így ki lettem a helyemről túrva, ideje felderíteni a rejtett ételraktárakat. Abban a piros kis tálkában van még valami tápizé, de azt már órákkal ezelőtt kaptam, nyilvánvaló, hogy nem eszem meg, még a végén elkapok valami fránya macskakórságot. De van egy jobb ötletem. Visszasurranok hozzá, és szépen megkérem, adjon nekem abból a lila dobozos finomságból, az pont a fogamra való lenne.

Megindulok felé, szólongatom, hogy jöjjön, mert korog a pocakom, de úgy tesz, mintha aludna. Megpróbálom kicsit hangosabban, még a lábujját is megrágom kicsit, hogy megnézzem, életben van-e még. Úgy tűnik, igen, mert rögtön behúzódik a takaró alá. De még ez sem elegendő, hogy velem foglalkozzon, ezért kétségbeesetten rákiabálok. Csak annyit motyog rekedten, hogy elcserél egy némakacsára, ha nem hagyom abba. Arra tippelek, hogy ez annak a házi rabszolgának a megnevezése, aki megtölti a tálkámat, amikor ő még alszik. Az éjszakai műszakos, akit mindig beígér, de aztán sohasem rendel oda nekem. Pedig mennyivel egyszerűbb lenne az életem.

Na sebaj, nem érdemes erre időt pazarolni, mert a pocakom továbbra is korog. Magyarázni kezdem hát neki, hogy éhes vagyok, és mivel bezárta a szekrényt, nem tudom magam kiszolgálni. Azt is elmondom, hogy ha nyitva hagyná résnyire az ajtót, nem kellene mindig felkelnie, mert kiszolgálnám magam, de nem figyel rám. Csak kiabál, hogy hajnali fél öt van, még aludni szeretne. Rossz válasz, én a magam részéről már elég éber vagyok ahhoz, hogy a karmaimat manikűrözzem, hogy megmosdjak, hogy gondolatban elkapjam a madarakat, akiknek a csiripelése beszűrődik az ablakon, és ahhoz is, hogy végre reggelihez jussak. Ezt megint csak elmondom neki. De továbbra sem figyel. Talán ha kimegyek az előtérbe, ahol visszhangzik a hangom, fenyegetőbbnek tűnök.

Tévedek. Alig hogy kilépek, bezárkózik a szobába. Az ajtó csukva, és  bármennyire is szeretnék bemenni, hogy végre elintézzük kettőnk ügyét, ő nem akarja. Panaszkodni kezdek, hogy ez nem fair, de úgy tűnik, ez sem hatja meg, úgyhogy beletörődve a kudarcba, labdázni kezdek. Szeretem ezt a sárga csilingelős játékot, vicces, ahogy ide-oda gurul, és ahogy visszapattan az ajtóról. Nem élvezhetem azonban sokáig, mert a kilincs lenyomódik, és kitárul a bejárat.

Látom, ahogy kócosan kikászálódik az ágyból, és bizonytalan mozdulatokkal kifelé indul. Hohó! Úgy tűnik, az angyali türelmem meghozta eredményét, mert a konyha felé tart. És igen, sikerült! Kiszórja a földre a lila dobozos finomságot, aztán figyelmesen otthagy, hogy békében tudjam elkölteni a reggelimet.

Mire végzek, őt megint az ágyban találom. Talán az a furcsa betegség kerítette hatalmába, mint azt a Csipke Józsikát, akiről egyszer mesélt. Tudod, ő volt az, aki álomba szenderedett, és csak az igaz szerelme csókja ébresztette fel. Nyilvánvaló, hogy rólam mesélt. Óvatosan felmászom mellé az ágyba, és dorombolni kezdek. Úgy tűnik, ez még nem elég, így hát a nózimat hozzádörgölöm az övéhez. Erre már kinyitja a szemét, és rám mosolyog. Finoman simogatja a hátamat, tudva, hogy milyen jólesik a masszázs így korán reggel. De éppen mire kezdenék ellazulni, ő ismét elalszik. Úgy döntök, hagyom egy picit, hiszen biztosan nagyon fáradt. Remélem öt perc elég lesz neki…

Ezt is szeretjük